Filákovity Radojka: Nincs annál nehezebb, mint csendben bírni a másik fájdalmát

–

Amikor elmondom, hogy négy és fél hónapos terhesen kiderült, meghalt a babánk, és hogy az első terhességem úgy ért véget, hogy meg kellett szülnöm a halott magzatomat, egyesek zavartan bólogatnak, hümmögnek, látom rajtuk, hogy keresik a megfelelő szavakat, amikkel röviden, tömören megvigasztalhatnak, és amikkel „megnyugtató” lezárást adhatnak egy sokak számára kényelmetlen beszélgetésnek.

Ilyenkor általában ugyanoda lyukadnak ki: hogy „majd lesz másik” – mintha csak egy olyan valamiről lenne szó, amiért elég leugrani a sarki boltba, mert eltört, elveszett. Egyáltalán, mert pótolható. De olyan is akadt, akinek az első kérdése az volt, mikor kezdhetünk el újra próbálkozni.

Egy halott magzat miatti veszteséget azonban sem pótolni nem lehet, sem instant módon, szavakkal befoltozni a miatta keletkezett sebeket. További fájdalmat okozni a gyászolóknak viszont nagyon is.

A történtek óta félve kérdezik az emberek, hogy vagyok

Nem mindenki, de néhányukon látom a megtorpanást, azt, ahogy lesütik a szemüket.

Érzem, hogy tartanak a kötelességből feltett kérdésre érkező őszinte választól.

Így hát elkezdtem kímélni őket. Rájuk való tekintettel, látva, hogy nem bírnák el a bennem tomboló érzéseket, ahelyett, hogy őszintén azt mondtam volna: minden áldott nap reggeltől estig azért küzdök, hogy megőrizzem a józan eszemet, azt válaszoltam: „megvagyok”. Még a gyászomban is igyekeztem jó kislánynak lenni és megfelelni másoknak, pedig nem kellett volna, nem kellene. 

Még sincs bennem harag, és senkit sem szeretnék hibáztatni, hiszen a perinatális gyász mélyen tabusított téma. Szinte mindennel szembemegy ugyanis, amit az emberi elme logikusnak tart, így például azzal, hogy az élet (szerencsés esetben) az öregkorral ér véget, és nem akkor, amikor épphogy csak elkezdődne.

Egy halott magzat a családközpontú társadalom számára nemcsak fájó veszteség, hanem kudarc is, egy olyan kultúrában pedig, ahol a nők legfőbb kiteljesedésének a gyerekvállalást tartják, szégyen. Sok-sok prekoncepcióval terhelt ez a téma, ami eleve megnehezíti a gyászolókkal való igazi kapcsolódást, arról nem is beszélve, hogy az emberek szeretik magukat leválasztani az effajta tragédiákról.

Pedig ez a fajta veszteség nem ragadós, viszont sokkal többeket érint, mint azt az emberek gondolnák.

Így nem mindegy, hogy tudjuk-e egyáltalán, hogyan érdemes a gyászolókhoz közelíteni 

Amikor a magzatod meghal, nemcsak őt, hanem egy jövőképet is el kell gyászolni – a családot, akivé közösen lettetek volna. Nem beszélve arról, hogy mindazt, amit addig magadról tudtál-gondoltál, felülír egy ilyen tragédia. A történtek hihetetlen identitásválságot eredményeztek bennem, hiszen már nem vagyok az, aki korábban voltam, anya lettem, de gyerek nélkül. Épp ezért óriási irigységet érzek azok iránt, akik élő, egészséges babát tudtak világra hozni – nem tudom szépíteni, sajnos jelenleg így van. 

Amellett, hogy megrendült a biztonságos világba vetett hitem, nőként számomra a gyászt fel-felerősödő önvád is kíséri: sokat büntetem magam olyan gondolatokkal, hogy nem voltam képes kihordani a babámat, vigyázni rá és egészségesen világra hozni. Hogy úgy, ahogy van, selejt vagyok. 

Ezek a destruktív gondolatok a terápia segítségével idővel a helyükre fognak kerülni (ezért sokat teszek), viszont a gyászom ilyen kezdeti szakaszában még úgy érzem, röviden ez a legfontosabb, amit tudnia kell annak, aki ebben a helyzetben kapcsolódni szeretne a hozzám.

A másik az, hogy a tragédiát senki sem tudja meg nem történtté tenni. Jó ideig azt hittem, a valódi segítség az lenne, ha ezt valaki meg tudná tenni értem. De ilyen ember nem létezik.

A bennem uralkodó fájdalmat terápiával lehet gyógyítani, az önváddal kemény munka árán le lehet számolni, az identitásválságból ki lehet jönni, de meg nem történtté soha senki nem fogja tudni tenni a dolgokat. Gyászolóként nem is ezt várom, nem ezt várja senki. Ettől még létezik is olyan dolog, amivel igenis lehet segíteni.

De mi is jelenti a valódi segítséget egy ilyen helyzetben?

Számomra ilyen például az értő figyelem, a támogató jelenlét, ami nem osztogat tanácsot, nem próbál instant vigaszt nyújtani, hiszen nem is lehet – a gyógyulás hosszú és nehéz folyamat –, csak végighallgat és ott van, amikor szükség van rá.

Tudom, nincs annál nehezebb, mint csendben bírni a másik fájdalmát, és azt is tudom, hogy ezt nem lehet mindenkitől elvárni – és ezzel az égvilágon semmi baj nincs. Ez ugyanis nemcsak mély szeretetet és rengeteg türelmet feltételez, hanem óriási belső erőt is.

Közel annyi erőbe kerül a tehetetlenség érzése mellett végignézni egy hozzád közel álló szenvedését, mint neki megküzdeni azzal a mélységgel, amiben van. Pokoli. De a gyászoló számára a tudat, hogy valaki mellett megjátszás nélkül lehet önmaga, hogy lehet gyenge, hogy kieresztheti a fájdalmát, mert biztonságban van a másik tenyerében, kimondhatatlan ajándék. 

Ebben a folyamatban helye van a kérdéseknek: „Mi esne jól, hogyan tudom neked ebben a helyzetben/pillanatban a legtöbbet nyújtani?” – ha őszinte a kérdés, őszinte válasz is fog érkezni – és szerintem helye van a másik fájdalmának is, amit kifejezhet, nem kell magába zárnia. Ez még nem azt jelenti, hogy róla fog szólni az egész. 

A valódi segítség ugyanis arról szól, akinek szüksége van rá. Épp ezért tapintatos, nem tolakodó. Időről időre biztosít a szeretetéről, támogatásáról és arról, hogy ott van, ha szükség lesz rá, ha a másik már készen áll kérni, beszélni, megnyílni, újra kapcsolódni. Átengedni magát a gyógyulásnak – mert ennek is el fog jönni az ideje. De addig muszáj, hogy legyenek mellette olyanok, akik meg tudják tartani, ha kell. 

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Filákovity Radojka