„Segédmunkásként jobb a napidíjam, mint diplomás táncművészként”

 –

Hortobágyi hiphop

Bár a mozgékony, elsős kisfiúról még nem lehetett tudni, hogy bő húsz évvel később Argentínától Indiáig neki tapsol majd a közönség, az hamar kiderült, hogy van affinitása a tánchoz. Már az első években sok díjat elhozott a Magyar Divat- és Sporttánc Szövetség által rendezett versenyeken.

A sikerek apropóján a helyi, falusi újság interjút készített vele, ahol írásos nyoma maradt annak, hogy Bandi a „mi leszel, ha nagy leszel” klasszikusra azt válaszolta: állatorvos, akárcsak a szülei – a tánc csak hobbi.

Ezt a hobbit azonban rajta kívül a szülei is komolyan vették. Valószínűleg ez volt az egyik kulcsa annak, hogy még akkor sem kopott ki a tánc az életéből, amikor már Debrecenbe kellett bejárnia az órákra, vagy több száz kilométert autóztak egy-egy versenyre.

A másik döntő tényező, ami a pályán tartotta a kamasszá válás idején is, a táncos közösség volt. Az első „mestere”, Gyöngyösi Sándor által szervezett nádudvari táborokba az ország minden pontjáról érkeztek fiatal tánctanárok, akik óriási hatással voltak a fogékony Bandira, és később a szakmai fejlődésében is segítették, közös projekteket hoztak létre.

A 2000-es években Magyarországon elsőként hiphop táncszínházi előadást készítettek francia mintára Színpadikus utcatánc címmel, melyet jó néhány városban bemutattak. Ezzel az összetartó társasággal gyerekként András a táborokon kívül leginkább a versenyeken találkozhatott, így mindig lelkesen utazott – nem feltétlenül nyerni, hanem együtt lógni a többiekkel.

Pannonhalmi boogie

A bandázás mellett a sikerek sem maradtak el: nyolcadikos korában András megszerezte a világbajnoki címet – pedig akkor már a bentlakásos Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanult, és csak heti egyszer járhatott Győrbe edzésre.

Ahogy otthon a tükör előtt is sokat gyakorolt, úgy a suliban is mindig megoldotta, hogy szinten tartsa magát, készüljön a versenyekre. Elmondása szerint a kötött napirend még segítette is abban, hogy beillessze a mindennapjaiba a táncot, és a szabadidőre kijelölt idősávot önképzésre használja. Hogy pontosan miket táncolt, az kissé homályos volt még neki is akkoriban.

„Nem igazán voltunk képben, mit jelent pontosan a hiphop és milyen irányzatok vannak ezen belül. Nem interneteztünk, nem tudtunk angolul; leginkább másolt videókazettákról tájékozódtunk. Így történhetett, hogy világbajnok lettem electric boogie kategóriában egy más műfajú koreográfiával. A táncot egy VHS-ről lestem le, pont úgy, ahogy ma valaki a YouTube-ról tanulja meg a lépéseket. A kazettán egy francia csapat szerepelt, semmit nem értettem abból, amit mondtak, de nagyon tetszett, ahogy mozogtak. Később jöttem rá, hogy ők poppingot táncoltak – és miattuk a versenyen én is.”

Kortárstánc Prágától Brüsszelig

Az érettségi évében András elérkezett ahhoz a mérföldkőhöz, ami után egyértelműen a professzionális táncművészet felé kanyarodott az útja. Egy szaxofonos iskolatársával, Bazsinka Mihállyal beneveztek a nyílt pályázati rendszerrel működő, Budapesten megrendezett SzólóDuó Nemzetközi Táncfesztiválra. Kör-Háromszög című előadásuk, melyet a két tizenéves fiú együtt talált ki és gyakorolt be a pannonhalmi suliban, különdíjat nyert.

András, aki addig autodidakta módon ismerkedett a kortárstánccal, meghívást kapott a prágai Duncan Centre konzervatórium tánckurzusára. Fejest ugrott a nemzetközi táncéletbe és egy évet töltött Prágában, majd jelentkezett a Rotterdami Táncakadémiára.

A balettes alapokra építő, inkább neoklasszikus jellegű moderntánc-képzés azonban nem volt számára testhezálló – nem csak a hiphopos múlt, hanem egy apró csontkinövés miatt a sarok fölött, amely akadályozta a spiccgyakorlatokban. (Érdekesség, hogy az os trigonum, azaz a bokában található, egészen pici járulékos csont nagyjából minden ötödik embernél kinő, de nem feltétlenül tud róla. Focisták, táncosok esetében azonban rendszeres fájdalmat, sérüléseket okozhat.) Bár az iskola ajánlására egy táncspecialista sebész Hágában leoperálta mindkét bokájáról az extra csontot, András mégis inkább máshol próbált szerencsét.

„A tánctörténeti óráknak köszönhetően tanultam meg rendesen angolul, és lassan körvonalazódott bennem, milyen mozgásforma érdekel. Elkezdtem szomatikus testtudattal foglalkozni, vonzott a kontakt improvizáció. Ezeknek a posztmodern irányzatoknak a képviselője Belgiumban Anne Teresa De Keersmaeker, akinek az iskolájába csak háromévente hirdetnek felvételt.

Több mint ezren jelentkeznek a világ minden tájáról, ebből 150 táncost válogatnak ki az egy hétig tartó, szuper intenzív felvételi procedúrára. A mai napig az egyik legnagyobb teljesítményemnek tartom, hogy bekerültem a 35 kiválasztott közé és a P.A.R.T.S. (Performing Arts Research and Training Studios) tanulója lehettem.”

Szabadúszás a világ körül

Az első év diadalmenete után András mentálisan egyre nehezebben viselte a nyomást, ami a kiválasztottsággal és a világhírű koreográfusokkal való közös munkával járt. A négyéves képzés elvégzésekor a hazaköltözés mellett döntött.

„Brüsszelben hatalmas a verseny, a táncvilág színe-java ott tobzódik, és bár megpróbáltam egy-két társulathoz jelentkezni, be kellett látnom, hogy nem vagyok tánckarba való anyag. Engem kezdetektől fogva az alkotás, az önkifejezés érdekelt a táncban, ehhez pedig muszáj a magam útját járnom, ahelyett, hogy mások művészi elképzeléseit a lehető legprecízebben végrehajtom.

Hét külföldön töltött év után szerettem volna visszakapcsolódni a gyökereimhez és itthon hasznosítani a megszerzett tudást, de gyorsan kiderült, hogy Magyarországon legfeljebb éhenkórász művész lehetek.”

Hazatérése után az Orkesztika Alapítvány rezidenseként elkészítette az Elemek című szólódarabot a Mozdulatművészek Házában, de néhány előadás még kevés volt a megélhetéshez.

Egy rendkívül bizonytalan időszak kellős közepén kapott váratlanul meghívást a német-svájci CocoonDance társulat Momentum című darabjába, amivel aztán bejárta a világot.

„Ez a darab nagyon erősen épít a fizikalitásra, egy evolúciós progressziót követ végig a testi határok feszegetésével. Ehhez keresett a koreográfus, Rafaële Giovanola meghatározott fizikumú és képességű férfi táncost, és szerencsére nemcsak én, de ő is úgy érezte, hogy ez nekem való feladat.” 

Az, hogy a darabot éveken keresztül a legkülönbözőbb országokban is bemutathatták, az előadás sikere mellett nagy részben a profi menedzsmentnek is köszönhető. Andrásnak a túlélő üzemmódot ekkor már „csak” a színpadon kellett magában bekapcsolnia, a hétköznapok egzisztenciális gondjai végre megoldódtak. De azért hozzáteszi:

„Itthoni keretek között a független szcénában nagyon nehéz boldogulni, ha egyáltalán lehetséges. Akkor lehet megélni, ha a saját alkotómunka mellé bejön egy-egy külföldi projekt, és az azon keresett bevételt itthon költöm el. Mert ha Nyugat-Európában élek, akkor megint ugyanott tartok, hogy a fizetésem nagy része rögtön elúszik az albérletre.”

És ha épp nincs külföldi projekt?

– kérdezem, és már sorolja is a B, C, D opciókat. Bár továbbra sem szegődik el állandó tagként társulathoz, örömmel részt vesz projektalapú együttműködésekben magyar koreográfusokkal, mint ahogy eddig is dolgozott már többek között Juhász Katával, Rózsavölgyi Zsuzsával vagy Hargitay Ákossal.

András tagja az L1 Független Művészek Közhasznú Egyesületének, amelynek keretein belül számos előadó- és képzőművésszel, zenésszel kölcsönösen segítik egymás munkáját.

Ladjánszki Márta koreográfus, az L1 művészeti alelnöke mentorálta Andrást egy kortárstánc-rituálé, a Mysterium Cosmographicum című interaktív előadás megalkotásában.

A közelmúltban András legújabb saját darabját, a Communio Fratrumot láthatta a közönség a MU Színházban, melyet a bencés szerzetesek testvérisége, rítusai inspiráltak. Szép visszakapcsolódás ez nem csupán a Pannonhalmán átélt spirituális élményekhez, hanem annak a művészi útkeresésnek a kezdeteihez is, amelyen egykor a szaxofonos Bazsinka Misivel együtt elindultak – aki természetesen ebben a darabban is a színpadon zenél.

Ha pedig minden projekt kifut, akkor jöhet a forgatás: táncosként, színészként, sőt kaszkadőrként is vállal munkákat a Magyarországon forgó, nemzetközi filmes produkciókban.

Tánctanítás kicsiknek és nagyoknak

Hogy még egy, lehetőleg kiszámíthatóbb területen is bebiztosítsa magát, András idén megszerezte a tánctanári mesterdiplomát a Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskolán. Jelenleg Esztergomban tart hiphop edzéseket, továbbá a bíróképzés elvégzése óta szövetségi táncversenyeken és underground táncjameken zsűrizik, de akár művészeti középiskolákban is vállalhatna állást.

„Jót tenne a családomnak és nekem is valamivel több rendszeresség, kiszámíthatóság az életemben, ami a tanári pályával együtt járna. Ha viszont elindulok ezen az úton, kevésbé leszek rugalmas egy-egy táncos felkérés esetén. Mi van, ha pont akkor esik be egy újabb turné, amikor órákat kéne tartanom?” – fogalmazza meg a szabadúszók tipikus dilemmáját a több lábon álló karrierépítésről.

A tanítás az intézményi keretek nélkül is egyre fontosabbá válik az életében. Felkérés esetén szívesen tart urban dance, kortárstánc, vagy kontakt improvizáció kurzusokat fesztiválokon, nyári táborokban. Ezen kívül Budapesten tervezi rendszeresíteni a Játék a jelenben elnevezésű saját kurzusát, amely kortól és képzettségtől függetlenül mindenkinek szól, aki el akar mélyülni a testtudatban, tudatos jelenlétben, ugyanakkor önfeledten, és meghitten akarja megélni a másokkal való játékos kapcsolódást és kreativitást. Párjával, Luca Izabellával kifejlesztették a kurzus kisgyerekes verzióját, amelyet Kreatív Családi Tánc néven közösen tartanak.

Megteremteni az egyensúlyt

A szerteágazó művészi tevékenységi kör ellenére így is akadnak időnként üresjáratok, amikor nincs se saját produkció, se együttműködés, se forgatás, se tánckurzus. Olyankor marad a futárkodás vagy a kertészeti melók.

„Addig egyszerűbb a hazardírozás az egzisztenciával, amíg csak az a kérdés, én magam hol teszem le a fejem nyugovóra. De amikor család is van, az már másfajta felelősség. És nemcsak anyagilag, de érzelmileg is meg kell teremtenem azt a biztonságot, amiben családként jól tudunk lenni. 

Nekem nem derogál alkalmi munkákat vállalni, de arra figyelnem kell, ne billenjen el a mérleg ebbe az irányba. Amíg tudom tartani az egyensúlyt, a kiegészítő munkák tulajdonképpen biztosítják azt a szabadságot is, hogy művészként megmaradhatok a saját alkotói utamon. Inkább összehangolom a sokféle tevékenységet, mint hogy olyan társulatnál legyek állandó tag, ahol nem tudok azonosulni az értékrenddel, de meg vagyok kötve, ráadásul még alul is fizetnek.

Ezzel szemben a kertészeti segédmunkával például sokkal jobb napidíjat kapok, sőt még élvezem is a fizikai melózást. Átkapcsolok egy meditatív tudatállapotba, teszem a dolgom, aztán lehet, hogy másnap már viking harcos vagyok egy amerikai akciófilmben. Vagy egyszerűen otthon maradok játszani a kislányommal – és a szabadúszásban ez az egyik legjobb, hogy ezt szinte bármikor megtehetem.”

Héda Veronika