A szüleim könyvtárában egyetlen gyereknevelési könyv volt, a rongyos borítójú Dr. Spock. Anyukám szerint azért, mert leesett a polcról, de én élek a gyanúperrel, hogy inkább azért, mert elég sokat forgatták azt az egy könyvet. Ehhez képest ma már külön részleget kapnak a gyereknevelési kiadványok a boltokban.

Tudjuk, hogy a könyvkiadás üzlet, amit a kereslet mozgat. Azért van sok ilyen témájú könyv, mert mi megvesszük őket. De vajon miért? Mert biztosak akarunk lenni abban, hogy mindent jól csinálunk. Mert mindent tudni akarunk a gyerekeinkről, a gyereknevelésről. Ahogy Jennifer Senior író fogalmaz – akinek TED-előadását eddig több mint másfél millióan nézték meg –, azért vagyunk ennyire kiéhezve ezekre könyvekre, mert

dühödten, frusztráltan keressük a nekünk megfelelő válaszokat a saját szülőségünkkel kapcsolatos bizonytalanságainkra.

Igazából nem azért van annyi gyereknevelési könyv, cikk, írás, tanulmány, és (csak Budapesten) több mint 150 civil szervezet, amelyik gyerekekkel foglalkozik, mert olyan rettenetes nagy baj lenne velük. A szülőséggel van gondunk.

Szülőnek lenni stresszes. A gyerek születése után a házasságok, párkapcsolatok is hajlamosak egy picit megbillenni, kevésbé kiegyensúlyozott az ember, és fáradtabb is, érthető hát, ha jobban igényli a támogatást.

Az sem teszi könnyebbé a helyzetet, hogy a szülők és a gyerekek szerepe is rengeteget változott az elmúlt években. A boldogság pedig ezzel párhuzamosan mindenek felett álló értékké nőtte ki magát.

Lassan jobban félünk a boldogtalanságtól mint a betegségtől. És elfelejtjük, hogy az értelmes és értékes élet nem feltétlenül a személyes boldogságról szól.

Arról nem is beszélve, hogy a boldogságra nem tudjuk megtanítani a gyerekeinket. Sokféle képességet megtanulhatnak tőlünk: konfliktuskezelést, kommunikációt, problémamegoldást, felülemelkedést az apró bosszúságokon, a fájdalmak elgyászolását... Ezek persze részei lesznek annak, amit majd ő boldogságként megél. De azt hajszolni szülőként, hogy a gyerekünk (a jelenben) mindenek felett boldog legyen (és hogy ezt nekünk kelljen számukra előállítani), meglehetősen balga remény. Hovatovább lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

Részben a saját és gyerekeink permanens boldogság utáni vágya miatt ijedünk meg, ha észrevesszük, hogy unatkozunk. Ezért költünk egy csomó pénzt hétvégenként a játszóházakra, egy újabb doboz legóra, megyünk gyerekbarát szállodákba, és emiatt gondoskodunk arról, hogy mindig mindenhol legyen wifi. S persze ezekben a saját boldogságunk (érdekünk, szükségletünk) is benne van, de azért le is van öntve az egész egy nagy adag szorongással. Ami arról szól, hogy elég jó szülők vagyunk-e? Azaz: mindent elkövetünk-e azért, hogy a gyerekünket boldoggá tegyük? És megvédjük-e mindentől, ami boldogtalanná tehetné?

Ez utóbbi akkor jutott eszembe, amikor egy barátnőm mesélte, hogy a nemzetközi iskolába járó gyereke a társaival úgy adta elő a a Piroska és a farkast a sulizáró programon, hogy a farkast bezárták a szekrénybe, és nem vágták föl a hasát. Merthogy a gyilkosság az olyan vad dolog, a gyerekeket még a mesékben is meg kell kímélni tőle.

Miközben egyik oldalról most sokan ugyanúgy reagálnak erre, mint én (fejcsóválás, a hülyeségnek nincs határa, nehogy má’), a másik oldalról nehéz lenne vitatni, hogy ebben ez az egyetlen dologban minden szülő egyetért: azt akarom, hogy a gyerekem boldog legyen. Aminek a másik vetülete az, hogy nem szeretném, ha bántódás érné, vigyázok rá, ne okozzak neki olyat, amitől szomorú (azaz, boldogtalan) lesz.

Sajnos azonban a boldogság nem olyan, ami önmagában, célként elérhető. Attól lehetünk boldogok, ha szeretnek minket, odafigyelnek ránk, törődnek velünk. Ezeket mind-mind megadhatjuk a gyerekünknek. Nem mint direkt boldogságfaktort, hanem úgy, mint szeretetet, odafordulást, törődést.

A korábban már hivatkozott Jennifer Senior mindezek miatt azt hirdeti:

ne azt fogadjuk meg szülőként, hogy mindent megteszünk a gyerekeink boldogságáért, hanem azt: mindent megteszünk azért, hogy ne bántsuk őket.

Senior felismerte ugyanis, hogy a gyerekünk boldogságáért vívott harc ugyanolyan kínos kudarc lehet csak, mint a tökéletes szülőség. Tökéletesség helyett inkább az legyen a cél, hogy elég jó szülők legyünk. De hát ezt már úgyis tudjuk, nem igaz? Legalábbis papíron...

Dr. Gyurkó Szilvia