Nyílvesszőt már hozott, babát még nem – a gólyák titkos élete

–

„Gólya, gólya, gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja,
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.”

Sokan ismerjük ezt a gyerekverset óvodai éveinkből, mégis ritkán gondolkodunk el rajta, mit is jelent pontosan ez az öt sor. Hasonló a helyzet magával a fehér gólyával is: természetesnek vesszük, hogy tavasszal megérkezik, hónapokig velünk van, kelepel, fiókákat nevel, majd ősszel elrepül Afrikába. Megszoktuk, tanult viszonyunk van vele. Pedig sok izgalmas dolgot nem tudunk róla.

Mit is jelent ez a vers?

A néphagyományban a gólya gyakran nemcsak állatként, hanem a család, a közösség, sőt a haza jelképeként is megjelenik. A néprajzkutatók szerint a véres láb nem csupán a gólya piros lábára utal, hanem egy jelképes sebre is, amelyet a törökök ejtettek rajta a 150 éves hódoltság idején. Ezt érzékelteti a török és magyar gyerek szembeállítása is: a megszálló által megsebzett országot (vagyis a gólyát) a magyar gyerek gyógyítja meg – nem fegyverrel, hanem síppal, dobbal, nádi hegedűvel. A magyar népi kultúrában ezek az eszközök a zene és a rítus részei voltak, őseink gyakran használták őket sámáni szertartásokon testi-lelki gyógyításra, vagy a világ rendjének helyreállítására. 

Babát hoz? Mesék, hiedelmek és Hans Christian Andersen

Kevés kulturális toposz él olyan makacsul a közbeszédben, mint az, hogy a gólya hozza a kisbabát. Ennek az eredete egészen a középkorig nyúlik vissza – és meglepő módon praktikus alapokon nyugszik.

Akkoriban az esküvőket jellemzően nyár elején tartották, a betakarítás előtt, amikor az embereknek még volt idejük az ünneplésre. Az első gyerekek így gyakran tavasszal születtek, ami egybeesett a gólyák Afrikából való visszatérésével. Ez az időbeli párhuzam erősítette fel azt a hiedelmet, hogy a madár nemcsak a jó időt, hanem a gyermekáldást is meghozza – és így vált fokozatosan a család, a termékenység és a házi áldás jelképévé.

Aztán a 19. században jött Hans Christian Andersen, és végérvényesen rögzítette: a babát bizony a gólya hozza. A gólyák című mesében a kisbabák egy tó mélyén szundikálnak, és a gólyák repítik őket a jó gyerekekhez – míg azok, akik csúfolják a madarakat, halott testvért kapnak. A mese sötétebb rétegei akkoriban egyáltalán nem számítottak szokatlannak: a gyermekhalál sajnos mindennapos volt, a szexualitásról és a születésről pedig nem illett beszélni. Így lett a gólyamese a felnőttek mentőöve, ha a gyerekek túl kíváncsiak voltak – ez máig nem kopott ki a divatból. A gólyás magyarázat pedig szépen lassan beszivárgott a hétköznapi nyelvbe, a gyereknevelés kultúrájába, manapság pedig már ott szerepel a képeslapokon, mesekönyvekben és rajzfilmekben.

Mit jelent a gólya a magyar néphiedelem szerint?

A gólya viselkedése jól illeszkedik a családi szimbólumokhoz: a szülők a fiókák kikelése után felosztják a feladatokat, és hetekig együtt etetik, védelmezik, tanítgatják őket. Ráadásul a hímek gyakran visszatérnek ugyanahhoz a tojóhoz, így a családhoz kapcsolódó asszociációkat nemcsak a képzelet, hanem a természet is megerősíti. Nem véletlen, hogy a gólyákat nem egyedekben, hanem párokban tartják nyilván a statisztikák.

Magyarországon különösen erős a gólyákkal kapcsolatos néphagyomány. Régen úgy tartották, hogy ahol gólya fészkel a háztetőn, ott nem csap be a villám, nem keletkezik tűz, és a család szerencsés, jólétben él.

Emiatt sok helyen mesterséges fészektartókat és kerekeket helyeztek ki a kéményekre, hogy odavonzzák a madarakat. A gólyát tehát a ház szellemi védelmezőjének is tekintették.

A nyelvünk is gazdag elnevezésekben: hívjuk a gólyát gilicének, eszterágnak vagy gólicának is. Ezek a régi népi nevek jól érzékeltetik, mennyire mélyen gyökerezik a gólya tisztelete a magyar kultúrában. És nemcsak nálunk: Litvániában, Fehéroroszországban és Lengyelországban például nemzeti madárként tisztelik.

Hallá változik, Holdra repül – történelmi tévhitek a vándorlásról

Ma már természetesnek vesszük, hogy a gólyák ősszel délre indulnak, tavasszal pedig visszatérnek, de ez nem volt mindig ennyire egyértelmű. A madarak vándorlásának rejtélye évszázadokon át foglalkoztatta az embereket, és az ismeretek hiánya okozta űrt gyakran bizarr elméletek töltötték ki.

Az ókorban és a középkorban is többféle magyarázat született. Arisztotelész például a Historia Animalium című művében azt írta, hogy egyes madarak más fajokká alakulnak, míg mások hibernálják magukat a tél idejére. Olyan elképzelések is voltak, hogy a madarak ideiglenesen hallá változnak, és a tavakban vagy a tengerekben vészelik át a telet.

Charles Morton a 18. században még ennél is tovább ment: az egykori harvardi professzor szerint a madarak ősszel a Holdra repülnek, és tavasszal onnan térnek vissza.

A tudományos áttörést végül 1822 hozta meg. Ekkor egy német vadász elejtett egy fehér gólyát, amelynek nyakából egy 80 centiméteres, afrikai nyílvessző állt ki. A madár valószínűleg a Szaharától délre sebesült meg, mégis képes volt visszatérni Európába. Ez lett az első kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a gólyák valójában vándorolnak – nem alakulnak át, nem tűnnek el, és nem alszanak téli álmot: egyszerűen átrepülnek egy másik kontinensre.

A madarat később kitömték, és ma is megtekinthető a Rostocki Egyetem gyűjteményében, ahol Pfeilstorch (azaz „nyilas gólya”) néven őrzik. Az eset után többször találkoztak hasonló esettel, amikor a madarak testükben nyílvesszőkkel vagy azoknak a nyomaival térek vissza Európába. Ma már műholdas jeladók segítségével nyomon követhetjük a madarak vonulását, de a Pfeilstorch története máig a madárvonulás egyik legismertebb szimbóluma maradt.

Útra kelnek – de honnan tudják, merre van Afrika?

Amikor a fiatal gólyák először útnak indulnak, nincs náluk térkép, és nincs kijelölt vezetőjük sem – csak egy belső ösztön van, ami elindítja őket. A kirepülés után néhány nappal a szülők eltűnnek, a fiókák pedig gyakran más fiatalokkal összeverődve indulnak el egy olyan földrész felé, ahol még sosem jártak. A vonulás részben öröklött képesség, de sok mindent útközben tanulnak meg: alkalmazkodnak a csapat mozgásához, figyelik az idősebb madarakat, és tapasztalatokat gyűjtenek.

A kutatások szerint a fiatal gólyák kezdetben főként a csapat viselkedéséhez igazodnak, míg az idősebbek már saját tapasztalataik alapján tájékozódnak. A vándorlás tehát egyszerre ösztönös és tanult folyamat – közösségi, mégis egyéni.

A vonuláskutatás egyik legfontosabb eszköze a madárgyűrűzés, különösen a színes gyűrűk használata. Ezek segítségével a kutatók távolról is azonosítani tudják a madarakat, és pontos képet kapnak arról, merre járnak, hol pihennek, vagy mennyi idő alatt teszik meg a hatalmas távolságokat. A hazai gólyák többsége a keleti útvonalat követi: a Balkánon, Törökországon és a Közel-Keleten át vonulnak Szudánig vagy Csádig, néha egészen Dél-Afrikáig. Útközben többször is megállnak pihenni, táplálkozni. Ősszel lassabban haladnak, tavasszal viszont sietnek vissza, hogy időben elfoglalják a fészküket, mielőtt mások megelőznék őket. 

A legnagyobb kockázat az első út során vár rájuk, ilyenkor sokan elpusztulnak, pedig ideális esetben akár 20-30 évig is élnek a természetben. A Current Biology tanulmánya szerint a fiatal gólyák mindössze egyharmada éli túl az első oda-vissza útját, a felnőttek túlélési aránya ezzel szemben 83 százalék körül mozog. A fiatal gólyák gyakran túl korán indulnak, lemaradnak a csapattól, rossz helyen próbálnak átkelni a tengeren, vagy egyszerűen csak elfáradnak, ami könnyen a vesztüket okozhatja.

Miért nem maradnak egy helyen?

Adja magát a magyarázat, hogy a gólyák azért repülnek délre, mert fáznak. Pedig valójában nem a hideg elől menekülnek, hanem a táplálékot követik. Európában nyáron hosszúak a nappalok, és ez az időszak bőségesen kínál rovarokat, gyíkokat, pockokat és békákat számukra és a fiókáiknak. Télen viszont a bőség hirtelen eltűnik, a föld fagyott, a vizek jéggé dermednek, a zsákmányállatok eltűnnek. Afrikában ezzel szemben épp ekkor kezdődik a nedves évszak, ilyenkor a mocsarak megtelnek, az élővilág felpezsdül, a gólyák pedig újra bőséges táplálékhoz jutnak.

A száraz évszakok azonban Afrikában is komoly kihívást tartogatnak, hiszen kevés az élelem, több a ragadozó, ami veszélyezteti a fiókák túlélését. Ezzel szemben Európában a gólyák kevesebb természetes ellenséget és biztonságosabb fészkelőhelyeket találnak: tetőkön, kéményeken, villanyoszlopokon vagy mesterséges fészkek formájában, ami Afrikában szintén kevésbé áll rendelkezésre. 

Mindezek ellenére egyre több gólya választ alternatív útvonalat: egyes példányok Dél-Európában, Spanyolországban vagy Törökországban maradnak, mások szeméttelepek közelében próbálják átvészelni a telet, ahol egész évben találnak könnyen elérhető élelmet. Ez azonban nem kockázatmentes, ugyanis a háztartási hulladék nem jelent megfelelő táplálékot, a mesterséges adalékanyagok kifejezetten károsak a madarak számára. 

Így alakult ki az a sajátos evolúciós kompromisszum, amit ma is látunk: északon fészkelnek, délen telelnek. Nem az időjárás elől menekülnek – hanem egy jól begyakorolt, évszázadok óta működő túlélési stratégiát követnek.

Milyen veszélyek fenyegetik a gólyákat?

A gólyákat különböző térségekben más-más veszélyek fenyegetik. Afrikában és Ázsiában például több telelőhelyen a vadászat és a mérgezés jelenti a legnagyobb kockázatot. Egyes országokban még mindig használnak olyan rovarirtó szereket – például DDT-származékokat –, amelyeket Európában már rég betiltottak. A szennyezett táplálék elfogyasztása gyakran végzetes a madarak számára.

Bár a fehér gólya Európán kívül is sok országban hivatalosan védett fajnak számít, a gyakorlatban a szabályozás nem mindig működik hatékonyan. Jó példa erre Libanon, ahol a vándormadarakat – köztük védett fajokat is – rendszeresen lelövik. Egyes becslések szerint évente több mint 2,5 millió madár esik illegális vadászat áldozatául a térségben, a probléma pedig nemcsak természetvédelmi, hanem diplomáciai konfliktusokat is okoz a természetvédelemre nagyobb hangsúlyt fektető országokkal.

Veszélyek itthon

Magyarországon a fehér gólyák ma már jellemzően emberközeli környezetben élnek: városokban, falvakban, háztetőkön, villanyoszlopokon. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) rendszeresen gyűjt adatokat a populációról. 2023-ban nagyjából 4550 fehér gólyapár fészkelt Magyarországon – ez közel 10 százalékos növekedés a 2019-es adatokhoz képest. Az állomány országosan stabilnak mondható, de régiónként eltérő mintázatot mutat: míg az Alföldön és a Dunántúl keleti részén sűrűn fordulnak elő, máshol visszaesés is tapasztalható. 

„Ahogy a gólya egyre inkább beköltözik az emberi környezetbe, egyre több barátot talál az emberek között” – meséli Boldog Gusztáv, a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság őrkerület-vezetője. – „Békéscsabán például azt tapasztalom, hogy gyakran el is nevezik őket a helyiek.”

A madarak korábban jellemzően fákon vagy kéményeken fészkeltek, ma viszont több mint 90 százalékuk villanyoszlopon él. Ez lett az egyik legnagyobb veszélyforrás számukra: az áramütés a dokumentált halálozások vezető oka. Különösen a középfeszültségű hálózatok kockázatosak, mert ott akár érintés nélkül is végzetes áramütést kaphatnak.

Az áramszolgáltatók és a természetvédők éppen ezért speciális terelőeszközökkel próbálják kisfeszültségű oszlopokra terelni őket, ahol fészekmagasító állványokat, úgynevezett gólyakosarakat telepítenek, hogy biztonságos távolságban tartsák a fészket az áramvezetékektől, így csökkentve a balesetek kockázatát. Az áramszolgáltatók, a nemzeti parkok és az MME együttműködésével ma már több mint háromezer gólyakosarat szereltek fel szerte az országban. 

„Ezzel mindenki nyer: a gólya és az áramszolgáltató is jól jár, hiszen kevesebb a haláleset, kevesebb az üzemzavar” – mondja az őrkerület-vezető. Azonban még így is előfordulnak balesetek. A gólyák gyakran tovább építik a fészkeket, amelyek így magasabbá, instabilabbá válnak – előbb-utóbb dőlni kezdenek. „Ezért a szakemberek minden évben karbantartják a fészkeket még a költési időszak előtt: visszavágják, megerősítik őket, hogy csökkenjen a leborulás esélye”. 

A hulladék is egyre komolyabb probléma. A madarak gyakran használnak madzagot, nejlonzacskót, drótdarabokat fészeképítéshez, ami könnyen életveszélyes lehet, hiszen a gólyák lába vagy szárnya könnyen belegabalyodik, ami gyulladást, sőt súlyosabb esetben akár amputációt is okozhat. A műanyagdarabokat pedig akár le is nyelhetik, ami végzetes következményekkel járhat.

A segítő szándék viszont bármilyen jóindulatú is, sokszor félremegy. „A legjobb, amit tehetünk, hogy természetközeli élőhelyeket tartunk fenn, és hagyjuk, hogy sáskát, gyíkot, pockot egyenek. A mesterséges etetés nem jó irány, nem ezt a természetvédelmi utat kellene követnünk” – magyarázza a szakember.

A fiatal gólyák kirepülése kapcsán is sok a félreértés, Boldog Gusztáv szerint nyár végén rengeteg téves bejelentést kapnak: „Gyakran jeleznek, hogy otthon maradt a fióka, a szülők meg nem jönnek vissza hozzá, pedig ez egy teljesen természetes szakasz. Ilyenkor a szülők már kevesebbszer etetik őket, hogy önállóságra neveljék a fiókákat és ösztönözzék őket a kirepülésre.”

Más a helyzet valódi vészhelyzet esetén – például ha egy madarat áramütés ér, a fészek veszélyesen megbillen, vagy madzagot, drótot, műanyagot látunk a fészekben. Ilyenkor érdemes gyorsan jelezni a problémát az illetékes szervezeteknek: „Megvan az a riadólánc, ami ilyenkor életbe lép. Ilyenkor hívható a Madártani Egyesület, a helyi nemzeti park vagy maga az áramszolgáltató is, ezek a szervezetek összehangoltan működnek, gyorsan eljut az információ a megfelelő helyre”.

Mit tehetünk a gólyákért? Gólyales, roadshow és önkéntesség

A gólyák látványa sokunknak természetes, de a megmaradásukért aktívan is tehetünk. Az alábbi programok nemcsak élményt kínálnak, hanem valódi segítséget is jelentenek a természetvédelemben – akár egy applikáció, egy nyári roadshow vagy önkéntes munka révén.

• MME Gólyales: Az egyik legizgalmasabb közösségi adatgyűjtő program a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Gólyalese. Használhatjuk böngészőből vagy a Turdus nevű mobilalkalmazásban. Az interaktív térképen megnézhetjük, hol találhatóak aktív fészkek, hol van már fióka, melyik fészek üres, és még azt is, milyen messze van tőlünk. Az adatokat évekre visszamenőleg is böngészhetjük, de akár mi magunk is beküldhetünk új megfigyeléseket, fotókat. Használhatjuk egy-egy felfedezőtúra során is: bejárhatjuk egy régió ismert gólyafészkeit, de akár újak után is kutathatunk. Ezzel nemcsak kikapcsolódunk, keretet is adunk egy kirándulásnak, és valódi segítséget is nyújtunk a természetvédelem munkájához. 

• Gólya Roadshow: Minden év júniusában elindul az MME Gólya Roadshow-ja, amely országosan több helyszínen zajlik. Ilyenkor szakemberek és önkéntesek együtt járják végig a fészkeket, és bemutatják a gyűrűzés folyamatát. A résztvevők testközelből láthatják a fiókákat, kérdezhetnek, fotózhatnak, és bepillantást nyerhetnek a terepi természetvédelem mindennapjaiba.
• Önkéntesség: Számos nemzeti park és civil szervezet vár önkénteseket, akik szívesen bekapcsolódnának a gólyák körüli munkába – ilyen lehet a fészekkarbantartás előkészítése, a megfigyelések rögzítése, vagy épp a roadshow lebonyolítása. Sok településen a helyi lakosok is részt vesznek a gólyaleltárban, vagy segítenek új fészkelőhelyek telepítésében. Az ilyen együttműködések nemcsak hatékonyabbá teszik a természetvédelmet, de közösségeket is formálnak.

A gólyák évszázadok óta jönnek és mennek, történetekben, mondókákban, égen és földön. Az útjuk hosszú, néha veszélyes, tele bizonytalansággal és kihívással, mégis minden tavasszal hazatalálnak. A mi felelősségünk is, hogy mindig legyen hova visszatérniük.  

WMN szerkesztőség