Jakab Zsolt: Ott lenne a helyed

A víz alatt vagyok, épp egy hullám gördül át felettem. Odafönt esik.

Egy perccel ezelőtt még a deszkámon ültem, a horizontot bámultam. A part felől süvítő szél az arcomba csapta az eső cseppjeit. Apró, hideg nyílhegyek, amik be akarnak jutni a bőröm alá. Az ég most pont olyan szürkészöld, mint az óceán, és ahogy néztem, nem tudtam megállapítani, hol ér véget a sós víz és hol kezdődik az édes. Nagyot szippantottam a levegőbe, és kinyújtottam a nyelvem, hátha ráesik egy csepp.

Végre nem gondoltam arra, ami a parton vár

A távolban, egy csíkban sötétedni kezdett a víz. Láttam, hogy emelkedik, akár egy álmából ébredező óriás. Ráhasaltam a deszkámra, és a nyílt óceánnak eveztem – egyenesen a születő hullám felé. Ahogy közeledtünk egymáshoz, csúcsosodni kezdett, és készült arra, hogy ha eljön az ideje, megtörten lesújtson. Megálltam, felültem a deszkára, irányba fordítottam, és vártam. Még nem mozdultam, mert nem akartam messzire kerülni tőle, nehogy rajtam törjön meg. Csak akkor kezdtem el lassan evezni, amikor már a sarkamban volt, de egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Majd megláttam a habot a tetején.

Törik – gondoltam magamban – Még nem szabadna megtörnie…

Éreztem, ahogy meglök hátulról és felkap, akár egy papírhajót. Ekkor már teljes erőmből eveztem és a legrosszabbra készültem. Hallottam a szakadó víztömeg robaját, ahogy közvetlenül mellettem zuhan magába. Amikor a tetejére értem, a tenyeremet a deszkára tapasztottam, és talpra ugrottam. Úgy tűnt, hiába aggódtam – siklottam a víz tetején, simán és súlytalanul, fehér sebet ejtve a hullám hasán.

Egy másodpercre teljesen elfelejtettem mindent, ami a parton vár.

Aztán történt valami – a „táncpartnerem” csak egy pillanatig tartotta magát. Nem bírta a súlyt, amit rárakott a természet, és megtört, épp alattam. A deszka kicsúszott a lábam alól és én lezuhantam. A testem elvette tőlem az irányítást, és én átadtam magam neki. A becsapódás előtt ösztönösen vettem egy nagy levegőt, összegömbölyödtem, karjaimmal átkulcsoltam a fejem, és reméltem, hogy nem lesz baj. Ez volt minden, amit tehettem: hagytam, hogy a természet tegye a dolgát, hiszen ezekre az erőkre úgysincs ráhatásom. 

A hullám lenyomott a mélybe. Pörögtem összegömbölyödve, a tüdőm tele levegővel, tehetetlenül és üresen, mint egy szappanbuborék az áprilisi szélben.

Pár napja érkeztem Ausztráliába egy hosszabb út egyik állomásaként. A reptérről egyenesen a partra vezettem. Vasárnap volt, este hét. A kocsiból felhívtam a szüleimet (Pesten ekkor reggel kilenc van), hogy hány órára tervezik az ebédet, mert becsatlakozom én is online. Vasárnaponként összegyűlik az egész család, tesók, szülők, férjek feleségek, unokák, nagymamák és nagypapák, és együtt eszünk. Az én székem pár hete üres.

Anyukám és apukám ülték körül a telefont

Egy pillanatig hallgattak, majd anyukám vett egy nagy levegőt és megszólalt.

– Jó, akkor elmondjuk – hangjában olyan súlyos volt az erőltetett könnyedség, mintha egy tollpihe próbálna megemelni egy üllőt – Most nem lesz ebéd, mert a Nagyi kórházban van.

A távolban egy csíkban sötétedni kezd a víz.

– Semmi komoly – folytatta –, jól van, viccelődik, csak be kellett vinni a lába miatt.

Megbeszéltük, hogy a kórházból felhívnak.

Amíg leértem a partra, akarva-akaratlanul is azon járt az eszem, hogy rendesen elbúcsúztam-e. Vagy egyáltalán el lehet-e rendesen búcsúzni?

Elmondtam neki mindazt, amit akartam? És ha igen, vajon elég jól mondtam el ahhoz, hogy komolyan is vegye? Mert ha menni akar, hát menjen. Az az ő dolga. De vajon én teljesítettem a magamét? Mennyire voltam jó unokája? Sikerült annyi útravalót tömnöm a kis retiküljébe, hogy az kitartson a végtelenig majd odaát? Az én hátizsákom tele van azzal az jóval, amit ő adott nekem. Megköszöntem ezeket valaha is? Olyan sok van belőlük, mégsem húzzák a vállam, és…

Na, jó, hagyd abba! Nem kell a legrosszabbra készülni. Csak a lába vacakol, és eddig minden rendben van, nem? De! Na látod, akkor kussolj és vezess!

Valamivel este tizenegy után szólalt meg a telefonom. Már ágyban voltam. Anyukám ügyetlenül próbálta beállítani a képet, de csak a kórterem hullasápadt neonlámpája vibrált a képernyőmön. Némi rángatás és ciccegés után aztán megláttam a nagymamámat.

A nagymamámat, aki verseket ír minden szülinapomra, aki a világ legjobb kókuszkockáját készíti, akinek minden szóról eszébe jut egy dal, és aki kiskorunkban integetve futott az autónk után, amikor eljöttünk tőlük, és mi nevetve néztük, hogyan távolodik, és lesz egyre kisebb.

Könny szökött a szemembe. Még soha nem láttam ilyen aprónak és távolinak.

Arca beesett, ajkai szárazon tapadtak egymáshoz, szeme csukva, körülöttük feketeség. Lassan vette a levegőt, pergamen szemhéja megrebbent, mintha álmodna. Reméltem, hogy nem a háborúról, 56’-ról, nélkülözésről, erőszakos orosz katonákról lát álmot, hanem táncról, Zamárdiról, a kertről, és arról, hogy az anyukája kiabál vele, hogy most már aztán küldje el azt a hátranyalt hajú suhancot a kapuból, és uzsgyi, be a házba, mert sodrófával megy ki rendet tenni… Nem küldte el, és a suhanc sok évvel később a nagypapám lett.   

Anyukám egy pillanatra mutatta csak, aztán elkapta a képet. Nem akarta, hogy így lássam – tudom.

– Tegnap még jól volt… – mondta, és visszanyelte a kétségbeesést, ami később majd megfekszi a gyomrát.

De a tegnap az nem ma van. Dagad az aggodalom, mint egy álmából ébredező óriás.

Régóta készülök arra, hogy itt hagy minket

94 éves, régóta készül ő is. Pár éve már mondogatja, hogy őt itt felejtették, és a combnyaktörés óta már menne. Amikor először beszélt nekem a halálról, mérges voltam rá. Hogy mondhat ilyeneket nekem? Aztán megértettem – ha úgy érzed, kész a mű, akkor be kell fejezni. Miután elfogadtam a kívánságát (ez beletelt néhány évbe), egy nap megkérdeztem tőle, miért érdemes ilyen sokáig élni. Azt felelte, hogy miattunk. Mert ha ránéz az unokahúgomra, önmagát látja benne (pedig van köztük 90 év), csakúgy, mint bennünk – unokáiban és a gyerekeiben.

– Amíg ti vagytok, addig élni fogok én is – mondta –, ez jó és megnyugtató érzés. De az én testem már vacak…

Belém karolt, és némán sétáltunk tovább Lőrinc egyik mozdulatlan utcáján azon a régi nyári délutánon.

Mielőtt elindultam az utazásomra még hajnalban, a reptérre menet beugrottam hozzájuk egy utolsó ölelésre.

– Zsolt vigyáz magára – mondta nekem megjátszott szigorral, én pedig megígértem, hogy nem csinálok semmi hülyeséget. Erre tessék: most itt pörgök magzatpózban egy hullám alatt, Ausztrália keleti partjainál, a bokámon feszül a rákötött deszka, fölöttem tombol a vihar, és a tüdőmből lassan kiszökik a levegő az orromon át.

Ő én vagyok – jut eszembe hirtelen – Ha magamra vigyázok, akkor rá vigyázok.

Rúgok egyet magam alá, a következő pillanatban újra a felszínen vagyok, és mohón töltöm meg a mellkasom a sós levegővel. Még mindig esik és tajtékzik. Visszaszerzem a deszkám, felhasalok rá, és tudom, hogy bármennyire is tiltakozom ellene, lassan ki kell eveznem a partra. 

A következő napok dermedt feszültségben telnek. Otthonról csak rossz híreket kapok. Az aggodalom hullámokban tör rám, a szilánkjai felhasítják a bőröm és betokosodnak a szövet alá. Ő a kórházban fekszik és próbál élni, én a vadonban vagy az óceánban vagyok, és próbálom megélni. Ezt akarja ő is. Régóta kérdezgeti már, hogy mikor utazom el végre, mert szereti, hogy nekünk megadatott az, ami neki nem – láthatjuk a világot. (Ha nekünk jó, neki is jó, mert mi ő vagyunk.) 

Most itt vagyok, mégsem vagyok sehol. Egy pesti kórházi ágy és az ausztrál vadon között lebegek a semmiben. 

A túráimon csak menetelek. Próbálom kényszeríteni magam, hogy jelen legyek fejben is, lássam és befogadjam az engem körülvevő csodát. De csak őt látom. Mindennap – mintha falba ütköznék – hirtelen megállok, és elképzelem, ahogy ott fekszik a kórteremben a sárga hálóingében egyedül, gyengén, és próbálok energiát küldeni neki. A fákét, a sziklákét, a szélét, a Napét, az óceánét. Beszélek hozzá és érzem őt. Gondolatban mellé kucorodom az ágyra és átölelem.

Még nem szabad megtörnöd! Vedd el az én energiám, és gyógyulj meg, kérlek! – könyörgök neki olykor csak könnyezve, olykor zokogva az erdők mélyén. – Amikor eljöttem, megígérted, hogy megvársz, sőt, még az esküvőmön is ott kell lenned, emlékszel?!

Újra kisfiú vagyok – vagyis kisunoka – és egy gyerek eszközeivel harcolok. Nem tudok tenni semmit, ezért megteszek hát mindent. 

Már több mint egy hete kórházban van, és az állapota egyre romlik. Úgy érezzük, nem foglalkoznak vele, ezért összeül a családi kupaktanács, és eldöntjük, hogy kihozzuk onnan. Mindenki felkutatja az egészségügyben dolgozó ismerőseit, hogy tanácsot kérjünk, és megszervezzük a „mentőakciót”. 

Eltelik még egy hét

A szüleim ma hozzák el a mi Nagyinkat a kórházból, hogy otthon ápolják. Utálom, hogy nem lehetek ott, hogy nem tudok segíteni. Lelkiismeret-furdalásom van, amit úgy enyhítek, hogy mindennap küldöm az energiát. Micsoda ostobaság, egyáltalán nem is vagyok spiri, most mégis…

Várom a hívást. Befut.

– Nem tudjuk elhozni, covidos lett, és átszállították egy másik osztályra – közli anyukám fáradt, színtelen hangon.

Törik. 

A következő napokban alig kapok híreket. Szüleim sem tudnak semmit. Várok. Ezzel kelek és ezzel fekszem. Napközben – amíg ők alszanak – megyek, amerre az utam visz: Cairnsben kezdtem, most Sidney fölött járok a Kék-hegységben. Éjjel próbálok nem ezzel az egésszel álmodni. Nem megy. 

Aztán egyik nap olyan dolog történik, amire nem számítok

– Sokkal jobban van! – mondja anyukám boldogan a telefonba – A Covid-osztályon egy lelkiismeretes fiatal orvosnő kezeli (végre kezelik!), magához tért, beszél, és hazaengedik, ha negatív lesz a tesztje. Úgy tűnik, a Covid menti meg az életét.

Úgy tűnik, hiába aggódtam. Súlytalanná válok.

Nagyi negatív, hazament, és most a saját ágyában fekszik. Jót tesz neki az otthon melege és a család. Nagyon gyenge, de tudok vele beszélni. Felszólítom, hogy többet ne hozza ránk a frászt. Nem ígér meg semmit, de megkér, hogy én mondjak el mindent. Próbálok mosolyogva mesélni az utamról, úgy, mintha az elmúlt hetek meg sem történtek volna – nem akarom, hogy rosszul érezze magát a ránk hozott frász miatt. Nekem nagyon rossz érzés most kanyonokról és tengerpartokról beszélni, de őt boldoggá teszi, mert úgy érzi, ő is itt van velem.

– Minden nagyon szuper ­– hazudom neki, és a szemem se rebben.

Megígérem, hogy folytatom az utat, és beszámolok mindenről. 

Ma egy szurdokban túrázom. A patak jéghideg, a nap égeti a bőröm, de mindkettő jólesik. Minden sziklát, páfrányt és pálmát megvizsgálok, a vidék a Jura-korszakba repít vissza, és nem lepődnék meg azon sem, ha összefutnék egy dinoszaurusszal. Az utolsó szakaszon egy 30 méter magas vízesésen kell lemászni. Talpam a sziklafalnak nyomom, fejemre zubog a víz, fogom a köteleket, és kis ugrásokkal haladok lefelé.

Biztosítva vagyok, nem eshet bajom. Zsolt vigyáz magára, Zsolt vigyáz ránk.

Alig várom, hogy elmeséljem az élményt az otthoniaknak. A szállásomon előveszem a gépem, hogy megírjam, mi történt aznap, amikor megcsörren a telefon.

A sógornőm hív. Felveszem. Sír. Ott van a pap.

Valami történt. Nem bírja a súlyt, amit rárakott a természet.

Elfelejtem a szurdokot és a vízesést. Az ágyamon ülök, és nézem ez egyre homályosabb képernyőt. A családom és a nővér vannak Nagyi ágya körül. Nagyapám a kis fotelben gubbaszt, fejét tenyerére támasztva mereng maga elé. 77 éve vannak együtt.

Nagyi csak fekszik lehunyt szemmel, feje fölött a falon kereszt.

– Engedjetek be, engedjetek be – ismételgeti makacs, száraz ajakkal.

A sógornőm átadja a telefont a bátyámnak, benne velem, ő odavisz az ágyhoz elbúcsúzni. Próbálok még egyszer mindent elmondani, megtölteni a retiküljét útravalóval. Megnyugtatni, hogy én már régóta tudom, hogy az ő lelkét kaptam, hogy én ő vagyok, és ígérem, hogy vigyázok magamra, és mindent megteszek, hogy szép életem legyen. Halkan kimondja a nevem. Sírok. Órákig maradunk így. Nálam már rég elmúlt éjfél. Szeretném, ha vége lenne. Most azt kívánom, amit ő akar már évek óta. Hogy kívánhatok ilyet?

Rajtam törik és én török vele. Zuhanok és várom a becsapódást.

Anyukám megkér, hogy aludjak egy kicsit. Nem szívesen teszem le a telefont.

Magzatpózban összegömbölyödve fekszem az ágyamon. Karjaimmal átkulcsolom a fejem, forog velem a szoba, és én csak hagyom, hogy a természet tegye a dolgát. Ezekre az erőkre úgysincs ráhatásom. Üresen fekve alszom el. Szappanbuborék vagyok, ami a földre érve nem pukkadt ki.

A telefonra ébredek. Tudom, miért csörög.

Nagyi megkönnyebbült. Az órák összevissza vernek, a mi arcunk ijedt és halovány, ő viszont már nem beteg többé – úgy fekszik az ágyán, mint egy néma angyal. Eszembe jut a Kosztolányi vers. Töltök egy pohár bort, kimegyek a kertbe, leülök egy fa alá. A Hold bevilágítja a vidéket, én az árnyékban találok helyet. Most nem tudok sírni, pedig nagyon szeretnék. Felnézek az égre, és azon gondolkodom, hogy vajon melyik felhőn csücsül. Majd belém hasít, hogy ő biztosan egy pesti felhőről lógatja a lábát, én pedig az ausztrál égbolt alatt ülök. Széttép a távolság. Nem elég, hogy nem tudom megölelni, hogy nem foghatom meg többé a kis kezét, de még a felhőjét se láthatom?! Elveszett gyerek vagyok, elkóborolt kisunoka, aki nem ismeri ezt a világot. A világot, amiben ő nincs benne. Kétségbeesem. Aztán eszembe jut, amit mondott. Ő nem a felhőkön csücsül. Itt ül a fa alatt. Sokkal erősebben érzem magamban a jelenlétét, mint előtte bármikor. Most kelt életre bennem az a rész, amit tőle kaptam, és én tudom, mit kell tennem. Felnövök. Már csak megszokásból, de újra felnézek az égre, megemelem a poharam és nagyot szippantok az éjszaka hideg hegyi levegőjéből.

Azt mondják, a felnőtté váláshoz szükséges találkoznunk a halállal. Talán azért, mert legtöbbször átvesszük azok helyét, akik elmentek.

Olyan, mintha velük együtt bennünk is meghalna egy rész, pedig szerintem nem, csak kölcsönkérik és elviszik az útjukra. Ugyanakkor sokat itt is hagynak magukból, hogy gondozzuk és megőrizzük a hátizsákunkban. Ezért kell nekünk – akik maradtak – élnünk, még sokkal jobban, mint azelőtt. Mert már helyettük is élünk és gondolkodunk, mondjuk a szavaikat, érezzük az érzéseiket, adjuk tovább a bölcsességüket és néha a hülyeségeiket is.

Én holnap megint útra kelek, ahogy Nagyi is, és magunkkal visszük egymást: ő a retikülben engem, én a túrazsákban őt. Mert ez az együtt töltött idő lényege: sosem lesz elég, de adhat annyit, hogy kitartson a végig és a végtelenig. Ezért van az, hogy bármerre is veszem az irányt, akármilyen hegységek vagy óceánok terülnek el előttem, én azt hiszem, mindig hazafele megyek majd.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ MarioGuti;  Adene Sanchez

WMN szerkesztőség