–

Tizenhat éves voltam, és fülig szerelmes egy három évvel idősebb fiúba, aki épp a katonaságát töltötte Nyíregyházán, ahova akkor suliba jártam (amúgy abban a városban született, ahol én). A nyiregyi Rákóczi sörözőben találkoztunk, ahová gyakran kilógtunk a koliból a Kriszti nevű barátnőmmel. Igazi vadorzó tinédzser voltam, tele lázadással és ellenkezéssel. Anyámék nem sokkal azelőtt váltak el, utáltam a világot, meg utáltam magamat is, na de melyik tinédzser nincs így ezzel a dologgal?

Zoliba pedig egyből belehabarodtam. Meg ő is belém. És elkezdtünk járni. Emlékszem, mennyire nagy szó volt, hogy „járok végre valakivel”. Az osztályból már több csajnak is volt pasija, de nekem még semmi nem jött össze addig.

Furcsa, kavargó érzés volt bennem ezzel kapcsolatban. Azt éreztem, hogy nem vagyok annyira menő, mint a többiek.

Pedig nagyon akartam tetszeni a fiúknak, de valahogy annyira esetlen és csúnya voltam.

Nagy lebernyegekben jártam iskolába, hosszú szoknyákat varrattam magamnak, és béna blézereket. Igazából Krisztinek köszönhetem, hogy kibújtam a rejtőzködő üzemmódomból, és végre elkezdtek engem is észrevenni a srácok.

Nem tudom, most mi a divat, biztos minden családnál máshogyan van, de akkoriban otthon, nálunk, vidéken nem volt szokás arról beszélgetni, ki, mikor, kivel és hogyan szexel. Anyámék sem világosítottak fel bennünket igazán. Nem beszéltek nekünk arról, hogyan születik a gyerek, a szexualitást úgy kezelték, mintha ez nem volna, mintha mi is csak valahogy ott teremtünk volna valahonnan, lepottyantunk az égből, vagy mit tudom én, miket gondoltunk akkor a kis éretlen agyunkkal. 

Aztán talán úgy volt, hogy magunktól jöttünk rá. Hallottunk ezt-azt, érdekelni kezdett bennünket a dolog. Volt otthon egy Nemi öröm című könyv tele szemléletes ábrákkal, ami nem volt túlságosan eldugva a könyvespolcon. Ha nem volt otthon senki, akkor azt nézegettem, és rettenetesen izgultam, hogy ugyanoda tegyem vissza, nehogy valaki észrevegye tiltott kíváncsiságom. 

Aztán a fiúk engem is érdekelni kezdtek. Szerelmes akartam lenni, járni akartam valakivel, de arról nem szövögettem titkos terveket, hogyan és mikor veszítem majd el a szüzességem. Kriszti jóval fejlettebb volt mint én, ő jóval korábban túlesett már a tűzkeresztségen. És sokat mesélt, de ő sem misztifikálta túl a dolgot (mondjuk, szerintem nem is tudta volna, hogy kell túlmisztifikálni valamit). Nem voltak habos, cukormázas vágyaink, nem sürgettem semmit tehát. 

De Zolival szerelmesek lettünk egymásba, és azt akartam, hogy ő vegye el a szüzességem. 

Amikor ezt elmondtam neki jó néhány átcsókolózott, vörösboroskóla-mámoros randevú után, akkor örült, de megijedt. Tisztán emlékszem rá, hogy be volt rezelve ettől az egésztől, mert hát, itt van egy lány, aki még sohasem csinálta, és majd ő fogja bevezetni az igazi felnőttségbe (jó nagy hülyeség, mert azóta természetesen már tudom, hogy nem ettől leszünk igazi felnőttek). Szerintem pontosan tudta, milyen nagy dolog ez, így amikor ott voltunk azon az estén, még jobban izgult, kábé százszor jobban, mint én. Én pedig nem hittem el, hogy tényleg megtörténik.

Aztán meg azt se hittem el, hogy akkor most tényleg ennek kerítenek ekkora felhajtást? Hogy ez a szex? Ez olyan nagy dolog?

Vérre, fájdalomra és nehézkes mozdulatokra voltam felkészülve (ilyesmikről olvastam a suta Nemi örömben), helyette pedig nem éreztem semmit. Mármint legfőképpen fizikailag. Rövid ideig tartott (biztos az izgalom miatt), nem volt fájdalmas, nem volt vér, veríték vagy könnyek. Egyszerűen történt meg, hangok nélkül, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga. Egy kicsit azt éreztem utána, hogy biztosan azért van az izgulás is, mert az emberek túlparázzák a szexet 

Viszont amit utána kaptam, az ennél egy fokkal jobban fájt.

Apám, amikor megtudta, mit tettem, rettenetes nagy pofont kevert le nekem, és elküldött a büdös francba.

Úgy éreztem magam, mintha elkövettem volna az ősbűnt, mintha meggyilkoltam volna egy embert, és emiatt a mérhetetlen csalódottság miatt nem tud soha többé büszke lenni rám.

És én is nagyon szégyelltem magam. Bár először nem teljesen értettem, miért kell szégyenkeznem, hiszen ezt a világon szinte mindenki csinálja, max. csak jóval kevesebben beszélnek róla. Sokkal jobban szégyelltem magam, mint amikor előkotortam magányos óráimban azt a hülye felvilágosító könyvet. Sokkal jobban szégyelltem magam, mint addig bármikor máskor. 

Hogy miért volt dühös apám? Azt azóta sem tudtam meg. Talán túl fiatalnak gondolt. Talán féltett, és ezt nem tudta máshogy kifejezni. 

Egyvalamiben viszont biztos vagyok. Ha én szülő leszek egyszer, másképpen fogom csinálni, jóval természetesebben fogom kezelni, nem fogom szégyellni, és nem tabusítom. Ha a gyerekem egyszer majd úgy fogja érezni, le akar feküdni egy fiúval vagy lánnyal, akkor támogatni fogom, és a lehető legjobb tudásom szerint fogom ebben támogatni. 

Mondjuk, lehet, hogy én is csak külső szemlélőként vagyok ennyire okos... huszonévekkel később, amikor már egy jóval szabadabb világban létezünk.

Fene tudja. Ti mit gondoltok?

Szentesi Éva

Ha kíváncsi vagy rá, mikor túl korai még a szüzesség elvesztése a szakértők szerint, és mivel járhat az ártatlanság túl sokáig való őrizgetése, olvasd el a HVG témába vágó cikkét!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Noviembre Anita Vela