–

Én nem emlékszem erre az epizódra, a kép, amit ilyenkor a lelki szemeim előtt látok, a szüleim elbeszélésének lenyomata. 

Négyéves vagyok, a bátyám nyolc, az öcsém kettő. Azt mondom anyukámnak, hogy az óvó nénik azt kérték, másnap mindenki a kedvenc ruhájában menjen. Nekem, fonott copfok ide vagy oda, a bátyám kinőtt mackónadrágja a kedvenc ruhám. Szeretem a színét, és hogy olyan lezserül lötyög a fenekemen. Kényelmes, jól lehet fára mászni, bandázni benne. Anyukám vesz egy mély levegőt, de rábólint, legyen hát „a buggyos gatya”. Másnap megérkezünk az oviba, és akkor jön a hideg zuhany. Kiderül, hogy valami összecsúszhatott a kobakomban, és nem a kedvenc ruhámban kellett volna jönni, hanem ünneplőben, mert: fényképezés lesz!

Anyukámban megáll az ütő, amikor látja, hogy az összes kislány szoknyácskában, fehér harisnyában, lakkcipőben, szalagokkal a hajában jelent meg, ahogy illik, az ő kislánya meg ott flangál a tesója levetett buggyos gatyájában.

Gyors döntést hoz: hazaszalad – ami, tekintve, hogy gyalog vagyunk, és ott a totyogós öcsém is, nem könnyű –, de lóhalálában felkapkod otthon dolgokat, az oviban pedig percek alatt szalonképes kislányt varázsol belőlem.

A fényképen az öltözékem makulátlan, csak a vigyorom árulja el, lélekben mekkora „vásott kölyök” vagyok.

Kicsiként többször mondogattam, hogy fiú akarok lenni. Aztán már nem mondtam. Megtanultam, hogy lány vagyok? Vagy azt, hogy ilyen dolgokat maximum gondol az ember, de nem hoz vele zavarba másokat? 

 

Csatlakozz a WMN-Tagsághoz!

Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.
Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat!

Figyelem: sajnos egy terheléses támadás következtében a tagsági rendszerünk instabillá vált, ha megpróbálsz minket támogatni, lehet, hogy éppen nem lesz elérhető az oldal. Köszönjük, ha nem adod fel, később is megpróbálod, és kiállsz mellettünk.
Szükségünk van a támogatásodra.

Megnézem a tagsági csomagokat
vagy bejelentkezem

Milanovich Domi

Kiemelt kép forrása: Getty Images/ Malte Mueller