–

Miért is vannak barátaink?

Az amerikai romkomok fénykorában, pontosan húsz évvel ezelőtt, a mindig ősz, és mindig sármos Richard Gere szenvedélyes románcba bonyolódik a tánccal, amit magától Jennifer Lopeztől, vagyis az általa alakított vonzó tánctanártól les el. De nono, hiszen a férfi már örök hűséget fogadott (a filmben) Susan Sarandonnak! Susan Sarandon karaktere, ha nem is tudja egészen pontosan, milyen viharok dúlnak a férje lelkében azok miatt a szenvedélyes tangóórák miatt, valamit azért mégiscsak sejt.

Pont annyit, hogy a filmkészítők egy szép monológot adjanak a szájába a házasságról. Hamarosan érteni fogjátok az átkötést, ugyanis Susan szerint az emberek nem azért házasodnak meg, amiért elsőre gondolnánk, például, vágja rá a filmben Susan beszélgetőpartnere, szenvedélyből, vagy ha kevésbé lennénk romantikusak, azt mondanánk, a biztonság iránti vágyból. Nem!

Az embereknek egész egyszerűen kell egy szemtanú életük folyásához, mondja Susan.

Több mint nyolcmilliárdan lakjuk a Föld bolygót, ami könnyen okozhatja bennünk azt az érzést, hogy apró, jelentéktelen kis hangyák vagyunk, ha magaslesről tekintünk létezésünkre. És ugyan ki szereti önnön csekélységét, még a magány fojtogató légkörével is kihangsúlyozni? Kell valaki, aki érzi, látja, és reflektál életünk legprofánabb történéseire is akár, legyen az jó, rossz vagy semleges. 

A barátságok is hasonló kategóriába esnek számomra, noha megfigyelhető egyfajta hierarchiai sorrendiség a társadalomban, amely szerint a családi és a romantikus kapcsolatok abszolút elsőséget élveznek a barátiakkal szemben, mégis funkcióját tekintve, a barátok is segítenek, hogy életünk összességében jelentéktelen folyását legalább egypár ember figyelemmel és szeretettel kísérje. 

Eggyel tudományosabban, kultúrtörténeti és társadalomtudományi vizsgálódások alapján is az derül ki, hogy az ember evolúciós öröksége, ha úgy tetszik, hogy barátságokat kössön. Különböző történelmi korokon és kultúrákon átívelve számtalan példát látni arra, hogy nem vérségi alapon hosszú távú és szoros szövetséget születnek. Gyakori jellemzőjük ezeknek kapcsolatoknak az is, hogy azonos neműek között jönnek létre, de nem szükségszerű persze, csupán adódik a nemileg elkülönülő társadalmi szerveződésekből. A vadászó-gyűjtögető vagy harcos társadalmakban például a túlélés zálogát is jelenthette egy-egy ilyen bajtársi kapcsolat vagy kapcsolati háló. Arról nem is beszélve, hogy „egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez” – szól a bölcs afrikai közmondás.

Azonban a modern korok vagy társadalmak életében is van szerepe a barátságnak. Ha a szó szoros értelmében nem függ is az életünk egy-egy barátunktól, az érzelmi és pszichés jóllétünk már annál inkább. Egy, az Oxfordi Egyetemen végzett kutatás szerint

azok, akiknek kiterjedt a baráti hálójuk, ellenállóbban reagálnak a fájdalomra, olyan endorfintöbbletük van ugyanis, ami már jelentős konkurenciája lehet a szintén fájdalomcsökkentő hatású morfinnak. A barátság tehát lelki opiát? Valami olyasmi. 

Egyéb, az idegrendszert vizsgáló kutatások is alátámasztják, hogy a fizikai fájdalom és a magány, kirekesztettség érzése között szoros összefüggés van. A kísérletben a közösségből való kizárással éltek, és a kísérlet alanyainál olyan idegi régiók aktiválódtak, amelyek jellemzően a fizikai fájdalom megtapasztalásakor szoktak, ezt nevezzük szociális fájdalomnak. 

Érdekes, hogy még a nyelvünk is nagyon szépen visszatükrözi ezt a már-már testi fájdalmat okozó lelki sérülést, például amikor azt mondjuk, hogy „összetörték a szívünket”, „úgy fáj, majd meghasad a szívem”, persze ezt jellemzően romantikus helyzetekre használjuk inkább, de mondtam, hogy az valamiért magasabb polcra van helyezve, mint a barátság. 

Nem kell tovább ragozni, testi-lelki egészség szempontjából jó, ha az embernek vannak barátai, és bár a kutatásokban nem esett szó a mennyiség-minőség kérdéséről, engem azért az mégiscsak foglalkoztat…

Hány barátot „bírunk” el egyáltalán?

Robin Dunbar brit antropológus arról az elméletéről vált híressé, miszerint az ember nagyjából 150 kapcsolódást képes egyidejűleg fenntartani. Ez a bázis természetesen nem kell hogy állandó legyen, tehát emberek jönnek-mennek az életünkben, a kognitív kapacitásunk természetesen véges (bár egyes előrejelzések szerint egyre tágul). Szóval 150 ember van tehát, akinek létezése bármi jelentőséggel bír számunkra, és képesek is vagyunk ápolni a kapcsolatunkat velük, eltérő mélységben persze, de viszonylagos konzisztenciával. Ez a szám is tovább bontható,

Dunbar szerint 12-15 azok száma, akik halálhíre erősen megrázna minket, és van 3-5 olyan ember az életünkben, akikhez bizalommal fordulhatunk balsors esetén.

Ha egy új szereplő bukkan fel életünkben, akinek helyet szánunk baráti fészkünkben, egy fiókát bizony ki kell lökni onnan, vagy ha nem lökjük is ki, de kevesebb táplálékot kap. Tovább nem viszem ezt az analógiát, egyszerűen lejjebb kell fokozni a baráti kapcsolatokat, mert minden szinten véges a befogadóképességünk. 

És mi van, ha nincsenek barátaink?

Szükségszerűen megkeseredett, magányos élet az, teli csillapítatlan fájdalommal? Nagymamám szerint nem. Ezt az aprócska asszonyt sok dolog nem érdekli, ami a többségi társadalmat valami különös oknál fogva nagyon is. Például amióta csak ismerem, szőrös a lába, és még mielőtt azt hinnétek, hogy senki nem hívta fel rá a figyelmét, talán ezért e szörnyűség, nem, én több ízben is felhívtam rá gyerekként a figyelmét, hangosan, mások előtt is akár, nem csupán a tényre, de a tény nemkívánatos voltára is. Nem érdekelte. 

Nagymamámnak a haja is rövid évtizedek óta, ami sejthető, milyen nagy dolog, hiszen 2024-ben még mindig megbotránkozást keltett, hogy egy rövid hajú nő egyáltalán bitorolhatja a Miss France címet. Hogy is képzeli? 

Azonban, hogy a külsőre vonatkozó nemi sztereotípiákon túl mást is mondjak, amiben nagymamám enyhén szólva is kilógott a sorból, az az, hogy nem voltak, és most sincsenek barátai. Azért is hangsúlyozandó, hogy nem is voltak, hogy véletlenül se merüljön fel az időskori elmagányosodás gyanúja. 

Tinédzserként heves vitákba bonyolódtam vele, amiben próbáltam meggyőzni az igazamról: hogy márpedig barátok igenis kellenek! Hogy miért? Szebb úgy az élet, jobb úgy az élet! Akkor még így fogalmaztam meg szegényes kis szókincsemmel az endorfintöbbletet. 

Nagymamám szerint viszont nem, pedig sosem volt egy megkeseredett, savanyú ember. Színházba, gyógyfürdőbe, moziba, könyvtárba vagy csak sétálni menni nagyon szeret. Nagyokat beszélgetni is. Mégis, amikor az emberi kapcsolatok e formáját említettem, mindig cinikusan legyintett: „Ha el akarok menni valahova, elmegyek magam!” Tehát Susan Sarandon-i nyelvre lefordítva, nem igényelt tanút az élete folyásához. Legalábbis ilyen nem vérségi alapúakat biztos, hogy nem.

Talán nekem is meg kellene kérdeznem, államat jelentőségteljesen megsimítva, hogy „nagymama, neked mi az ősélményed a barátságról?”, hogy megértsem ez irányú cinizmusának okát – ehelyett megnéztem tucatnyi, milliós nézettségű YouTube-videót, ahol Z és Y generációsok vallanak arról, hogy egyáltalán nincsenek barátaik.

Ez talán már több, mint az én különc nagyim választott életstílusa, egyenesen valamiféle kulturális jelenségnek tűnik.

No de miért nincsenek? 

Mennyire ironikus, hogy az említett videósok egyedül magyaráznak egy szobában a kamerába meredve arról, hogy nincsenek barátaik, míg én őket szintén egyedül egy szobában hallgatom, visszameredve rájuk, másik egymillió emberrel, aki szintén ugyanezt teszi. 

Az okok, hogy valakinek fiatal kora ellenére miért nincsenek barátai, számosak, mert az ugye más, amikor 80 évesnél idősebb vagy, és sajnos kihaltak mellőled a kortársaid. Ezekben az esetekben a fiatalok a kezdeti iskolai barátságaiktól eltávolodtak, értékkülönbség vagy tényleges fizikai távolság okán. Előfordul, hogy valakit mentális vagy fizikai betegsége gátolt abban, hogy barátokat szerezzen, és sokan vallanak arról is, hogy az évek során bizony rendszeresen a párkapcsolataikat helyezték előtérbe a baráti kapcsolataikkal szemben (ugye, mondtam én?), amiből sok esetben házasság, családalapítás lett, a baráti kapcsolatok pedig szépen lassan megfakultak.

A (házas)társak sok esetben töltötték be a „legjobb barát” szerepet, és ha visszanyúlunk a dunbari elmélethez, akkor azt mondhatjuk, hogy valószínűleg a pár és gyerek(ek) kombináció mellett sokaknak már sem kognitív, sem érzelmi kapacitásuk nem maradt a barátokra. Kilökték őket a fészekből, ugye. Az egyik youtuber sírva meséli, mennyire megviselte ennek okán a válás, hiszen nemcsak a házastársát, hanem legközelebbi barátját is elvesztette, és azóta sem érkezett más a helyébe.

A szerteágazó okok közül egyet talán mindegyikük kiemel: a közösségi médiát. „E-barátoknak” hívják azokat az embereket, akikkel online kapcsolatot létesítenek hosszabb-rövidebb időre, különféle platformokon, legyen az játék vagy fórum.

Ezek az e-barátok természetesen nem helyettesítik a valós időben és közös térben történő társas kapcsolódást, azonban mégis egyre gyakoribb jelenség, és a tartalomgyártók kiemelik, hogy sajnos kényelmes is.

Kényelmes, mert amennyiben szégyenlős vagy, szorongsz a társas helyzetektől, félsz a visszautasítástól, vagy csak szimplán lusta vagy, az instant „mikrobarátságok” az online térben sokkal kevésbé triggerelnek, mint a való életben. 

Egy másik youtuber egyenesen „antiszociális” médiának hívja ezeket a platformokat, mert csupán tovább eszkalálják azt az öntömjénező kultúrát, amelyben egyébként is élünk. A LinkedIn arról szól, milyen jók vagyunk, az Insta, hogy milyen szépek, a TikTok, hogy milyen viccesek, a társkereső platformok meg hogy mindezek ellenére valójában mennyire magányosak. 

És a fenti okot nevezi meg egyébként a Psychology Today is, miszerint emelkedőben van egyfajta kollektív narcizmus, ami a kevélységet, hiúságot, énközpontúságot, és az egyéni ambíciókat mindenek elé helyezi, és a minden itt a közösséget jelenti, illetve az abban fellelhető emberi kapcsolatokat. 

Természetesen semmi új nincs abban, hogy a modern társadalmak individualizálódnak, és hát ennek bizony a barátság az egyik „járulékos kára”, más sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a manapság divatos társkereső applikációkon már nem csupán romantikus partnereket, de barátokat is lehet keresni. Ezt azt jelenti, hogy mindezek ellenére még mindig szükség van rájuk? 

Tartozom egy vallomással

Az egész cikk azért született, mert magamon is érzem a fokozatos az „elbarátlanodás” jeleit, pedig nem költöztem államról államra az utóbbi tíz évben, és nem nevelek három gyereket főállás mellett.

Mégis, az értékrendem folyamatosan formálódik, és vedlem le ezáltal olyan rétegeit a személyiségemnek, ami nemcsak magam számára jár jelentős változással, hanem a környezetem, a társas kapcsolataim számára is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy bizonyos baráti kapcsolataim ezt a fajta vedlési folyamatot bizony megsínylik, amellett hogy születnek újak is közben, de maga a kör zsugorodik. 

A kutya jelenléte megnyugtatóbb, mint a házastársé – és még néhány izgalmas dolog, amit nem tudtál az ebekről

WMN Life – 2024. április 8. – TD

Elképzelhető, hogy mindez természetes következmény, hiszen máshol húzódnak a határaim, máshol van a türelmi zónám, és más pontokon merülök ki érzelmileg vagy pszichésen, mint akár három évvel ezelőtt. És valószínű nem segített a Covid ezen, sem az egyre virtualizálódó világ, vagy akár az infláció. Mégis, amikor válaszokat akarok az alcímekben feltett kérdésekre, elsősorban saját magamhoz kell fordulnom: számomra mit jelent a barátság? Milyen értéket képvisel az életemben, azon túl, hogy megemeli az endorfinszintemet? És végül: kiket engedek magamhoz olyan közel, ha engedek egyáltalán, hogy lássák jelentéktelen létezésem apró homokszemcséit legördülni?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Process Visual

Wilson Luca