–

Egy idős néni néhány éve elmesélte, milyen érzés volt számára mindössze néhány évesen a lakóházuk fölött elszálló harci repülőgépeket figyelni, és közben abban reménykedni, hogy az abból kilőtt bomba nem az otthonukat találja el. 

Egy azóta már elhunyt közeli rokonom felidézte egykori osztálytársának az emlékét, akit legutoljára 1944 tavaszán látott – az iskolai bizonyítványában az szerepelt, hogy „izraelita vallású”. A kislány és több mint 300 ezer sorstársa a ,,legnagyobb magyar temetőben”, Auschwitz-Birkenauban nyugszanak.

Volt, aki azt mondta el, hogy több ismerősének azért kellett embertelen körülmények között dolgoznia egy szovjet munkatáborban, mert fogvatartóik szerint ők is felelősek a háború okozta károkért – a „bűnük” az volt, hogy sváb származásúak voltak. Ugyan málenkij robotot, vagyis egy kis munkát ígértek nekik, végül hosszú, gyötrelmes éveket töltöttek otthonuktól távol – közülük több mint 200 ezren nem is tértek haza Sztálin poklából.

Egy három éve elhunyt ismerősöm tizenkilenc éves volt 1956 véráztatta budapesti őszén, amikor egy pillanat alatt kellett döntenie a sorsáról. A menekülést választotta, mivel veszélyben érezte magát, végül az Egyesült Államok fogadta be. 

Ezeket a megrendítő történeteket hallgatva egyrészt örültem, hogy Magyarországon több mint hat évtizede, a már említett ‘56-os forradalom könyörtelen leverése óta nem volt fegyveres összetűzés. Másrészt viszont szomorúan konstatáltam, hogy az emberiség nem tanult ezekből a tragikus emlékű évekből, hiszen a világ más pontjain továbbra is háborúk láncolata zajlott – gondoljunk csak a délszláv háborúra, amelyhez szintén köthetők súlyos történelmi bűnök (például a srebrenicai népirtás).  

Mi vár most ebben az országban egy meleg férfira a nagybetűs életben, ha házasság és család nem?

WMN Life – 2022. május 9. – WMN

 

Két hónapja egy másik szomszédunkban zajlik egy háború

Az interneten szüntelen özönlenek a sokkolónál sokkolóbb, szomorúnál szomorúbb fényképek és videók arról a borzalomról, ami Ukrajnában történik. Ezek által a mi otthonunkba is bekerül a sok szörnyűség, sok esetben transzgenerációs traumák sebeit is feltépve – szüleink, nagyszüleink, dédszüleink sok évtizeddel ezelőtti tragédiáihoz kapcsolódó, felzaklató érzelmek törnek elő a tudatalattinkból.

A második világháború az Ukrajnában élő, ma már javarészt szépkorú embereknek is életre szóló traumákat okoztak. Valamennyiükbe örökre beleégett a légvédelmi szirénák búgó hangja, az utcán vonuló harckocsik látványa vagy a megszálló hadseregek kegyetlenkedései. Ők is rengetegen vesztették el az otthonukat egy bombatámadás következtében, és gyászolták a hadszíntéren vagy a hátországban életüket vesztett szeretteiket, ott is sokakat deportáltak etnikai, vallási vagy politikai hovatartozásuk alapján – ők is megrázkódtatások sokaságát élték át a hatalmasok kegyetlen „játéka” miatt.

A borzalmak végeztével csakúgy, mint a mi felmenőink, ők is bíztak abban, hogy soha többet nem kell átélniük hasonló szörnyűségeket

A történelem kereke azonban úgy fordult, hogy a békés évtizedek után két hónapja újra visszakerültek a rég elfeledni kívánt korábbi zaklatott, kétségbeesett állapotukba – hiába reménykedtek abban, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Életük hajnalát és alkonyát is egy háború határozza meg.

A mostani, az Oroszország és Ukrajna között zajló háború több tekintetben is más, mint a nyolc évtizeddel ezelőtti világháború, de ezek az idős emberek újra hasonló borzalmakat élnek át, mint gyermek- és fiatalkorukban. Rengeteg olyan megrendítő történet olvastam ezekben a napokban, amelyben rég elfeledni kívánt rémálmok térnek vissza.

Alexandra Trofimovna hétéves kislány volt, amikor a második világháborúban a német hadsereg lebombázta a házukat Harkov ostroma alatt, ezzel megölve az édesanyját és nővérét is, ő maga pedig két ujját is elvesztette a jobb kezén. Néhány hete a most 86 éves idős asszony újra hasonló szörnyűségeket élt ált. Nyolcvan évvel később az otthonát ismét bombatalálat érte, ezúttal az orosz agresszió miatt vált földönfutóvá.

A nála egy évtizeddel korábban, 1926-ban született Boris Romanchenko tizenhat éves volt, amikor a németek elfogták és Dortmundba deportálták, ahol kényszermunkára kötelezték. Nem volt zsidó származású, elhurcolásának oka az akkori ukrán lakosság megfélemlítése volt. 

Romachenko később a Harmadik Birodalom több hírhedt koncentrációs táborban is raboskodott, többek között Buchenwaldban és Bergen-Belsenben is. A náci rezsim kegyetlenkedéseit túlélte, de a második világháború vége után hetvenhét évvel egy otthonát eltalált orosz bomba kioltotta az életét Harkovban.

A szintén harkovi Alexandra Deineka hároméves volt, amikor több ujját is elveszítette, mert bombatalálat érte a házukat. Nyolc évtizeddel később pedig a mostani otthona lett egy másik bombatámadás áldozata – a tető egy része gyakorlatilag megsemmisült.

„Ugyanaz történik, mint sok-sok évvel ezelőtt” – mondta Denienka unokája

A nyolcvanhét éves Svetlana Petrovskaya a magyar fővárosban talált menedéket. Nagynénje és nagymamája is az ukrán holokauszt 1,5 millió áldozatai között voltak, édesapja pedig hadifogságba esett. Petrovszkaya és más gyerekek, amikor már tehették, az iskola után téglákat szedtek össze, és segítettek városuk, a háború pusztította Kijev újjáépítésében.

Amikor nemrég újra támadás érte az ukrán fővárost, és a háza közelében gránátok csapódtak be, egy óvóhelyre menekült. Mihelyst felmerült a lehetősége, hogy elhagyja otthonát, az egykori tanárnő először vonakodott, de utána összeszedte a legfontosabb és legkedvesebb tárgyait – például az ékszereit, néhány verseskötetet, emlékeket a már elhunyt férjétől és a volt tanítványaitól kapott leveleket –, majd felszállt egy Budapest felé tartó buszra.

„Erős ember vagyok, és nem sírtam, amikor a férjem meghalt, de amikor elhagytam Kijevet, könnyekben törtem ki […] Soha, de soha nem gondoltam, hogy újra menekült leszek” – mesélte az érzéseiről.

Liliya Vaksmant Németországba menekítettek Dnyipro városából, a hosszú útra a legszükségesebb holmikat tartalmazó táska mellett két háború traumáit is magával hozta. Egy idősek számára fenntartott intézmény fogadta be őt és néhány sorstársát Berlinben. Gyermekként átélte a második világháború szörnyűségeit, köztük az üldöztetést is, az otthonát is el kellett hagynia. Most, 82 éves korában ismét az lett a sorsa, hogy menekülni kényszerült. „Sokkolt, ami most Ukrajnában folyik” – mondta a könnyeivel küszködve. „Nem tudom elhinni, hogy ugyanaz történik újra, mint gyerekkoromban.” 

Ha elhalmozod a gyereket, alapvető fejlődési lehetőségektől foszthatod meg

WMN Life – 2022. május 9. – MD

 

A háború által sújtott országban maradt idősek rendkívül kiszolgáltatottak. Sok helyen egyre kevesebb az élelmiszer, az érintett övezetekben sokszor áram és víz sincs. Egyre többen vannak, akiknek már senki sem tudja gondját viselni. Ha lehetőségük is lenne egy másik országba távozni, gyakran inkább a lakóhelyükön maradnak a nélkülözés és a veszély ellenére, mondván, ők nem lesznek nyolc évtized után újra földönfutók – akármi is fog történni.

Azok közül pedig, akik már biztonságban tudják álomra hajtani a fejüket, legtöbben visszatérnének Ukrajnába, amint a körülmények lehetővé teszik.

Amikor róluk olvasok, sokszor gondolok azokra a szeretteimre, akiktől hallottam a történeteket, amelyekhez hasonlóak íródnak most is a szomszédban. A nagyszüleim életének záróakkordja szülőföldjük békét és biztonságot adó, óvó ölelése lett, nem a háborús iszonyat – remélem, hogy ugyanez megadatik az ukrajnai időseknek is.

Nádudvari Péter 

 

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Wolfgang Schwan/Anadolu Agency