Mama úgy kacagott, amikor eléje ugrottam a diófáról, és belefúrtam az arcom a rántott hús illatú pongyolájába, hogy még az utca végén is hallották. Homlokomra puszit, kezembe pedig egy „hatlapost” nyomott, majd sietett tovább a tyúkólhoz. Pár pillanat múlva – több nem lehetett, még csak az első réteg csokinál jártam – már a bicikli pedálján állva gurult a kapuhoz és hátraszólt, hogy máris jön, csak kiugrik a Mercivel a Marikához. Merci a piros bringája volt, Marika pedig a Csemegebolt a sarkon, ahol egyébként egy bácsi dolgozott. Mire a harmadik csokiréteghez értem, már vissza is ért.

Mamának nem volt anyukája, így a falubéli asszonyoktól tanult meg főzni. Sámlin állt a tűzhelynél, mint kislánykorában, amikor már hajnalban ebédet készített, hogy utána titokban ellógjon az iskolába. Mama gyors volt, mint a villám, mert az apja szíjat hasított a hátából, ha rájött, hogy a házimunka helyett tanulásra „fecsérli az időt”. Kezébe kapta „szépcipőjét” és mezítláb vágott át a bozótoson, hogy egy sárfolt se árulja el, merre járt.

Ha jó napja volt, ő már a teraszon söprögetett, mire a férfiak hazaértek a földekről.

Apró lábain mindig sietett. A ház, a sufni és a „csak átugrom a szomszédba” útvonalakon – ha már lett volna lépésszámláló –, naponta egyéni csúcsot állított volna fel. Menet közben mindig arrébb tolta a nagyapámat, aki útban volt, és sietve odamorogta neki, hogy „mit töszmörögsz itt, megcsiccsen a tej a szádban!”

Kerti váramból, virágkoszorúval a fejemen figyeltem, ahogy dúdolva tüsténkedik a konyhában. Hámozott, klopfolt és sprintet futott a spejzig, nehogy odaégjen a rántás. Pihenésképpen meg nyakon csípte az egyik, nem a legszerencsésebb napjára ébredt csirkét a leveshez, majd pongyola-palástjában újra megragadta a fakanalat. A süti utolsó csokirétegénél elhatároztam, hogy felnőttkoromban én olyan királynő leszek, aki nem fog a konyhában álldogálni.

Mama csupán akkor tartott szünetet, amikor a kedvenc sorozata kezdődött a tévében. A kertben ilyenkor előmerészkedett a macska és a nagyapám is, a csigák pedig megpróbáltak átkelni a forgalmas, papucsjárta ösvénycsapásokon. A házra csend telepedett, nem volt csörömpölés, nem sercegett a zsír, és a tyúkok sem óbégattak odakint. A nesztelen félórát csak egy ritmus nélkül ismétlődő, bizarr hang hasította néha ketté. Olyan harsány volt, hogy a kert végében is megijedtem tőle, pedig tudtam, hogy a Mamámból jön, és csak egy ártatlan csuklás. Ötévesen még úgy gondoltam, hogy az övé azért ilyen különleges, mert annak a zalai messzeségnek a tájcsuklása, ahonnan a furcsa szavait is hozta, amikor felköltözött Pestre.

Felharsanó nyekkenése olyan volt, mintha egy kóbor kutya próbálná meg minden bánatát belepréselni egy kurta, fülsértő vonyításba.

Mama megígérte, hogy 120 évig fog élni, de félidőben a pongyoláját angyalszárnyakra cserélte. Évtizedekkel később, amikor virágkoszorúval a fejemen várat építettem a fiamnak, újra meghallottam a csuklását. Harsány volt, és sokkal bizarrabb, mint régen, mert most nem a Mamából, hanem belőlem jött a hang. Amikor a férjem hazaért a munkából, kicsit megszeppent, azt hitte, rossz házba nyitott be. Illatozott a húsleves, rotyogott a pörkölt, és dúdolva sütöttem a palacsintát. Úgy tűnt, átmenetileg megdőlt az ötévesen tett szilárd elhatározásom. Azóta, ha rám jön a Mama-csuklás, futok a konyhába tüsténkedni. Hámozok, klopfolok, sprintet futok a spejzig, nehogy odaégjen a rántás, és nyakon csípek egy mirelitcsirkét a leveshez. 

Ma is egy felharsanó nyekkenéssel indult a napom, és eszembe jutott a zalai hatlapos. Lefújtam a port a rám hagyott receptfüzetről, és összeírtam a férjemnek a bevásárlólistát. A szalalkálit duplán alá is húztam neki, mert anélkül nem hatlapos a hatlapos. Felcsillanó szemmel felkapta a papírt, és megkérdezte: Mama beköszönt? – majd kiszaladt a boltba.

Most itt ülök a konyhában a hatlapos receptjével és egy szafaládéval. A férjem szerint az legalább egy értelmes szó. Idelent is hallom, ahogy a Mama felkacag.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ millionsjoker

WMN szerkesztőség