Szabó Anna Eszter kislánya: Mama, írhatnál végre egy normális cikket is. Mondjuk, a lovakról
Hét éve még javában terhes voltam a lányommal, amikor elkezdtem cikkeket írni a WMN-nek, külsősként. Mintha egy másik életben lett volna, annyira távolinak tűnik. Pláne most, hogy az a kislány, aki hét éve még a hasamban növekedett, most csípőre tett kézzel jelentette ki, hogy igazán írhatnék végre valami értelmes témáról is. Például a lovakról. Szabó Anna Eszter írása.
–
Amikor a laptop klaviatúráját püfölöm, a gyerekek időről időre megkérdezik, miről írok. Általában legyintenek rám: mégis, ki akarna olyan hülyeségekről olvasni, amikről én írok? (Itt kell megjegyeznem: önbizalom-turbózásra nem nagyon javasolnám a gyermekáldást.) Egyelőre mindig van, akit érdekelnek az agymenéseim, a gyerekeim nagy meglepetésére, mégis, néhanapján próbálkoznak pár témajavaslattal.
Így esett, hogy
a lányom pár hónapja megígértette velem – biztosítva, hogy újságírói karrierem során legalább egy értelmes cikkem legyen –, hogy egyszer írok egy anyagot a lovakról.
Hát eljött a nagy nap.
Gondolkodtam, hogy is fogjam meg a témát. Szedjek össze és vonultassak fel egy cikkben mindenféle érdekes tényt ezekről az állatokról? Vagy nézzem meg, milyen szerepük van a lovaknak a popkultúrában? Esetleg legyen egy gyűjtés kultikus lovas filmekből? Nézzek utána az etikus lótartásnak? Megannyi lehetőség van, én meg már itt vakartam a fejem a döntésképtelenségtől.
Így hát taktikát váltottam, és elkezdtem csak úgy a lovakon és a hozzájuk fűződő élményeimen, tapasztalataimon, érzéseimen gondolkodni. Aztán elmerengtem azon, hogy még ott is vannak lovak, ahol nem keressük őket.
Nemrég csak papírt, ceruzát akartunk venni egy írószerboltban, de leragadtunk hosszú percekre az egyik sornál, ami csak és kizárólag lovas tematikájú volt. Több száz kizárólag lovas termék, egy hosszú szekrénysor csupa lovas tolltartóval, füzettel, kulaccsal, mappával, iskolatáskával, mindennel. Alig tudtunk eljönni onnan, a lányom készen állt volna beköltözni a boltba.
Nem mintha az otthonunk máshogy nézne ki.
Ha valaki felugrik hozzánk, a lakásba lépve kapásból három hintalovat kell kerülgetnie, nem beszélve a random helyeken heverő lovacskákról és lószerszámokról. A lányom lókefével fésülködik, vérig van sértődve, ha lehorzsolódik a térde az órákig tartó négykézlábas ugratós gyakorlataitól és gyakran ölelés vagy puszi helyett az arcát dörzsöli az enyémhez, ahogy a lovak szokták szeretgetni egymást.
Egy igazi szilaj vadlóval élünk együtt, nem kérdés.
Ezen elgondolkodva arra jutottam, hogy arról írok, miért értem meg nagyon a lányom lóimádatát.
És akárhányszor ott ültem a nyeregben, úgy éreztem magam, mint egy hercegnő. Kamaszként pedig mint egy harcos amazon.
Igen, vitathatatlan, hogy van valami ezekben a teremtményekben.
Kezdjük ott, hogy csoda szépek. Kecses eleganciájuk mögött pedig félelmetes erő húzódik.
A lovak elképesztően érzékenyek, intelligensek, és ha az ember betöri is őket, a lényegükig akkor sem tudunk elérni. Azt megtartják maguknak. Ha a szemükbe nézünk, valami fájdalomra emlékeztető sötét csillogást láthatunk.
És erről valamiért a Smoke Sauna Sisterhood című észt dokumentumfilm jut eszembe, amiről év elején zengtem ódákat. Ez a film egy női szaunaközösségről szól, de ezen belül elsősorban a nőiségről, a kollektív élményekről, traumákról, mindarról, amin legbelül a nők mind osztoznak egymással. A film után úgy éreztem, a lelkem mélyén felerősödött egy hang, egy közös hang, ami összeköt a valaha élt összes nővel.
Valahogy így lehetnek a lovak is, ezek a szabad lelkek, amiket az ember régóta próbál megzabolázni. Szükségünk volt az erejükre, hát megszereztük. Több mint hatezer éve használjuk ezeket az állatokat, és ez nyilván nyomot hagyott a lelkükben.
Talán túlzásnak tűnhet a párhuzam, de mégis, ha ott állok egy ló mellett, ha belenézek a szemébe, valahogy mintha érteném, amit látok benne.
Persze nem arra gondolok, hogy valójában belül minden ló (vagy nő) szenved, inkább arra, hogy
van a lényü(n)knek egy olyan része, ami tudja, hogy létezhet egy szabadabb élet, amiben nincsenek kiszolgáltatva az ember (vagy férfi) akaratának (vágyainak).
Tudják, de felülemelkednek rajta, szívfacsaró méltósággal.
Épp ezért mindig óriási megtiszteltetésnek vettem, amikor lóra ültem. Megtiszteltetésnek, de sosem készpénznek.
Micsoda páratlan teremtés és milyen elképesztő dolog, hogy megtűr a hátán – ez járt mindig a fejemben. Igyekeztem minél jobban elsajátítani, hogy együtt mozduljak, összehangolódjam vele, és ne kelljen sarkallnom, pálcáznom, vagy húznom a szárat.
Persze sose voltam olyan profi, hogy ez minden lóval sikerüljön, de ha megtörtént, az maga volt a csoda. Szinkronba kerülni a lóval és vágtázni a pusztában, istenem, hát olyan volt, mintha szárnyaim lettek volna. Egyszerre volt katartikus és félelmetes érzés.
Minden gyerek életében eljön az a pont, amikor kénytelen elfogadni, hogy az ember nem képes repülni. Fájdalmas dolog ez, én máig elfantáziálgatok arról, hogy milyen jó lenne madárként szállni a magasban. Nem vagyok adrenalinfüggő, nem igazán vonzanak az extrém, repülős sportok, de a lovaglás egyértelműen megadja ezt az élményt.
A táltos paripa hátán száguldani tényleg olyan, mintha repülnénk.
És ez nem csupán a sebesség miatt van, hanem mert meggyőződésem, hogy a lovak varázserővel bírnak. Mintha nem e világiak lennének. Általuk mi is átcsöppenhetünk ebbe az univerzumba. Még azt sem tartom kizártnak, hogy létezik egy olyan párhuzamos valóság, ahol tényleg vannak unikornisok, pegazusok és kentaurok, és őket képviselik a lovak itt, a Földön.
Hát talán ez lehet az oka annak, hogy a kislányok ennyire rá tudnak kattanni a lovakra. Mert van bennük mesevilág, szépség, erő, repülés és az a bizonyos tekintet, amitől – mint ahogy a nők között – felsejlik valami titkos kötelék, ami szavak nélkül is beszél hozzánk. (Ha hagyjuk.)
A képek a szerző tulajdonában vannak
