Napjaink nagyszülője nem őszhajú és szenilis, hanem épp karriert épít és kamaszt nevel

–

1980-ban az anyák átlagos életkora az első gyerek születésekor mindössze 22,86 év volt. Negyven évvel később azonban ez a szám már 29, vagyis a nők jellemzően az ötvenes éveikben járnak, amikor először lesznek nagymamák. Azaz még legalább nyolc–tíz évük van a nyugdíjig. Aktívan dolgoznak, tanulnak, világot látnak, épp átesnek a menopauzán, gyakran maguk is párt keresnek, szerelembe esnek, új családot formálnak… Egyszóval az otthonka, a délutánonkénti rejtvényfejtés és a hagyományosnak tekinthető nagymamaszerep igencsak messze áll már tőlük.

Az élet ötven felett kezdődik: Klubszendvics generáció

Karyn Kerr Pettigrew marketingszakértő, író és előadó TED-előadásában hosszan mesél arról, hogy az ötvenes nő társadalmi megítélését illetően változásra van szükség. Meglátása szerint ugyanis ez az életkor nem másodvirágzás, hanem egy egészen új életszakasz, melyben a korábbi évtizedek során szerzett tapasztalatok, a megtalált értékek és a megteremtett, megélt lehetőségek együtt vezetnek örömökhöz és sikerekhez. Mint mondja, saját élettapasztalata vezette rá arra, hogy ha az élet nem teljes, akkor változtatni kell rajta, kerül, amibe kerül. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy nem szabad elfelejteni:

a magabiztosság és a siker között lévő korreláció épp olyan jelentős, mint a nők életkora és a magabiztosságuk közötti korreláció. Vagyis minél idősebb egy nő, annál valószínűbb, hogy képes felrajzolni és megtartani saját határait, képes sikereket elérni.

Amy Goyer otthonápolási szakértő szerint ez a siker akár a szeretteink, rokonaink, barátaink ellátása is lehet. Meglátása szerint ugyanakkor az a legfontosabb, hogy az áldozati szerep elfogadása helyett a nők felismerjék végre: a választás hatalma az övék. Hogy minden döntés „igen” valamire – és „nem” valami másra. Vagyis igenis lehet teljes és boldog egy élet akkor is, ha abban a család segítése-támogatása az egyik elsődleges feladat. És akkor is, ha nem.

Susan Adcox egyetemi oktató, hét unoka nagymamája, a Stories From My Grandparent: An Heirloom Journal for Your Grandchild című kötet szerzője azt mondja, fiatalon nagyszülővé válni furcsa kettősséget hordoz magában. Egy unoka érkezése ugyanis általában felborítja az ötvenes nagyszülők jövőre vonatkozó terveit, ugyanakkor fiatalon is tart, ezáltal tulajdonképpen élettartamot növel. Véleménye szerint a nagyszülővé válás sok tekintetben rendkívül megterhelő folyamat, hiszen az új család formálódása során a szülői élettapasztalat megosztására való igény belső késztetés. Ennek azonban célszerű gátat szabni, hiszen a „beleszólás” könnyen vezethet az ifjú szülők határainak megsértéséhez, ami számos további vita és konfliktus forrása lehet. És akkor a nagyszülővé válás személyes dilemmáiról még nem is beszéltünk!

„Sok leendő fiatal nagyszülő nehezen látja magát nagyszülőként. Néha ez az ellenérzés a média által a nagyszülőkről sugallt képből fakad, amely szerint ők mind őszek és mogorvák, vagy ami még rosszabb, szenilisek. Néha a saját nagyszüleinket idézzük fel, akiket – helytelenül vagy tévesen – idősnek és gyengének látunk. Néha a reakció inkább zsigeri, mint intellektuális: »Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy nagyszülő legyek!«” – írja a szakember.

Susan Adcox arra is felhívja a családok figyelmét, hogy a nagyszülői feladatok ellátása állandó szembenézésre kényszeríti a fiatal nagyikat, hiszen…

• nagyszülőnek lenni szükségszerűen felveti a kor és az idő múlásának kérdéseit.
• ha a nagyik úgy és akkor szeretnének segíteni a fiataloknak, ahogy és amikor arra azoknak szüksége van, gyakran anyagi helyzetük és szándékuk ellenére sem vehetnek részt társas tevékenységekben, ki kell hagyniuk bizonyos élményeket. És hiába ér meg minden kincset az unoka mosolya, nem biztos, hogy minden ötvenes épp erre vágyik!
• társas konfliktusokat okozhat az unokákról való részletes és/vagy rendszeres beszámoló, posztolás, hiszen a fiatal nagyszülőket általában azonos korú, de nem nagyszülői státuszú, egyre szabadabb életet élő ötvenesek veszik körül.

Különösen nehéz a nagyszülők helyzete akkor, ha időközben ők is kamasz gyerekeket nevelnek, hiszen a két szerepkör gyakran kerülhet konfliktusba. Ehhez a nagyfokú stresszhez és időnyomáshoz gyakran erős karriernyomás is társul, hiszen karrierjük épp középidőben, vagy akár felszálló ágban is lehet. Vagyis sok a munka, végtelen a munkaidő és rengeteg a feladat.

Ebben az őskáoszban kellene egyszerre jó szülőnek és nagyszülőnek, kiváló munkaerőnek, jó barátnak lenni. Nőnek, aki nem felejt el nőies maradni, partnernek, aki szereti és elcsábítja a párját, anyának, aki asszonytársa a lányának vagy menyének, háztartási alkalmazottnak, akinek az otthonában semmilyen hibát sem találna az ÁNTSZ, testvérnek, akire mindig lehet számítani, nagymamának, aki bevállalja a beteg gyereket, hogy a szülő se essen ki a munkaerőpiacról, vagy hogy a fiataloknak maradjon énideje is. És mint oly sok minden másban,

a társadalmi nézőpont a nagyszülőségben is genderalapon tipizál: a nagymamáknak ezernyi kötelességük van, a nagypapák meg jó, ha jelen vannak, de senki sem veti a szemükre, ha az összjelenlétük egy-egy stikában elnyalt fagyiban vagy ebéd előtt a zsebbe csempészett csokiszeletben mutatkozik meg.

A (fiatal) nagymamaság nem való mindenkinek

Eszter háromgyerekes édesanya, háromunokás nagyi, vállalkozó. Mindeközben friss és életteli ötvenes, aki vállalkozóként is kisgyerekes szülőket támogat a mindennapok során. Azt mondja, a szendvicsgeneráció tagjaként állandóan elvárások tucatjaival kell szembenéznie.

„Kitolódtak az időkeretek és változtak a lehetőségek. Édesanyám annyi idősen, mint én most, főállású nyugdíjasként maga rendelkezett az idejével. Nekem boltom, vállalkozásom, kamasz gyerekem, szerelmem, életem, három unokám van – és néha nagyon jó lenne a barátaimmal, a hobbimmal, pihenéssel is időt tölteni. Ettől függetlenül, ha a gyerekeim füttyentenek, módosítok a nyitvatartási időn, és örömmel megyek.”

Eszter szerint ugyanakkor a gyerek-szülő kapcsolat változása, a nevelési helyzetekben előálló értékrendbeli különbségek, illetve a határok felrajzolása és megtartása minden érintett számára rendkívül nehéz feladat.

„Legyek ott, de ne másszak bele a gyerekeim szülői helyzetébe. Támogassak, de ne mondjak kéretlen véleményt. Használjam a saját évtizedes tapasztalataimat az unokáim ellátása során, de ne osszak tanácsokat. Tartsam tiszteletben a gyerekeim és párjaik határait, szülői kompetenciáit, ugyanakkor védjem a saját határaimat, és ügyeljek a saját teljességemre, kiegyensúlyozottságomra is. Ez nehéz, és sokszor szül konfliktusokat” – mondja.

Eszter a munkája során is hasonló tapasztalatokat gyűjt. „A nagyik meg vannak lőve, hiszen van elképzelésük arról, minek és hogy kellene történnie, ugyanakkor a fiatal szülők elvárásai gyakran nem találkoznak azzal, amit a mama jószívvel adni tudna. A helyzetet tovább rontja, hogy a mai gyerekek mások, mint amihez a nagyszülők korosztálya szokva van.

Eszter meglátása szerint a konfliktusok forrása az is, hogy a mai anyukák frusztráltabbak, kiszolgáltatottabbak és jóval fáradtabbak, mint elődeik. Ezért is van szükségük, igényük, elvárásuk több segítségre.

„A gyereknek nem kell 0–24 állandó felügyelet. Nem kell minden percben kaszát-kapát eldobni, ha nyekken egyet, és nem kell hogy mindig, minden róla szóljon.

Érzelmileg válaszkésznek, gondoskodónak, törődőnek lenni ugyanis nem azt jelenti, hogy mindent alárendelek a gyereknek és megszűnök létezni. Sokkal inkább azt, hogy ott vagyok, figyelek, szeretek és rendelkezésre állok, ugyanakkor nem felejtem el, hogy ki vagyok.

Én is megérdemlem a pihenést és a szeretetet. Nekem is jár az énidő. Ha valaki ezt anyaként elfelejti, ha nem tart kereteket, és nem hasít ki egy kis időt önmagának is, elfárad. Az anyai kiégés nagyon is létező jelenség – és ha ez megtörténik, akkor nem igény, hanem szükséglet a nagyszülői jelenlét. Egyfajta muszáj, hogy jöjjön a levegő.” 

Épp ez az egyik oka annak, hogy Eszter aggódott, amikor a lányai anyává váltak. Mint mondja, nyomasztja, ha nem felel meg mindenben a gyerekei elvárásainak, ugyanakkor az is aggasztja, hogy a nevelésbeli elvek közti különbségek konfliktusokhoz, esetleg valós veszélyhelyzetekhez vezetnek. Ennek ellenére is természetes azonban neki, hogy anyaként és nagymamaként is elérhető a gyerekei, unokái számára. Egyensúlyra törekszik, hiszen szerinte az a legfontosabb.

Beatrix szerint minden élethelyzet más. „Mindenre van példa… és az ellenkezőjére is. Tény: az unokának testi-lelki-szellemi-társas fejlődésében fontos a nagyszülői jelenlét. És nem csak a besegítésre gondolok. Az unoka egészen más érzelmi regisztereket mozgat meg a nagymamában, mint a szülő. Akinek van, az tudja, akinek nincs, annak lehetetlen elmagyarázni. Mindenki úgy választja meg a szerepét az unokák körül, ahogy szíve-lelke óhajtja, fizikai lehetősége engedi. Ha az elvárásokkal túl magasra teszik a lécet, beszélni kell róla az érintetteknek.

A nagyszülői jelenlétben benne van az öröm, a fáradtság, a sértődés, az aggodalom. Minden, mint az életben. Csinálni kell.”

Alexandra anyósa már az elején leszögezte, hogy nagyon örül az unokának, szeretni is fogja, de ő sosem lesz az a tipikus nagyi, aki körbeugrálja az unokát. „Aktív dolgozó, a főállása mellett saját céget is visz, edzeni, táncra jár, és eljutott az életében oda, hogy elmegy akár egyedül is wellnesselni, ha ahhoz van kedve. Azt mondta, szívesen vigyáz a kölyökre másfél–két órát, de többet ő nem szeretne. Mi ezt el is fogadjuk így, nem nyaggatjuk. Anyukám pont az ellentéte ennek, üntyi-püntyi, elkényeztetős mama.”

Ezzel a nézőponttal Ágnes a nagymamai oldalról azonosul: „Biztosan megköveznek most sokan, de én már húszéves kora előtt megmondtam a fiamnak, hogy hallani sem akarok unokáról. Ha mégis lesz, akkor rám ne számítsanak. Nyilván az ő életükbe nem szólok bele, de az én életem az enyém. Ez van.” 

A kulcs az egyensúly

Bevallom, kevés olyan anyát ismerek, aki így vagy úgy ne panaszkodna az anyja, anyósa nagymamai minőségére. Van, aki hetekig nyaraltatja a kicsiket a mamánál, majd panaszkodik, hogy a nagyi állandóan fáradt, türelmetlen, és az agyára mennek az unokák. Másnál csak mutatóba’ jelennek meg a nagyszülők, a Facebook mégis tele van a csemeték fotóival. Akad, akit a kevés együtt töltött idő bosszant, és van, akinek a nagyi még sok is a jóból.

Ugyanez a helyzet a nagyszülői oldalon is. Van, aki azért panaszkodik, mert állandóan azt várják tőle, hogy ugráljon az unokákhoz, havonta többször alszanak nála a kicsik és minden betegség idején őt vetik be, mint nehéztüzérséget. Más tutujgatná az unokákat, de a fiatalok felé se néznek. Van, aki azt sérelmezi, hogy elvárják tőle, hogy legyen jelen, más legszívesebben a kardjába dőlne, amiért a gyerekre bébiszitter vigyáz vagy a szülők bölcsibe adják. 

A legnagyobb probléma azonban nem ez, hanem az, hogy a szülők és nagyszülők – gyakran zárt ajtók mögött – másoknak panaszkodnak ahelyett, hogy egymáshoz fordulnának! A kommunikáció, az őszinte kitárulkozás, a fiatalok oldaláról az elvárások egyértelmű megfogalmazása, a nagyszülők részéről pedig a határok kijelölése, a közösen meghatározott időkeretek sokat segíthetnek abban, hogy sikerüljön harmóniát teremteni a családban. Beszélni és hallani kell, a többi pedig – ideális esetben – jön magától!

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ wundervisuals

Z. Kocsis Blanka