Farkas Franciska 40 éves: Sokat csalódtam, de végre kitisztult a tér körülöttem – Interjú

–

Bereczki Szilvia/WMN: Szeretném, ha ez a beszélgetés nem arról szólna, hogy Farkas Franciska, a roma származású színésznő mi mindent tett és ért el eddig, hanem inkább az emberről, aki vagy, mindenféle rád aggatott címke nélkül. Ha behunyod a szemed, milyennek látod magad, milyen saját címkéket választanál?

Farkas Franciska: Végre. Köszönöm. Rég vágyom arra, hogy ne nagybetűs romaként, hanem átlagos emberként legyenek kíváncsiak rám. Mostanra már nagyon nehéz, hogy szinte kivétel nélkül

mindig a származásomról kell beszélnem, holott én nem vagyok az összes roma ember, nem vagyok szociológus és még antropológus sem: nincsenek megoldási javaslataim, nem tudom, hogyan gondolkodnak és miért tesznek így vagy úgy a roma származású emberek.

Sokan mégis tőlem várnak vagy vártak válaszokat, és ez egy idő után ez nagyon kényelmetlen lett.

Főként azért is, mert ha becsukom a szemem, származástól, bőrszíntől és mindenféle hovatartozástól függetlenül, embernek látom magam. Méghozzá olyannak, aki a jóra törekszik. Az is jellemző rám, hogy naiv vagyok. Egy jót akaró naiv, aki szeret segíteni, kíváncsi a másikra, akar megérteni és kapcsolódni. Ezek hiányában elgyengülök, zavarba jövök és elbizonytalanodom. Ha azt érzem, hogy nem tudok kapcsolódni, ha nem értem, mi folyik körülöttem, vagy miért úgy gondolkodnak az emberek, ahogyan, akkor elmagányosodom, motiválatlan leszek. Én egyébként is folyton mozgásban vagyok, még ha ez nem is látható kívülről, belül akkor is folyamatosan vibrálok, tervezek, és ehhez szükségem van az egyensúlyi állapotomra.

Ezt a dinamizmust azzal próbálom „földelni”, hogy közben abszolút realista is vagyok. Javíthatatlanul realista. És nem bánom, mert most már tudok mihez viszonyítani: tudom, hogy mi a realitás, és azt is, hogy miként működik a világ. Hogy néha mennyire mocskos tud lenni, és hogy a csalódáshoz felnőttként hozzá kell szokni. 

Az elmúlt években olyan régről felépített képeim törtek össze, amikről azt gondoltam, örök érvényűek, és egy idő után természetessé vált a csalódás az életemben. Ez most talán furcsán hangzik majd, de én ennek nagyon örülök, mert végre kitisztult a tér, ami eddig körülvett. Például sokáig azt gondoltam, hogy a hitnek, a vallásnak része a bizalom, a nyitottság, az elfogadás. Jézus is a szeretetről beszél, annak meg része kellene hogy legyen az elfogadás.

Akkor mégis miért nem része?! A szeretet miért nem vak? Miért van ott mindig a feltétel? 

B. Sz./WMN: Ha jól értem, szembenéztél önmagaddal. Az elmúlt negyven év tükrében milyen következtetéseket vontál le? 

F. F.: Hogy még jobban kell hinnem magamban, 

mert jobb voltam annál, mint amit gondoltam magamról. Visszatekintve egy kicsit sajnálom, hogy nem volt több önbizalmam akkor, amikor elindultam a színészi pályán. 

Hiszen már azzal bizonyítottam, hogy onnan, ahonnan jöttem, képes voltam elsajátítani a szakmát, és annak ellenére, hogy milyen életem volt, sikerült idáig jutnom. Büszkének kellett volna lennem arra, ahogyan a munkáimat megvalósítottam, vagy egyszerűen csak arra, hogy a munkára a rendezők érdemesnek találtak még úgy is, hogy nem vagyok diplomás színész. 

De féltem elhinni, hogy igenis jó vagyok. Hogy megérdemlem a helyem. Akkoriban, amikor elkezdtem a színészi hivatást, azt gondoltam, hogy mivel nincs végzettségem, és nem tanultam a szakmát, nem is érthetek hozzá. Jókora imposztorszindrómám volt. 

Sokáig foglalkoztatott az a gondolat is, hogy találhattam volna kihívást azokban a szerepekben, amikről „lemondtam”, legalábbis olyan szinten, hogy tudtam, mit kérnek tőlem, mi az, amit elvárnak, ezért nem is tettem bele több energiát. Csak teljesítettem az elvárásokat: a származásomat vittem színpadra. 

De most már büszke vagyok magamra.

Minden munkámra és minden szerepemre, amit valaha elvállaltam, mert az összes eljátszott karakter hozzájárult a fejlődésemhez. Különben is nagyon szeretek tanulni és fejlődni. A sok közül az egyik életcélom az, hogy a saját sötétségemet kivilágítsam, lerakjam a korlátjaimat. De a mai világban olyan nehéz értékrendet találni, és amellett kiállni…

B. Sz./WMN: Drámapedagógusként ezt a bizonytalanságot talán kétszeresen is érzékeled: egyfelől, amint mondod is, hatással van a saját életedre, másfelől ott vannak a diákjaid, akikre szintén minden irányból zúdul az élet és ezernyi tanács arra vonatkozóan, hogy miként „kellene” élni. Vannak eszközeid?

F. F.: Annyi az információ a fejünkben, hogy nem csoda, ha összeroppanunk alatta! És tudom, hogy egy kicsit úgy fest, mintha én is „bezzeg”-elnék, de szerencsésnek érzem magam, hogy még egy olyan időszakban lehettem gyerek, amikor nem volt internet, és így van tudásom arról, hogy miként telik egy digitális eszközöktől mentes nap. Hogy az mennyire nyugodt, mennyire ízes, szagos, mennyire valódi. Gyerekkoromban az esti mese megnézése jelentette számomra a képernyőidőt, azonkívül kint töltöttem az életem a szabadban. Fára másztunk, fogócskáztunk, vizeslufit dobáltunk a barátaimmal, és ezek mind személyiségformáló események voltak, mert folyamatosan figyeltük egymást és magunkat is.

Közben olyan kérdésekre kaptam választ, hogy 

ki vagyok én? Milyen vagyok én? Mi az, ami tetszik? Mi az, ami nem? Nem vártunk lájkokat, nem kommentek alapján határoztuk meg magunkat, hanem a tapasztalataink alakítottak, és ezek a testünket és a lelkünket egyaránt megmozgatták.

Hiszem, hogy semmi sem fogható ahhoz, mint amikor az ember megtapasztalja a határait, mert így alakul ki az egészséges önismeret. Mert az agy, a test és a lélek úgy tanul, ha tapasztal. 

A fiatalok nem tudják, hogy mit jelent közösségben lenni. És ez a legnagyobb hiba, mert a közösséggel lehet a világon mindent elérni. Együtt vagyunk a legerősebbek. Küldetésemnek tartom, hogy abból a sok önálló gyerekből valamiképpen közösséget formáljak, ez komoly és nehéz munka, de ha kialakul, olyan erőt kapnak, ami mindent elsöpör. 

B. Sz./WMN: Az egészséges értékrend alapja az önismeret – a kamaszok hogyan viszonyulnak ehhez a lélekpróbáló tudáshoz? Hát hozzád, pedagógusként? Hiszen ez némileg új szerepköröd.

A fiataloknak nehéz irányt mutatni. És én nem is küzdök már értük. 

Ha egyvalamit, hát azt megtanultam, hogy senkit sem kényszeríthetek jobb belátásra, helyette inkább várnom kell, míg megérkezik. 

Mert előbb-utóbb bekopogtatnak, kíváncsiak lesznek, de csakis akkor, ha elengedem őket, és hagyom, hogy a döntés a kezükben legyen. Aki magától érdeklődik, annak nyitott a drámapedagógia, mert ez csak akkor működik, ha az ember akarja és szereti is. Éppen ezért nem osztályozom őket, csak elhivatottságot „követelek” hozzá. Azaz: ha közvetíteni szeretnének, átadni, átérezni, akkor helyük van a csoportban, a foglalkozás az övék is.

Szóval nem vagyok a szó szoros értelmében vett „szigorú tanár”. Helyette inkább meglátom a fiatalok nehézségeit, és azt is, hogy napjainkban szinte lehetetlen egészséges értékrendet kialakítani, mert az információdömpingben egyszerűen nem lehet megállapítani, mi az, ami igazán fontos. Mindent ömlesztve kapnak, és ez elbizonytalanítja őket, nem tudják, hogy merre menjenek, miként döntsenek. 

Nem lennék ma kamasz. Nagyon nehéz napjainkban kamasznak lenni, megértem a dühüket.

A gyerek pszichéjének szüksége van a keretekre, a rendszerekre, a határokra, mert ez az, ami biztonságot hoz az életébe. Hiszen ha minden úgy történik, hogy az egy kicsit mindig ismerős – azaz ugyanakkor van a vacsora, szidás jár a káromkodásért, házi feladat után szabadidő következik – akkor az biztonságot ad. Ebből tudja, hogy meddig feszegetheti a határokat.

B. Sz./WMN: Milyen jó, hogy nem szigorú tanár vagy! Nekem úgy tűnik, hogy te pont az a felnőtt vagy az iskolában, akivel a gyerekek tudnak azonosulni. Akarnak is?

F. F.: Sajnos elenyésző a drámapedagógiás foglalkozásra jelentkezők száma, mert a diákok nagyon túlterheltek, annyit dolgoznak, mint egy felnőtt. 

Nyolcórás munkában vannak, a nap végén ugyanúgy esnek haza az iskolából, mint a szüleik a munkahelyükről. 

Közben meg kell felelniük mindennek, folyamatosan szoronganak, és elmagányosodnak, hiszen épp a lényegre, a közösségteremtő helyzetekre nem marad idő. Ezért is figyelek arra, hogy a drámapedagógia során csapatban dolgozzunk. 

Eljátsszuk a különféle élethelyzeteket. Bármilyen téma bevihető, a fókusz azon van, hogy mit szeretnénk megtanulni. Kitaláljuk a világunkat, a szerepeinket, felépítjük a jellegzetes épületeinket, kiválasztjuk a közösség mozgatórugóit. Amikor megvan az alaphelyzet, vagyis az, hogy hol vagyunk, kinek mi a feladata és hogyan működik a közösségünk, érkezhet a bonyodalom – például az, hogy mérgezett a víz – és meg kell oldanunk a problémát. Ekkor már közösségben gondolkodunk, közösen cselekszünk, és ez megtanít hallgatni, figyelni, gyorsan reagálni, megérteni, együttműködni. Csupa olyan dologra, amire az életben is szükségünk van.

B. Sz./WMN: Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az egykori gimnáziumod drámapedagógusaként tevékenykedsz. Milyen érzés annak az iskolának a pedagógusaként dolgozni, ami elindított?

F. F.: Nagyon jó volt visszatérni a valamikori gimnáziumomba, de egyben furcsa is. Hogy mit akar tanítani nekem az élet, azt egyelőre nem tudom, de érdekes, hogy Hollywood és Los Angeles után egyszer csak visszasodort a gyökerekhez, Pécsre. A sorsszerűségen kívül a praktikusság is szerepet játszott a költözésben: abszolút szempont volt, hogy Pécsett feleannyiba kerül az élet, mint Budapesten. Feleannyi az albérlet, az élelem. És ez valahol nagyon szomorú…

B. Sz./WMN: De mintha nemcsak a fővárosból költöztél volna el, hanem egy kicsit az országból is, ha azt vesszük alapul, hogy már hosszú ideje nem dolgoztál itthon színészként. Hol van most számodra a színpad? És miért nem idehaza?

F. F.: Másfél éve nem dolgozom Magyarországon. Rövidfilmeket alkalomadtán forgatok, de kevés a felkérés. A járványhelyzet után komoly változás és újratervezés jött, mi, színészek még mindig isszuk ennek a levét. Elölről kellett kezdeni mindent, és így nehéz visszakerülni a lendületbe. És még a politika is hátráltat a kiteljesedésben. Befolyásolja a művészetet, pedig nem nyúlhatna hozzá, nem sajátíthatná ki, mert a művészet mindenkié, mindenkihez szól. Embereket céloz, nem egyéneket. És akkor itt teszek egy pontot. 

Néhány éve már külföldre járok dolgozni, Berlinben, Bécsben, Grazban vállalok szerepeket, színházi és filmes munkákat egyaránt, főként angol nyelven. Ezek általában performanszok. Sokszor adjuk elő például Thezeus hajóját, ennek keretében szétszedünk és összerakunk egy hajót, miközben azon elmélkedünk, hogy mit is jelent számunkra megújulni. És központi kérdés, hogy ha szétesik az identitásunk, majd újra összeraknak, akkor ugyanazok maradunk-e vagy valaki mássá válunk? És ha mássá, azok is mi vagyunk? 

B. Sz./WMN: Mintha a megújulás az életed ismétlődő része lenne, folyamatosan előbukkan belőled egy új ötlet, egy kicsit mindig változol. Jelenleg is tanulsz, most épp a fitoterápia érdekel, de ott a drámapedagógia, a színészet, a rendezés, a jeltolmácsolás, a modellkedés, a szociális munka, és volt idő, amikor még takarítóként is dolgoztál. Hogyan épül ez a sok hivatás egymásra? Táplálkozik egyik a másikból? 

F. F.: Abszolút főnixmadár vagyok, újra és újra meghalok, majd feltámadok a hamvaimból. 

Most kezdek el igazán élni, most kezdődik az életem. 

Volt egy nagyon szép gyerekkorom, nagyon sok mindent kaptam, ami hozzásegített ahhoz, hogy a hivatásomnak élhessek. Akkor kezdtem el lovagolni, táncolni, zongorázni, színész szakkörre járni, és úgy szerettem ezeket! Úgy indultam, hogy világsztár leszek, de aztán tinédzserkoromban minden megtörtént, aminek nem kellett volna, egy tragédiákkal teli kamaszkorom volt, ami nagyon padlóra tett. És azt a sok szörnyűséget a 30-as éveimig megpróbáltam valamiképpen helyre tenni, „feldolgozni”.

A szüleim válása egy nagyon hosszú és nehézkes ok-okozati, véget nem érő spirálba vitt engem és a testvéreimet, ami sok mindenre kihatással volt. Nem figyelt rám senki, egyedül hagytak, rossz társaságba keveredtem. A rengeteg költözés és éjszakai menekülések, éjjel pályaudvaron alvással, anyuval és a kisöcsémmel… innen nehéz volt perspektívát találni.

De azt hiszem, csak bepakoltam őket valahova jó mélyre, hogy közben tudjak élni. Lavíroztam a saját életemben, de hiába igyekeztem bevonzani, visszakapni a dolgokat, amiket gyerekkoromban annyira szerettem. Ebben a zilált állapotomban talált meg a Viktória-szerep, és ennek hála, 30 és 40 éves korom között felépítettem egy színész- és egy pedagóguskarriert. Ösztönös vagyok, így a Viktória lett az én diplomám. Nem tudom, hogy mi maradt volna belőlem, ha felvesznek az SZFE-re.

Most, negyvenévesen érkeztem el arra a pontra, hogy feldolgoztam a tragédiáimat. Jó úton haladok afelé, hogy ezeket teljesen letegyem: már nem határoznak meg, nem befolyásolják a viselkedésemet. 

Úgy érzem, hogy tudatosabb vagyok, világosabban látom, honnan jöttem, miben voltam eddig, és hová tartok. Így jobban látom azt is, hogy jelenleg ki vagyok, mire van szükségem, miben kell erősödnöm, és meddig akarok eljutni. 

Nemsokára táncolni fogok, koreográfiákat tanulok, videókat forgatok, táncos videókat, „drámapedás” videókat, előadásokat tartok Pécsett, készülök egy teljesen újjal, amit jövőre mutatok be, nemrég hívtak egy castingra a PIXAR-tól. Most, hogy végre megérkeztem a saját életembe, ideje elkezdenem önállóan dolgozni, mert arra is rájöttem, hogy minden eszközöm megvan hozzá, igazán csinálhatom egyedül.  

Eddig visszatartott a „nem vagy elég” önmarcangolás, de mostantól azt fogom tenni, amit érzek. Mert ha tisztán jön belőlem, van miről beszélnem, és szeretném elmondani, megmutatni azt, akkor bízom benne, hogy érdeklődéssel fogadják. 

B. Sz./WMN: A nyitottság, kíváncsiság ott az emberekben, ha rólad van szó. Nemrégiben Nepálba is elhívtak, ez is azt igazolja, hogy akarnak téged.

F. F.: Jólesett, amikor megkerestek, hogy Nepálban, egy katmandui gimnáziumban rendezzek My Fair Lady-t az ottani iskola színjátszó szakkörének. 

Ez volt gyerekkorom kedvence, apropó, származás és meghatározott, címkézett karakterek: még most is nagyon szívesen eljátszanám Eliza Doolittle-t… Majd hátha egyszer valakinek eszébe jutok róla.

A katmanduiak szerettek volna egy olyan európai rendezővel dolgozni, aki a gyerekekhez is ért. Így választottak engem több rendező közül, és abban állapodtunk meg, hogy öt hónapon keresztül ott leszek velük. Három hét után viszont haza kellett jönnöm, mert fizikailag nem bírtam, nagyon megbetegedtem, ételmérgezést kaptam, ami társult egy vírussal, és kórházba kerültem. Itt szembesültem a saját fizikai korlátaimmal, és nem volt könnyű elfogadnom, hogy bármit is teszek, bármennyire akarom is, az európai gyomrom nem bírja a hirtelen jött változást. 

De ez a három hét is elegendő volt ahhoz, hogy új rálátásom legyen Európára és a szerencsés helyzetemre. Arra, hogy milyen jó körülmények közül jövök. Értékelni kezdtem azt, ami itthon körülvesz. 

Nagyon jó helyen élünk, gyönyörű helyen, tiszta a levegőnk, tiszta a vizünk. Hát mi ez, ha nem áldás? Vegyük észre és értékeljük, mert nagyon sok terület van a Földön, ahol milliók léteznek szomjúságban, koszban, szörnyű körülmények között. 

Foglalkoztat ez az igazságtalanság, az európai kiváltságos helyzetünk, a bolygónk felmelegedése, ezért is kezdtem egy túlélő, önfenntartó tudást halmozni. Nem hiába tanulom a fitoterápiát, bár ehhez a hivatáshoz teljes ember kell, és mivel jelenleg a szakmámban próbálok kiteljesedni, egyelőre csak szabadidőmben „ismergetem” a növényeket, próbálok közelebb kerülni az állatokhoz. De éveket kell szánni rájuk.  

B. Sz./WMN: Említed az igazságtalanságot, kiváltságos helyzetet: azt már több interjúdban olvashattuk, hogy erős nők neveltek azzá, aki vagy. Hogy a nagymamádnak még nem volt esélye tanulni, és édesanyádnak sikerült megtörnie ezt az örökölt sorsot, ő lett az első diplomás a családban. Milyen hatással voltak rád ezek az erős nőalakok? 

F. F.: Abban a meggyőződésben neveltek, hogy jó vagyok. Hogy képes vagyok bármire. Erősítették az önbizalmam, a kívülről érkező előítéletek mégis egyre lejjebb nyomták. Különös kettősség volt bennem, ők jónak tartottak, a legjobbnak, arra buzdítottak, hogy törjek előre, csináljam, a külső hatások miatt meg azt éreztem, hogy el fogok tűnni, hogy ez csak egyszeri siker. Főleg, miután mindenhol ott voltam. Rettegtem, hogy egyszer csak huss, nem leszek többé, egyfilmes színész maradok, mert elrontom, nem jól válaszolok, nem megfelelően cselekszem. Sokáig nem volt merszem büszkének lenni.

Erről eszembe jut egy slam szövegem – ezeket nemsokára publikálni fogom –, ami így szól: „milyen naiv voltam, egy olyan világnak akartam megfelelni, ami arra tanított, hogy hazudjak”. De az igazság egyáltalán nem egyszerű dolog, és beismerem, én elvesztem a keresése közben, olyan sokáig voltam gyáva.

B. Sz./WMN: Ez kicsiben akár a társadalom kórtünete is lehet. Hát nem azzal kezdődik a rasszizmus, a kirekesztés, hogy az embert, a közösséget nem engedjük többnek látszani, mint amit róla gondolunk? Skatulyázunk, nyesegetünk, megmagyarázunk. Az eleve elrendeltet pedig nagyon nehéz lehet felülírni.

F. F.: Most már megnyugodtam, nincs lázadás bennem, mert rájöttem, hogy „kicsi vagyok, kevés vagyok”, ahhoz legalábbis, hogy társadalmi vélekedéseken változtassak. És ez nem is feladatom. Bár arra azért büszke vagyok, hogy valamiképpen befolyásoltam a nem roma származásúak viszonyulását, kicsit talán enyhítettem a sztereotípiákon, akarva-akaratlanul hozzájárultam ahhoz, ahogyan most Magyarországon megítélik a romákat. A Tudás Hatalommal együtt nagyon sokat tettünk azért, hogy formáljuk a romákról alkotott véleményt. 

B. Sz./WMN: Honnan ez a kitartás? A tudásszomj? Bizonyára sok pluszt jelent a hivatásodban, hogy vannak átfedések, és gyakran te is onnan érkezel, ahonnan a közönséged. Hogy ugyanolyan egyszerű ember vagy, tapasztaltad azt, ami őket foglalkoztatja, és nem felülnézetből tekintesz a társadalmi problémákra.

F. F.: Van, akit elvakít a csillogás. Engem felszínen tartott az életem. Előfordult, hogy takarítóként éppen a pultot törölgettem egy üzletben, amikor Hollywoodból telefonáltak, hogy átadnának nekem egy díjat, szabad leszek-e azon a napon. Gyorsan megnéztem a beosztásomat, visszajeleztem, hogy ott leszek, el is mentem, majd miután átvettem a legjobb színésznőnek járó díjat, hirtelen jött egy vágás, és én ismét ott voltam az üzletben, folytattam a takarítói állásomat, mintha mi sem történt volna. Az ilyen élethelyzetek tanítottak meg arra, hogy értékeljem azt, amim van. Szeressem az életem. Legyenek fontossági sorrendjeim. Az ególegyezés sosem volt a stílusom, annyira bízom magamban, hogy nem kell ezt túlbonyolítanom. 

Most már azt is tudom, hogy sokszor elég, ha csendben ülök, akkor is jó vagyok, nem kell bizonyítanom senkinek semmit.

Egyébként azt tartom életem legnagyobb teljesítményének, hogy még életben vagyok, és hogy minden, amit eddig csináltam, és ahogy csináltam, még érdekelheti az embereket. De azt is nagyon szeretem magamban, hogy túlteng bennem a motiváció és tele vagyok lelkesedéssel. Pedig sokan próbálkoztak azzal, hogy letörjék a szárnyaim.

Bereczki Szilvia