–

Egy ismerősöm néhány nappal ezelőtt, mikor felköszöntött, azt mondta, bár nem volt egyszerű évem, de azért látva a boldog párkapcsolatom és az eljegyzésem, úgy sejti, mégis inkább a pozitív irányba billen a mérleg nyelve, ha értékelnem kell az eseményeket. Elgondolkodtatott.

Vajon mennyi jó dolognak kell ahhoz történnie, hogy felülírja a félelmet, a fájdalmat, a berögzült rossz mintákat?

A január–februárra egyáltalán nem emlékszem. Élesen határolódik el onnantól kezdve minden, hogy tavasszal kiderült, valami nincs rendben bennem. Nyárra biztossá vált, hogy endometriózisom van, ősszel pedig egy második műtéten is átestem. Télre mindenki azt gondolta – köztük én is –, hogy itt most már minden a lehető legnagyobb rendben, hiszen végigküzdöttem magam ezen az egész trágya éven, hogy aztán minden rosszat felülírva a szerelmem megkérje a kezem, olyan végtelenül személyes és megható módon, amilyet elképzelni se tudtam volna soha. Ezután csodával határos módon pillanatok alatt megszerveztük az esküvőnket, ami minden részletében minket tükröz majd, és közben repesve vártuk, hogy szilveszterdélután mindent hátrahagyva elutazhassunk öt hétre a világ másik felére pihenni, töltődni, új élményeket szerezni. Ennek mind, kérdés nélkül kellett volna elmosnia minden korábbi nehézséget.

De ekkor olyan elemi erővel csapott le rám a fizikai fájdalom pokla, hogy csillagokat láttam, és semmi másra nem voltam képes, csak nyöszörgve sírni a kanapén, azt várva, mikor hat a fájdalomcsillapító. Csak ilyenkor jön rá az ember, hogy amikor a testét kínok gyötrik, képtelen bármi másra fókuszálni. Nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen és a fájdalom.

Persze, tudom, ezer dolgot csinálhatnék ezerféleképpen máshogy, mint ahogy teszem, és akkor lehet, hogy nem lenne semmi bajom. Elhagyhatnék még egy féltucat élelmiszercsoportot, sportolhatnék többet, elmehetnék még tizenhat másik módszert alkalmazó segítőhöz. De az ember energiakészletei, akaratereje, pénztárcája és bizalma is véges. Az enyém legalábbis biztosan. Kifogytam. Lemerültem. Üvöltöttem a fájdalomhoz, utasítottam, hogy takarodjon az életemből. Aztán meg rimánkodtam a könyörületéért. De ő megmakacsolta magát. Lüktetett, perzselt, nem tágított. 

Ekkor a craniosacralis terapeutám megkérdezte,

szerintem mit üzen a fájdalom.

Iszonyú dühös lettem. Nem tudom, mit üzen a kibaszott fájdalom, ami szétszedi az egész kismedencém, és kurvára nem is érdekel. Nincs erőm ezt fejtegetni. Képtelen vagyok újabb szinteket ereszkedni annak reményében, hogy aztán majd feljebb mászhassak megint, végre anélkül, hogy visszazuhannék. Nyugalmat akarok, csak élni az életem. Túl nagy kérés? 

Aztán egy kezelés alkalmával mégis eljött a pont, amikor lekapcsoltam magamról a biztosítókötelet. Olyan kíméletlenül vetettem számot magammal, ahogy csak erőmből telt.

Olyan sebeket téptem vissza húsig, amelyekről már rég azt hittem, hogy begyógyultak.

Olyan mélyre mentem, amennyire csak tudtam. Életem legboldogabb időszakát másfél hétig valódi pokoljárás keretezte, ami furcsa ellentmondásnak tűnhet, hiszen az is.

Arra jutottam, hogy nem a fájdalmat kell legyőznöm, hanem a félelmet magamban. A rettegést, a szorongást, amiben túl régóta élek, amely megbénít, ami nem hagy élni és lélegezni, és ami a jelek szerint újra és újra megbetegít. Nem annak kell lennie az alapbeállításnak a fejemben, hogy

mennyi minden romolhat el, és a felkészültség jegyében millió forgatókönyvet gyártanom minden helyzet orvosolására,

noha az eddigi tapasztalataim szerint logikus ez a működés, hiszen így érhet a legkevesebb meglepetés. Csak mindeközben a testem 0–24-ben stresszhormonokat termel. Ráadásul lehettem én fejben bármilyen kreatív,

az elmém még soha a büdös életben nem sakkozta ki pontosan előre életem legnagyobb kríziseit.

Innen nézve nem sokra mentem azzal, hogy volt A, B, C, de még Zs tervem is, mert a sors mindig csavart egyet az elképzeléseimen. A vicc pedig az, hogy mégis mindig alakult valahogy végül. Ha nem is jól, vagy tökéletesen, de kivétel nélkül mindig lett valamiféle megoldás. Hisz még mindig itt vagyok, nem? Akkor mi értelme van ennek az egész vég nélküli túráztatásnak, amit magammal csinálok? Nem akarok rettegésben élni, nem akarok állandóan szorongani. Magam mögött akarom hagyni ezt a felvett védelmi mechanizmust, és megtanulni, hogyan élhetek felszabadultabban. Anélkül, hogy az agyam hátsó felében folyton készenlétben állnék, hogy pillanatokon belül úgyis minden összeomlik.

A hipszterek ennek ma nem örülnének: a szakállak után is adót kellett fizetni a múltban

WMN Life – 2022. december 31. – PZs

Óriási nagy bölcsességnek tűnik, mi? Bevenni a leszarom tablettát, és élni, mint Marci Hevesen. A felismerés papíron pofonegyszerű, a valóságban azonban sokkal komplexebb, megmagyarázhatatlanabb belső folyamatok ezek.

Nem is megy a váltás egyik percről a másikra. Gyakorolni kell. Sokszor és sokat. Tanulom. De két hete nem kellett bevennem gyógyszert.

Szóval, hogy pozitív irányba billen-e a mérleg nyelve?

Úgy döntöttem, hogy igen.

Pokoli kemény év volt, tele hullámvölgyekkel, de arra akarom a hangsúlyt helyezni, ami széppé tette.

Ma délután pedig felülök egy gépre, és átutazom magam az új évbe. Ha megérkezem, kicsit hátradőlök, behunyom a szemem. Nem tudom, mi jön következőnek, magasság vagy mélység, de a kötelet kioldottam. Jöhet, aminek jönnie kell.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Cavan Images

Krajnyik Cintia