Gyereknevelés régen: Így forgatta fel az ipari forradalom, dr. Spock és Kurt Lewin a családok életét

–

Miniatűr felnőttek

A XVIII–XIX. századig – társadalmi helyzettől függetlenül – mintegy „belenőttek” a gyerekek a felnőtt szerepébe. Az otthoni kötelezettségek, a háztartási feladatok, a munka, a legszegényebb családoktól az arisztokráciáig lényegében egymástól megtanulható volt a családtagok között. Létezett iskola vagy épp magántanító, voltak olyan tudományos vagy szakmai ismeretek, amelyeket csak szakembertől lehetett elsajátítani, ám ez inkább járulékos „plusz” volt, ami szintén hagyományozódott a családban. 

Az ipari forradalom és a társadalmi változások viszont fenekestül fordították fel a családok életét (is). Az 1800-as évektől az egyéni vágyak, elképzelések, életcélok és a személyes tehetség a lehetőségek sokkal szélesebb skáláját tárta az emberek elé. Ez a folyamat viszont azzal járt, hogy a munkához, illetve általában véve a felnőttkorhoz kapcsolódó szerepek egyre összetettebbé, a gyerekek számára mindegyre átláthatatlanabbá váltak. A gyerekkor így mind későbbre tolódott. És ahogy elmúltak azok az idők, amikor a felnőtt létbe való átmenet szinte magától értetődő folyamatként zajlott le, úgy lett nagyobb az igény arra, hogy jobban megértsék a gyermekkor sajátosságait, jellemzőit.

Kegyetlenül hangzik, de úgy tűnik: a XVIII. század végéig a gyerekeket egyszerűen nem is tekintették gyereknek, hanem csak egy kisméretű majdani felnőttnek.

Természetesen voltak ennek előnyei is – a szülők sokkal kisebb része szenvedett attól a gondolattól, vajon megfelelően neveli-e a gyermekét, elegendő odafigyelést, gondoskodást nyújt-e neki. A család, a tágabb környezet biztonságot nyújtó közegként vette körül a kis embert, aki ha nem kívánt letérni a kitaposott útról, mindig maga körül érezhette a támogatásukat. 

Emellett viszont a gyerekek ugyanazokat a terheket cipelték, mint a felnőttek. Dolgoztak a háztartásban és a gazdaságban éppúgy, mint a különböző mesterek mellett kisinasként, vagy akár a bányában, a fizikai erejüktől függően, de mindig kiszolgáltatottabban és kevesebb bérért, mint az idősebbek. Társadalmi szerepüket felnőttként kellett betölteniük, hiszen amint arra testileg alkalmassá váltak, potenciális férj- és feleségjelöltnek számítottak, tekintet nélkül arra, hogy pszichésen felkészültek-e erre. 

 

Fő az önuralom! Már csecsemőkorban…

Bár üdvözölhetjük azt a törekvést, hogy a XIX. századtól megpróbálták érteni és értelmezni a gyerekkort, lelkesedésre kevés az ok: az egyik kialakuló felfogás az volt, hogy a gyermekkor a megfelelő önmérséklet kialakításának legoptimálisabb időszaka – és ezt – mai szemmel nézve – durva eszközökkel kívánták elérni.  

Rövidebben: „Törd le az ellenállását, mert különben önző, hitvány kis zsarnok válik belőle” – állította az 1800-as évek számos szülői kézikönyve, amelyek szerint az engedelmesség az a legfontosabb tulajdonság, amire rá kell nevelni a gyereket. A szerzők úgy gondolták, a szülők így biztosíthatják, hogy a gyerekek ne váljanak kapzsi és szeszélyes felnőtté. 

Az 1869-ben, Londonban megjelent Cassell's Household Guide például ennek érdekében „megtiltotta” a szülőknek, hogy a gyermekek egyéni igényeit kielégítsük, akkor is, ha, mondjuk, csupán arról van szó, hogy a kicsi ebéd és vacsora között szeretne egy fürt szőlőt enni. „Ha egy éhes gyermeknek uzsonnát adunk, azt fogja gondolni, bármikor megkaphatja, és arra fogja ösztönzi, hogy »nem a megfelelő időben« várjon ennivalót” – figyelmeztetett az útmutató – alcíme szerint ez a családi és társasági élet teljeskörű enciklopédiájaként és gyakorlati útmutatójaként szolgált.

A drogok használatától sem riadtak vissza

Bár a gyermeknevelési kézikönyvek (remélhetőleg) nem tartalmazták, az engedelmesség, a jó magaviselet elérésének elve mégiscsak hozzájárult ahhoz is, hogy azt a bizonyos jó viselkedést akár mesterséges eszközökkel érjék el – ilyen volt az ópiumszármazékok használata.

Az ópium-alkohol keveréket tartalmazó laudánum nagy népszerűségnek örvendett az 1800-as években: adták hasfájásra, fejfájásra, lényegében mindenre, amitől a baba sírhatott, nyűgösködhetett, vagyis, zavarta a felnőtteket. 

A laudánum elterjedésének természetesen volt egy másik, szintén az ipari fejlődéssel és a gazdasági, társadalmi változásokkal összefüggő, nagyon szomorú oka is. Korábban a pici babák az anyuka mellett maradhattak, az asszony az otthoni, sőt, még akár a földeken végzett munka idején is maga mellett tudta tartani a kicsit: megszoptathatta, becézhette, ringathatta. A városokban viszont, a szűkös házakban/lakásokban élő, gyárakban dolgozó asszonyoknak otthon kellett hagyniuk a csecsemőt, gyakran az idősebb testvérre. A babákat hamarabb elválasztották, akik érthetően nyűgösebbek, sírósabbak voltak.  

 

A jó magaviselet biztosítása érdekében a testi fenyítést is elfogadhatónak tartották, bár hangsúlyozták, hogy maradandó kárt nem szabad okozni – ezért a fejet és a végtagokat kímélni kell, ám a test többi része, például egy kényelmes, kézre eső bőrpapuccsal már bátran üthető…

Előremutató megközelítések

A korszak gyermeknevelési szemléletének volt egy-két, mai szemmel nézve is pozitív vonása. Ebben az időszakban például már felismerték, hogy

a szülői viselkedés az egyik legmeghatározóbb minta a gyermek életében.

Mindamellett sok tanulmány jutott arra az álláspontra, hogy az iskola legalább ennyire befolyásolja a gyerek gondolkodásmódját, jellemét, fejlődését. 

Az őszinteség, a szülők egymás közötti, illetve a szülők és gyermekek közötti nyílt kommunikáció fontosságát hangsúlyozza a már említett Cassell's Household Guide. Ugyanakkor az elsőre progresszívnek hangzó intelem értékét rombolja a szerző indítéka: szerinte ugyanis azért kéne beszélgetni, hogy a kisgyermek ne agyaljon ki mindenféle, valóságtól elrugaszkodott történeteket, hiszen ez a hazudozás melegágya…

Ennek az időszaknak az elméleteiből talán egyedül a gyerekekre irányuló koncentrált figyelem az, ami a következő évtizedek, évszázadok múltán érintetlenül megmaradt mint a gyereknevelés fontos eleme. A többit szerencsére egyre többször kérdőjelezték meg.

Dr. Spock nem is olyan rémes, mint gondolod

Semmiképpen sem dr. Benjamin Spock érdeme egyedül, hogy megváltozott a gyermekkorhoz, a gyermeki viselkedéshez kapcsolódó szemlélet, az azonban kétségtelen, hogy a XX. századi Amerikában és Európában az ő könyvei nyitották meg az utat a toleránsabb, elfogadóbb nézetek felé. Spock (akiről Gyurkó Szilvi kollégánk írt korábban ITT) közérthető nyelven beszélt a csecsemők, gyermekek gondozásáról, ráadásul kimondott egy alapvető fontosságú dolgot, ami a tradicionális, otthonról hozott nevelési stílus és a saját, egyéni elképzeléseik, ösztöneik között vergődő anyukák számára rendkívül fontos volt: azt, hogy „bízz magadban”. 

Az 1940-es évektől megjelenő könyveiben ugyanis Spock valójában nem kínált világmegváltó elveket, nem adott kőbe vésett, „tökéletes” szabályokat. Az egyik legfőbb állítása az volt, hogy a gyermek legfőbb ismerője a saját szülője, aki bízhat a megérzéseiben, hallgathat a gyermekére, és igenis megszoptathatja például, ha az óra szerint nem, de viselkedése alapján arra van igénye a kicsinek…

„Bízz magadban!” – üzente a gyerekorvos hatalmas népszerűségnek örvendő könyvében. „Jobban tudod, mint ahogy gondolod, hogy tudod”. 

Nem kell rögtön megijedni

Legalább ilyen fontos volt az a megállapítása, hogy a gyermeket nem rontja el a szülő által kimutatott szeretet, az odafigyelés, vagy éppen az elismerés, a dicséret. Felismerte és hangsúlyozta azt is, hogy bár a rutin, a rendszeresség fontos a gyermek nyugalmának, kiegyensúlyozottságának biztosítására, itt sem szabad a „mindenáron” elvét követni. Emellett volt még egy megállapítása, ami leginkább az anyukák-apukák lelki békéjét hivatott előidézni (így persze közvetve a gyerekét is). 

Eszerint „ne aggódj, ha furán viselkedik – Freud biztos meg tudná magyarázni”. Magyarán, ne ess kétségbe, ha egy kisfiú megfogja a fütyijét, ne gondold, hogy bankrabló lesz, mert hazahozta az ovistársa matchboxát, és kóros hazudozó sem válik belőle, csupán mert lelkesen mesél arról, milyen szép volt annak a királynak a hintója, aki el akarta vinni a kastélyába, és még száz palacsintát is adott neki.

A nők is szakértővé válhattak

Az a fajta gondolkodásmód, amelyet dr. Spock ismertté és népszerűvé tett, egyre inkább elterjedt a XX. században. Gyanúm szerint ebben nem önmagában egy-egy kiemelkedő, közismert (férfi) gyermekorvos, pszichológus tanulmánya játszott igazán fontos szerepet, akik terjesztették a tanait, hanem az, hogy a nők már nemcsak otthon nevelhették a gyermekeket és oszthatták meg a tapasztalataikat, elképzeléseiket a barátnőikkel, leánygyermekükkel, hanem az emancipációs mozgalmak következtében a hangjuk is hallhatóbb lett. 

Óvónők, tanárok, orvosok lehettek, ismereteik nem maradtak szűk családi körben, hanem egymást erősítve terjedtek tovább. A gyereknevelés már nem maradhatott az a tevékenység, amelyet kizárólag nők műveltek, kizárólag férfiak útmutatása alapján úgy, hogy valójában egyiknek sincs valós rálátása a másik nézőpontjára. Ez a fajta elkülönülés egyre jobban megszűnt.

Munkapszichológia és szülői attitűdök

Kurt Lewin szociálpszichológus gondolatai sok kutatót megihlettek, legfőképpen azért, mert munkássága ugyan a munka-, szervezet- és vezetéspszichológiára fókuszált, ám a neveléskutatás terén is hasznosíthatónak bizonyult. Ő írta le a három jellegzetes vezetési stílust: az autokratikust, a demokratikust, és a laissaz-faire-t. Ezt ma már nagyon sok helyütt „nevelési stílusként” aposztrofálják, ami érthető is, ám fontos hangsúlyozni, hogy ezek eredendően a dolgozók munkahelyi viselkedését, vezetői attitűdjét próbálták meghatározni.

A fenti kategóriák köszönnek vissza a szintén nagy népszerűségnek örvendő Lewin-féle ábrában, amelynek függőleges tengelye a szülő érzelmi odafordulásának, a vízszintes pedig a gyermek korlátozásnak a mértékét mutatja. A felosztás szerint így vannak a meleg, gyengéd, ám korlátozó, vagyis „következetes”, hideg és korlátozó, azaz „tekintélyelvű”, hideg-engedékeny „elhanyagoló”, és végül meleg-engedékeny, vagyis „megengedő” típusú szülők. Azok az elemzések, amelyek ezeket a kategóriákat használják, a szeretetteljes, ám következetes, határozott szülői attitűdöt tartják a legoptimálisabbnak a gyermek jólléte, érzelmi élete, fejlődése szempontjából, ami tökéletesen érthető.

A „hogyan”-t azonban nem mutatja meg a négy doboz, és ez csak az egyik hibája. 

Ahogy minden kategorizálás, ez is csupán szűk keretek között mozoghat: nem mutatja meg, mekkora a mozgástér egyes kategóriákon belül, pedig ha már függvényként ábrázoljuk, nyilvánvaló, hogy az ugyanabba a típusba tartozó szülők is eltérő távolságban lehetnek a két tengelytől. De a két szülő eltérő attitűdjéről, a kettejük közötti dinamikáról sem árulkodik ez a leírás.

  

Itt tartunk most?

Elsősorban a pszichológusoknak, gyakorló szülőknek, tanároknak, újságíróknak, gyermekvédelemben dolgozó szakembereknek köszönhető az a rendkívül sok, gyakran akár egymásnak ellentmondó megközelítés, amelyben a család, a társadalom, a média, az örökölt tulajdonságok, a nevelési elvek, a kulturális különbségek, a műveltség, az érzelmi intelligencia, és még ezernyi változó mentén próbálják feltérképezni és megmutatni a gyerekkor megannyi aspektusát, a megfelelő nevelési módszereket. 

A XXI. század populáris pszichológiai irodalma mintha kicsit a „hogyan ne” irányába menne el: nekem úgy tűnik, sokkal könnyebb információkat találni arról, milyen nehézségekkel szembesül a szülő és a gyerek, milyen hibákat követhet el egy nevelő, milyen veszélyek leselkednek a fiatalokra a digitális térben, az iskolában, a családi környezetben, az orvosnál, mint arról, mit is csináljunk akkor innentől kezdve életünk elkövetkező évtizedeiben. Kezdetnek mindjárt holnap, miután felébredtünk (esetleg: el sem aludtunk) a gyermek születése utáni első reggelen… 

 H. Fekete Bernadett

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Kirn Vintage Stock/Corbis