Krajnyik Cintia: „Engem csak az érdekelt, hogy rákos vagyok-e”

–

Tizenkét éves vékony kislány. Hosszú karja, lába, és még annál is hosszabb, vékony ujjai vannak. Feketében áll, kis törpetűsarkúban, elegáns papucsban, pont olyanban, amit egy kislány, ha megkap, akkor már igazán nagylánynak érezheti magát benne. Apró, fekete kövekkel kirakott, csepp alakú fülbevaló lóg a fülében, és egy bársonyszalagból készült, szoros nyaklánc van a nyakán, amelyen egy szintén fekete, apró kövekkel kirakott pillangó lóg. Kissé koravén hatást kelt a felnőttes ékszerekkel. Barna hullámos haja a válláig ér, a bőre hófehér, csak az arcán és a mellkasán virítanak vörös tarajfoltok a sírástól.

Némán rázkódik a zokogástól, a könnyek sorra húznak fényes csíkokat az arcán. Szüntelenül próbálja őket le- és eltörölni, de mire elveszi a kezét, a kibuggyanó cseppek újakat festenek.

Olyan éles és mindent beterítő a fájdalma, hogy megszűnik a külvilág, az idő többet nem halad előre, csak a múltba lehet menni, kapaszkodni a képekbe, amíg minden rendben volt, amíg nem az anyja sírjánál állt a törpetűsarkú papucsban, amit azért kellett venni, mert nincs mit felvennie a temetésre.

Amikor még az anyja fülében lógott a csepp alakú fülbevaló, és az ő nyakán volt a pillangós nyaklánc is. Amikor még nem kívánta azt, hogy a törpetűsarkak bárcsak belesüppednének a földbe, és ő térdre rogyna, a nyaklánc pedig elviselhetetlenül szorossá válna, és egyszer csak elsötétülne a világ, nem lenne több fájdalom. De a nap vakítóan süt, a madarak csicseregnek, tavasz van. A természet épp életre kel, miközben egy harmincnégy éves nő koporsóját hantolják el. Fél évvel azután, hogy ugyanebben a temetőben a férjétől búcsúztak, és amikor még az anyja kezét szorítva zokogott a nyurga kislány. 

A kislány én vagyok

Sok emléket törölt az agyam, turbófokozatba kapcsolhatott az önvédelem, és a lomtárba dobta, ami elviselhetetlen, felfoghatatlan volt az adott pillanatban. Ha visszaemlékszem, tárgyilagosan tudom felidézni, hogy milyen volt megtudni apámról, hogy halálos beteg, majd elmondani neki is. Milyen volt elköszönni, a kórházi ágyon mellé bújni, végignézni, ahogy napok alatt leépül, és pár héttel később eltemetni.

Hogy milyen volt a temetés után egy héttel az üvöltő, fájdalomtól összeroskadó anyámhoz mentőt hívni, hogy még aznap éjjel életmentő műtétet hajtsanak rajta végre, és aztán róla is megállapítsák, hogy rákos.

Végnézni őt is, ahogy elsorvad a kemoterápiától, ahogy áttétei lesznek, ahogy megőrül a fájdalomtól, ahogy végül egyik napról a másikra kómába esik, ahogy jönnek a hírrel, hogy be kéne mennem elköszönni, ahogy nem bírok a kórteremben megmaradni, a nyöszörgő testét nézni. Ahogy este, anélkül, hogy bárki egy szót is hangosan kiejtene, tudom, mit akarnak mondani.

Ezekre emlékszem. Arra viszont, hogy a következő években, hogyan tudtam mindezzel megbirkózni, már nem teljesen…

Mentek előre a napok, gondolom, tudtam, hogy mindennap fel kell kelni, tanulnom kell az iskolában, és azt is, hogy egyszer majd biztos könnyebb lesz. És hogy könnyebb lett-e? Hát, nézd, erre most mit mondjak… Harmincéves vagyok. Szerelmes vagyok egy éve. Csodálatos emberek vesznek körül. Imádom a munkám, gyönyörű helyen élek. Sokat utazom. Tíz év terápiám van mindebben. És egészen három hónappal ezelőttig még azt is odaírhattam volna a sor végére, hogy egészséges vagyok.

De márciusban az éves nőgyógyászati szűrésemen, miközben a doktornőm épp jókedvűen mesélt valamit a hüvelyi ultrahangom közben, egyszer csak megállt. Talált valamit, aminek nem lett volna ott helye.

A méhem legmélyebb pontján, a Douglas-üregben látott egy hatcentis valamit, és a petefészkemben egy kétcentis valamit. Próbált megnyugtatni, hogy egyelőre ne aggódjunk, de jobb félni, mint megijedni, nézessem meg a tumormarkereimet, és két hét múlva jöjjek vissza kontrollra. A markerek negatívak lettek, de két hét múlva ugyanazt mutatta az ultrahang.

Két nappal később megmutatott a doktornőm egy endometriózis-specialistának, akivel együtt vizsgáltak meg, és őszintén mondták, hogy tanácstalanok, soha életükben nem láttak ilyen képletet, nem tudják, mi lehet ez. Újabb tumormarkerekre küldtek. Aznap este meg is érkezett a felhőmbe az eredmény, és az egyik magasabb értéket mutatott, ami eltért a normálistól.

Az a kislány tört fel belőlem, aki a sírnál állva zokogott, közel húsz éve. Akitől mindkét szülőjét az a kurva, kibaszott rák vette el, és akinek most azt mondják, hogy menjen be a Kékgolyóba, ott fogja várni egy harmadik orvos, aki megvizsgálja.

Az onkológia mellé jártam pszichológushoz, sokszor elsétáltam mellette, és többször mondtam is magamban, hogy csak ide ne kelljen jönni soha

Erre most itt húzok harmincévesen sorszámot. Ez nagyon rossz vicc.

Hathetente járok fodrászhoz, mert szerintem látványosan őszülök. Fejben előrerohanok, hogy ha csontsoványra fogyok és kihullik a kemótól a hajam, akkor megspórolom a fodrászt, de én abba biztos belerokkanok, ha így kell látnia majd a társamnak.

A harmadik orvos legalább húsz percet matat a méhemben, nem tudom, hogy csinálom, de ellazítom a testem, olyan alázattal fekszem ott, mint egy gésa, és csak azért imádkozom, hogy tudjon valamit mondani, ne tárja szét a kezét a végén. De megteszi. Ő még ilyet nem látott. Nem tudja, mi lehet ez. Beutal CT-re és MR-re. Az ambuláns lapomra azt írja: petefészek ismeretlen eredetű daganata.

Az onkológia előtt bömbölök, keservesebben, mint a tizenkét éves kori énem. Zokogok hazáig, észre sem veszem, hogy nem látok, mert ottfelejtettem a szemüvegem a padon.

Visszamegyek, persze már nyoma sincs, a portán se adták le. Őszintén remélem, hogy a seggébe dugja fel, aki elvitte.

Egy héten belül már az MR-ben fekszem, és a kattogó hang ütemére mantrázom, hogy minden rendben. A CT után nagy a pánik, allergiás lettem a kontrasztanyagra, mindenki körülöttem rajzik, jobban izgulnak, mint én, nehogy anafilaxiás sokkot kapjak, én meg csak ülök ott, mint egy Buddha, mintha nem is velem történne mindez. Hat az antihisztamin, lecsöpög az infúzió, hazavisznek. Fellövik a felhőbe az eredményeim, még a radiológus is vakarja a fejét a kismedencémet nézve, hiszen azt írja, hogy a valami endometriózisnak tűnik, de a malignitás sem zárható ki egyértelműen. Ha esetleg nem tudnád, mi az a malignitás, segítek, nekem is a Webbeteg mondta: rosszindulatú daganat. Mindenki elmondja, hogy ne elemezd a Google segítségével a leleteid, aztán úgyis megteszed. Egy másik orvos ránéz az onkológián a leleteimre, ő sem tudja biztosan megmondani, mi lehet ez, de elirányít egy ötödik szakemberhez Nyíregyházára. 

Orvosi engedéllyel utazom el két és fél hétre Amerikába, megnyugtatom magam, hogy olyan nagy baj nem lehet, ha elengedtek. Ha meg mégis, legalább utaztam egy jót, mielőtt meghalok…

Amikor azt írom Szentesinek, hogy „ő már egyébként is befoglalta a rákos WMN-es karaktert”, nagyot röhög rajta. Más nem értékeli annyira a humorom.

Mire hazajövök, már van időpontom az ország keleti csücskébe, ahol végre a doktor úr szívemből szól, és azt mondja, eleget tanakodott mindenki most már, hogy mi lehet ez. Nézzünk bele a hasamba, és bármi is az, vegyük ki. De előtte még, biztos, ami biztos, csináltassunk egy vastagbéltükrözést.

Csináljunk, persze. Másfél napig nem enni, kifosni a lelked, majd az altatás után felébredni a figyelőben a többi beteg és hozzátartozó mellett, és akaratlanul is fingani a belekbe fújt gáz miatt? Mi az nekem?

Azt hitted, gumit és tampont venni kínos a drogériában? Nem. Lyukas seggű kórházi gatyában begyógyszerezve hülyeségeket beszélni a betegszállítónak és közben önkéntelenül fingadozni. Az a kínos, barátom.

Feküdtem, vártam, hogy jobban legyek és elbocsássanak, és azon gondolkoztam, hogy lehet akármilyen szépen manikűrözött a körmöm, hidratált a bőröm, szép a ruhám és a cipőm, amiben érkeztem, végtére is pont ugyanolyan gyarló és esendő emberek vagyunk mindannyian, és a kórházi ágyon fekve aztán kurvára nincs különbség ember és ember között. Ugyanúgy rimánkodunk, fogadkozunk, kérleljük a Jóistent vagy bárkit és bármit, hogy most az egyszer nézzen el nekünk mindent, csak hadd szabaduljunk, és mehessünk haza egészségesen.

Néhány nap múlva befeküdtem a kórházba, megműtöttek

Jött este a főorvos úr, kérdezi, hogy vagyok. Görcsöltem, mert megint felfújták a hasam gázzal, lógott ki belőlem a váladékelvezető cső, és a nővérke délután miattam küldte ki a látogatókat a kórteremből, hogy nyugodtan pisilhessek az ágytálba.

„Hát, voltam már jobban” – felelem diplomatikusan. „Hát, én is voltam már jobban annál, mint, amikor belenéztem a hasába” – mondja. Jól kezdődik, gondoltam.

Engem csak az érdekelt, hogy rákos vagyok-e, de megnyugtatott, hogy benne ez fel sem merült őszintén szólva, viszont sokkal komolyabb endometriózisos összenövéseim voltak, mint azt az MR alapján sejteni lehetett. Két órán át műtött, olyan, mintha kis betondarabokat szedegetett volna le a petefészkemből, a petevezetőmről, a bél faláról és a kismedencei hashártyáról.

Azt mondja, ha idősebb lennék és lenne gyerekem, azt javasolná, vegyük ki a méhem és a petefészkem, de így más az irány.

Várjuk meg a szövettant, aztán menjek el egy endometriózis-specialistához, és folytassuk tovább hormonos kezeléssel. Késő este még egyszer visszajön, megpróbál felültetni az ágyon, de a fájdalmaim még nem engedik. Azt mondja, jól van, semmi baj, alaposan megbolygatott bent mindent, kérjek nyugodtan fájdalomcsillapítót, reggel jön, kiveszi a váladékelvezető csövet, és a következő napon elenged, hazamehetek.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Cinti Krajnyik (@cintikrajnyik) által megosztott bejegyzés

Betartotta a szavát, itthon vagyok, várom a szövettant. Várom, hogy végre sehol ne szerepeljen a daganat, a malignitás szócska, hogy a bennem élő tizenkét éves, és a harmincéves énem is fellélegezhessen.

A csepp alakú fülbevaló megvan még, ott van a fiókban, de a törpetűssarkú papucs és a pillangós nyaklánc elveszett valahol az évek alatt. Talán nem véletlen. Nem szeretnék se térdre rogyni, se megfulladni. A nap viszont most is süt és a madarak is csicseregnek.

Itt vagyok, maradok, és az idő szerencsére már nekem dolgozik, halad szépen előre, velem együtt, ahogy kell.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Motortion