„Ugyanazzal az erővel, amivel a megbánással foglalkozunk, építeni is lehetne magunkat”

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Én idén, azt hiszem, nem teszek semmilyen fogadalmat.

Kazimir Ágnes: Hogyhogy?

Sz. A. E./WMN: A tavalyit is megszegtem. Mindennap becsülettel jógáztam, de aztán lebetegedtem, és utána nem tudtam már visszarázódni. Igaz, most január elsején indul egy jógakihívás, amit tervezek végigcsinálni, de inkább nem merek előre mondani semmit. Rémes kudarcot vallottam idén. Emiatt is jutott eszembe a megbánás mint téma. Vajon az újévi fogadalom azt is jelenti, hogy az előző évet megbánással zártuk le?

K. Á.: Kinek mit jelent. Vannak olyanok, akik állandóan fogadkoznak, és sose tartják be. Vannak, akik bűntudattal léteznek, amit fogadkozással próbálnak csökkenteni. Vannak, akik nem fogadnak meg semmit, hanem teszik a dolgukat, döntenek, megtartanak, elengednek, váltanak, változtatnak. Beleteszik az önrészt. A fogadalom önmagában nem belépőjegy a boldogabb, teljesebb élethez. Ha valamit bánunk, és megfogadjuk, hogy mostantól másképp bonyolítjuk le a dolgainkat, az lehet egy jó kezdőlépés. De 

a megbánás akkor ér valamit, ha azt valódi cselekvés követi.

Sz. A. E./WMN: Sokan mondják, hogy hülyeség bármit is megbánni, de én ezzel vitatkoznék. Ahogy már fentebb is érintetted, a megbánásból igenis jöhetnek hasznos konklúziók. Mit gondolsz erről?

K. Á.: Bármilyen konklúzió levonása cselekvés nélkül csak üresjárata az agytekervényeknek. Na de itt az ideje, hogy definiáljuk, pontosítsuk: mi is az a megbánás? Számomra az, ha valamit nem jól teszünk, gondolunk, döntünk és erre rájövünk, legszívesebben visszamennénk az időben. De mivel nem lehet, fellobban bennünk egy érzés. A megbánás tárgyától és a változtatási lehetőségektől függ, milyen az az érzés. Más megbánni valamit életünk végén, egy kapcsolat megszakadása után, és más az, amikor kiabálunk valakivel, akivel nem kellett volna. Utóbbi könnyebben orvosolható. Segít, ha nyomban tehetünk valamit, amitől jobb lesz. Idetartozik a bocsánat szó őszinte kimondása, a következmények vállalásával egyetemben. Aztán olyan is van, hogy leginkább magunktól kellene bocsánatot kérnünk.

Sz. A. E./WMN: Szerintem amúgy nem nagyon telhet el élet megbánás nélkül… Vagy igen?

K. Á.: Édith Piafot irigylem, és a legmélyebb tisztelettel hajolok meg előtte, hogy képes volt kiénekelni magából – és ráadásul hogy, te jó ég! –, hogy „Neeeem, nem bánok semmit sem”. Én tudom, hogy megbántam ezt meg azt, és van olyan is, amit nem tudtam, nem tudok már jóvátenni. Igyekeztem több hasonlót nem elkövetni. Nem hiszem, hogy le lehet élni az életet megbánás nélkül.

A megbánás mindig egy lehetőség is a számvetésre.

Nyilván visszamenni az időben nem tudunk, tehát nem tudunk mást tenni, mint valahogy a jelenben és a jövőben úgy cselekedni, hogy jó érzéssel nézzünk szembe a tükörképünkkel. Ez egy jó cél. De az élet természetes része, hogy időnként hibázunk, rossz vagy nem ideális útra térünk, hogy aztán lehetőséget adhassunk magunknak a megújulásra, a változásra. Ezek kemény harcok. Cinikus dolog azt mondani, hogy soha semmit nem bántam meg. Attól még, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy az idő kerekét nem tudjuk visszaforgatni, még nyugodtan lehet gondolkodni azon, hogy mit lehetne szebben, jobban.

Sz. A. E./WMN: Tipikusan mik a leggyakrabban előforduló megbánt dolgok? Vannak ilyenek?

K. Á.: Bármit meg lehet bánni. Te aztán minden miatt képes vagy bűntudatot érezni, teljesen fölöslegesen. Persze fontos az önkritikus gondolkodás, de nem lehet a bűntudat a mértékegysége annak, miképp határozzuk meg magunkat. Téged a krízisekben és sokszor azokon túl is a bűntudatod vezérel, ami rettenetes károkat tud okozni az önértékelésedben és a cselekvőképességedben is. Ugyanazzal az erővel, amivel a megbánással foglalkozunk, építeni és értékelni is lehetne magunkat. Másképp hogyan is lehetne cselekedni, változtatni?! Tisztelem és szeretem azokat, akik ezt megteszik, megcselekszik, akik képesek szeretve, bátran, empatikusan, rugalmasan, okosan élni, szeretni, gondolkozni. Az ő megbánásuk hiteles, mert igaz, és tartalmazza a változást előidéző korrekciót is.

Sz. A. E./WMN: Te hogy viszonyulsz mindahhoz, amit megbántál életed során?

K. Á.: Azt remélem, hogy amit ezekből bírtam, kitoltam kapufára. Megbántam, kimondtam, jóvátettem. Amit tudtam. Persze én magam is várok még egy-két megbánást jelző mondatra, no de ha nem jön, mert az illető nem tart ott, vagy nem érzi fontosnak, már tudok létezni nélküle. Azt próbálom mondani, hogy

valódi erő nem a megbánásban van, hanem mindig a cselekvésben. Arra sem szabad várni, ácsingózni egy életen át, hogy majd velünk szemben megbánást tanúsít az, aki vétett nekünk.

Jólesik, persze, de ha nem jön, ha nem kérnek tőlünk bocsánatot, ha nem jön a kárpótlás, azt magunk is tudjuk pótolni. Önismerettel, önszeretettel. 

Sz. A. E./WMN: A praxisodban voltak olyan megbánástörténetek, amik megmaradtak benned?

K. Á.: Voltak, vannak, lesznek. Volt olyan, aki megbánta, hogy szült. Volt, aki megbánta, hogy nem. Volt, aki szült, de nem akkor, nem úgy, és nem annak. Megbánta, felvállalta, azóta a gyereket szívből tudja szeretni, nem bűntudattal néz rá. Volt, aki megbánta, hogy nem költözött külföldre a társával, a távszerelem meg nem működött. Volt, aki nem mondott ki valamit a szüleinek azelőtt, hogy meghaltak. Hogy milyen végtelenül dühös volt. Hogy haragudott rájuk azért, amit ellene elkövettek. Aztán volt, aki nem mondta ki a fiúnak, hogy szereti, aki erre hosszan várt, majd egy ponton elege lett, és elvette feleségül a háttérben érte sóvárgó barátnőt. Volt, aki egész életét heteró álca alatt élte le, és csak élete végén mondta el a családjának, hogy volt egy titkos meleg kapcsolata. Megbánta, oda-vissza, hogy nem vállalta fel korábban.

Tulajdonképpen önmagának kellett ezt megbocsátania.

Visszamenőleg egyikük sem tudott változtatni semmin, de a megbánással tulajdonképpen lezártak egy fájdalmas, önmarcangolással teli fejezetet. Az, hogy megesik, hogy valakinek az egész élete egy ilyen fejezetből áll, hát ilyen is van. Érdemes tanulni belőlük. 

Sz. A. E./WMN: Na és mit mondtál nekik, amikor kimondták ezeket a súlyos mondatokat? Mit mondanál azoknak, akik most küzdenek megbánással?

K. Á.: A megbánás az jó esetben csak egy pillanat. Megtörténik, eláraszt minket az érzés. Rajtunk múlik, mennyire nyújtjuk el, hogy mennyire terjesztjük ki az életünkre. Ha képesek vagyunk levonni egy konklúziót, ha meg tudunk fogalmazni egy új irányt és ezután cselekszünk is, azzal igazi ajándékot adhatunk magunknak és ezzel azoknak is, akik minket körülvesznek.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / tolgart

Kazimir Ágnes, Szabó Anna Eszter