Both Gabi: Harmincöt év – WMN-naplók

–

1987. május másodikán, a Katona József Színházban Ljudmila Petrusevszkaja Három lány kékben című előadása után volt egy buli. Váratlanul odalépett hozzám egy nálam huszonkét évvel idősebb zeneszerző, és azt kérdezte tőlem: „Te fogyasztasz valamit?”

Ő épp virslit evett, ha jól emlékszem. Én tizenkilenc éves voltam, és kösz, de nem fogyasztottam semmit. Meglepődtem ezen a suta kérdésen, de érdekelni kezdett a férfi, aki az apám lehetett volna.

Egyébként takarítóként dolgoztam a színházban, ahol elfogadtak és szerettek. Egyenrangúnak tartottak, tudták, hogy fontos a munkám. (Erről ITT írtam korábban.)

Csevegni kezdtünk. Kérdezte, mit csinálok itt. Kicsit félve mondtam, hogy takarítok. Attól tartottam, ez majd kedvét szegi. De továbbra is kitartóan beszélgetett velem. A színházi buli után, valamikor hajnali négykor lesétáltunk a Duna-partra. Én hatkor elkezdtem a munkát. Kilenckor hívtak a portára, telefonon kerestek. Ő volt az.

Majdnem hét évig éltünk együtt.

Tizenkilenc évesen két fiú „édes mostohája” lettem. Az egyikük még óvodás volt, a másikuk akkor kezdte a felső tagozatot.

Két különböző kapcsolatból születtek, de nagyon sok időt töltöttek/töltöttünk együtt.

Bár addig még soha nem hallottam azt a kifejezést, hogy mozaikcsalád, mi mégis így éltünk. Békében. Elmentünk együtt nyaralni. Mi a két fiúval egy alkotóházban laktunk. A két anya pedig két különböző helyen bérelt egy-egy szobát ugyanazon a településen. Csak azért nem ugyanott laktak, mert az egyik fiú anyukája hozta magával a még csecsemő másik fiát is.

Sok tapasztalatot szereztem ezekben a helyzetekben. Megtanultam például élni és szeretni. 

Mi így voltunk egy család.

Nem mondom, hogy egyszerűen ment, amíg a saját családom elfogadta ezt a helyzetet. „Elvált, kétgyerekes ember, aki elmúlt negyvenéves…” De miután megismerték, meg is szerették a zeneszerzőt. Vicces, hogy épp május másodikán született a bátyám fia is, akivel különösen egymásra voltak hangolódva. Ez is sokat enyhített a kezdeti feszültségeken. Egy kisfiú őszinte öröme meglágyította a felnőttek szívét. 

Persze óriásit változott az életem. Bejáratos lettem az összes színházba, ahol a zeneszerző dolgozott. Úgy jártunk Berlinbe, mintha csak Nyíregyházára mentünk volna. (Ez még akkor történt, amikor állt a berlini fal.) Az NDK-ba nevetséges összegért repülhettünk, és mi, magyarok kiváltságosként Nyugat-Berlinbe is átbuszozhattunk „a legvidámabb barakk” lakóiként a szigorú határőrök vágyakozó, megvető, irigykedő tekintetének kereszttüzében.

A berlini fal lebontása után két héttel eljutottam Párizsba, hat díjra jelölték akkor azt a magyar filmet, amelynek végül a rendezője kapta meg a Félix-díjat. A főszereplőt, az operatőrt és a zeneszerzőt is jelölték az európai filmdíjra.

Tanúja voltam a jelenetnek, amikor Jiří Menzel a bársonyos forradalom miatt minden interjút lemondva rohant vissza Prágába. Azt hiszem, nem is fogtam föl, mennyire szerencsés vagyok.

Zajlott az élet rendesen.

A rendszerváltás után egy hónapot töltöttünk Angliában, a zeneszerző egykori szerelménél laktunk Reading városában, ahol szegény Oscar Wilde is raboskodott. Naponta elsétáltunk a fegyház mellett.

Egyik kulturális sokk jött a másik után. Első generációs értelmiségi vagyok. Egy kis településen éltem, ahol nehezen találtam a helyemet, sokat bántottak csak azért, mert kilógtam a sorból.

Ebben az új közegben, ahol a kultúra olyan természetes volt, mint a levegő, senki nem talált furcsának.

Lassan megszokottá vált, hogy a legtöbb társasági eseményen hemzsegnek a Kossuth-díjas művészek, naponta találkoztam a legnevesebb filmesekkel, rendezőkkel, színészekkel, írókkal, képzőművészekkel, zenészekkel a zeneszerző társaként.

Aztán a hetedik évben megtört a harmónia, és elváltunk egymástól. De még ezek után is évekig együtt jártunk nyaralni, mert a gyerekek ragaszkodtak hozzám. A „gyerekek” mára persze felnőttek. Ha találkozunk, ugyanazt érzem irántuk, amit akkor. Elmondhatatlan gyengédséget és szeretetet.

Az egyikük, az idősebb, mindig a nyakamba ugrik. A másikuk visszafogottabb személyiség, de rengeteg gesztusából érzem, hogy nem múlt el nyomtalanul az a közel tíz év, amit a gyerekkorukból kaphattam.

Tőlük tanultam meg, mi az a felelősség, mit jelent kiszolgáltatott gyereknek lenni, és azt is, hogy az érzelmi biztonság a legtöbb, amit csak adhatsz egy gyereknek. (A saját gyerekeimnek adtam tovább azt a tudást, amit tőlük kaptam.)

A zeneszerző szerencsére ma is él és virul. Egysaroknyira lakunk egymástól, sűrűn találkozunk. Az egyik mesekönyvemből készült hangjátéknak ő volt a zeneszerzője, amiben egyébként a saját gyerekeim kölcsönözték a hangjukat a róluk mintázott figuráknak. Szépen körbeért ez a történet. 

Hogy miért meséltem el ezt az egészet?

Mert a kisebbik fiú kitalálta, hogy az apja színházi szerzeményeiből készít egy lemezt a zeneszerző 75. születésnapjára, aminek nemrégiben volt a bemutatója az Örkény Színházban.

Az életem egyik legteljesebb estéje volt. Szívszaggatóan szép, érzelmekkel bőven teli. Bár már ritkábban találkozom a két fiú két anyjával, ugyanúgy örültünk egymásnak, mint régen.

Aki egyszer bekerült a szívembe, az ott is marad. 

Harmincöt éve kinyílt számomra egy kapu, elindultam egy úton, ami nem lehetett volna ilyen színes, szép és érdekes, ha a zeneszerző nem kérdezi meg tőlem azon a május másodikán, hogy fogyasztok-e valamit.

Igen, fogyasztok. Az időt fogyasztom, zabálom, habzsolom legfőképp. Ahogy a kultúrát is. És ezt neki köszönhetem. Nem győzök eléggé hálás lenni a sorsomnak azért, hogy összeboronált bennünket arra a hét évre, és persze ha nem is úgy, mint akkor, de mindörökre…

Both Gabi