„A másodperc töredéke alatt váltam azzá a láthatatlan kislánnyá, aki gyerekkoromban voltam mellette”

–

Pár évvel ezelőtt egy baráti beszélgetés alkalmával belém hasított a felismerés, hogy gyakorlatilag születésemtől kezdve jelen van a bántalmazás az életemben

A fizikai, ahogy egyre nőttem és kiegyenlítődtek az erőviszonyok, fokozatosan maradt abba, az érzelmi, lelki része viszont még sokáig jelen volt a mindennapjaimban.

Éreztem, hogy valami nem kerek, hogy nem kéne gyomorgörccsel ülnöm a családi összejöveteleken, és hogy a közös nyaralásoknak sokkal inkább a kezdetét, mint a végét kellene várnom, de sokáig nem állt össze bennem a kép.

Aztán jött a felismerés, és ahogy elkezdtem dolgozni a sérüléseimen, megtanultam kezelni őket, együtt gyógyulni azzal a kislánnyal, akit gyerekkorom óta őrzök magamban. Aki – hiába vágyott erre mindennél jobban, attól, akire évtizedeken át felnézett, – nem kapott szeretetet, figyelmet és törődést.

Gyerekként megpróbáltam kijátszani az érzelmi elhanyagolást

És hogy ebben a kapcsolatban ne érezzem magam teljesen láthatatlannak, inkább rossz fát tettem a tűzre – legyen rám mérges, gondoltam, addig is foglalkozik velem. Felnőttként persze már nem működött ez a stratégia, és hiába szakadtam bele többször, hogy rendezzük a viszonyunkat, mivel a másik oldalról hiányzott nyitottság (hiszen akkor be kéne ismerni, hogy amit tett, az nem oké),

el kellett fogadnom, hogy egyedül kevés vagyok: nem tudom elvinni két ember kapcsolatát a hátamon.

Hónapokon keresztül nem találkoztunk, nem beszéltünk, de még csak nem is hallottunk egymásról, én pedig ott maradtam a sebekkel, sérülésekkel és számtalan megválaszolatlan kérdéssel. Végül a pszichológusommal átstrukturáltuk a terápiám menetét, rengeteget dolgoztunk azon, hogy a gyerekkori kapcsolat kontextust kapjon, és ne ez határozza meg a felnőttkori énemet. Vagy legalább ne csak ez. És bár bőven van még munkám a dologgal, az utóbbi pár hónapban úgy éreztem, már nem haragszom, már nem tud bántani, és végre jól vagyok.  

 

Hetekkel ezelőtt aztán az egész család meghívást kapott egy ballagásra

Mivel a legtöbb rokonom próbál támogató lenni, már ekkor felmerült, hogy ha rosszul érint a helyzet, mindenki megérti, ha nem megyek. De el akartam menni, lufit válogatni, koccintani, jelen lenni – elvégre ez egy egyszeri, megismételhetetlen alkalom, ami ráadásul nem is rólam szól. Ezerszer átrágtam magamban, hogy milyen lesz újra látni egymást, a fejemben végtelen forgatókönyvet pörgettem végig a találkozásról, ezek egy részét a pszichológusommal is átbeszéltük, és egy percre sem bizonytalanodtam el magamban.

Aztán amikor eljött a viszontlátás pillanata, ő köszönés helyett egyszerűen hátat fordított nekem, én pedig a másodperc töredéke alatt váltam azzá a láthatatlan kislánnyá, aki a gyerekkoromban voltam mellette.

A szemem megtelt könnyel, a mellkasomra mázsás súly nehezedett, a ballagási dalok helyett pedig csak a szívem zakatolt a fülemben. Hirtelen évekkel, évtizedekkel ezelőtti emlékképek kezdtek cikázni előttem, olyan helyzetek elevenedtek meg, amikor pont ennyire fájt, hogy észrevétlen maradok.

Az emlékbetörések a legváratlanabb helyzetekben érik utol az embert

Elég egy múltra emlékeztető szag, tárgy, érintés vagy épp testhelyzet ahhoz, hogy a túlélő újraélje az abúzust, ismét a traumájában találja magát, annak minden velejáró érzelmével, kiszolgáltatottságával, félelmével, dühével és tehetetlenségével együtt. Ráadásul a poszttraumás stressz legtöbb tünetéhez hasonlóan, a traumás eseményt elég egyszer átélni ahhoz, hogy emlékbetöréseket okozzon. De minél hosszabb ideig tart a bántalmazás, később annál erősebb tünetek jelentkezhetnek – akár fizikai fájdalom, zsibbadás vagy pánikrohamok formájában is.

Az emlékbetörés átélése során a túlélő visszakerül az abúzust elszenvedő szerepébe, mintha teljesen megfeledkezne arról, hogy a bántalmazás már elmúlt.

Hosszú és fájdalmas folyamat, amíg valaki megtanul kezelni egy ilyen helyzetet, képes kapcsolatot teremteni az őt körülvevő valósággal. De segítenek az erős fizikai ingerek, akár mind az öt érzékszervünket használhatjuk ahhoz, hogy visszataláljunk a jelenbe. És minél előrébb tartunk a gyógyulás folyamatában, annál ritkábban jelentkeznek majd ezek a tünetek.

Keresnem kellett hát valamit, ami visszaránt a valóságba. Mellettem állt a párom, ösztönösen fordultam felé: „van egy szempilla az arcodon”, mondtam, és már nyúltam is érte, hogy levegyem. Elkezdtem figyelni a légzésemre, aminek hatására csökkentek a tüneteim, miközben szorítottam a szempillát a mutató- és hüvelykujjam között, és ez a kis szösz volt az, ami végül megtartott a jelenben. Ami emlékeztetett arra, hogy már nem az a kislány vagyok, aki vágyja a szeretetet és a törődést, és amit érzek, azok valójában csak múltbéli emlékek.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Eugenio Marongiu