Ahol mindenki meztelen: a szombathelyi Takarásban megrendítő vallomás a vidéki színházcsinálásról

–

Hogyan fojtja meg a tehetséget a pénztelenség, a provinciális kisszerűség? Milyen egy olyan vidéki városban alkotni, ahol nemcsak este, de már napközben is üres a Fő tér, ahol sorra zárnak be az üzletek és a vendéglátóhelyek, a kultúra pedig marginális ügy? Hogyan élik meg mindezt a szárnyaikat bontogató, az egyetemről Szombathelyre szerződő fiatal színészek? Miként élnek egy vidéki városban, a színház előtt és után, a takarásban? Milyen szakmai karriert építeni ma, 260 kilométerre Budapesttől? Hogyan lehet figyelmet, elismerést kivívni egy vízfejű ország peremvidékén? Ahol le kell menni kutyába, hogy észrevegyenek, szó szerint (a színdarabból idézve) farkat mutogatni, vagy beállni a sorba, pályázni a János vitéz-Piroska és a Farkas kulturális programokra, felülni a nemzeti zenés járatra, belesimulni a középszerbe. Egy biztos, nincs megúszás, mindenkit összemar a színház.

Závada Péter, Mikó Csaba (írók) Nagy Péter István (rendezőként és íróként is részt vett az alkotói folyamatban) tollából korszakos premier született Szombathelyen, ami sokaknál kiveri majd a biztosítékot – mert igen, káromkodnak, és jaj ne, de meztelenkednek is benne. Nem is akárhogyan!

Pontos, éles, játékos, kompromisszumok nélküli előadás lett – kortárs is, magyar is, és nagyon a miénk, Szombathelyé. Ahol, tegyük hozzá, nemcsak a színészek fulladoznak a „szűk” levegőben.

A fiatal tanárok, kulturális szakemberek, újságírók – ha vidékre (vissza)költöznek, hasonlóképp alkotó, élhető közeget keresnének maguknak. De találnak? A Takarásban az ő útkeresésükről, és élveboncolásukról is szól.

Aki nem ismerné a szombathelyi színházat, azoknak kicsit erről is mesélek

Mielőtt belemerülnénk az ősbemutatóba, szóljunk arról is, milyen színházban születhetett meg ez a mostani ősbemutató. Vessünk egy pillantást a szombathelyi Weöres Sándor Színházra, és az ország egyik legújabb alapítású, legkisebb költségvetéssel működő társulatára!

Tizennyolc éve annak, hogy a vasi megyeszékhely régi nagy vágya teljesült: Jordán Tamás csinált itt egy színházat, majdnem a semmiből – bár korábban létezett már két amatőr kezdeményezés is a városban. Igazi „oszlopos” kőszínházat, igaz, zsinórpadlás nélkül, egy volt helyőrségi klubot átalakítva, de mégiscsak színházat. Nem akármilyen társulati tagokkal működött éveken át a csapat (Sodró Eliza, Dömötör Tamás, Czukor Balázs, Trokán Péter, Kiss Mari, Vlahovics Edit, Szerémi Zoltán, Németh Judit, Bányai-Kelemen Barna, Bánfalvi Eszter – és még sorolhatnánk), kiváló rendezői stábbal és POSZT-díjas előadásokat hozva. A szombathelyi WSSZ pár év alatt a vidék egyik legerősebb szakmai műhelyévé nőtte ki magát. Zsótér Sándor, a Mohácsi testvérek, Valló Péter, Jeles András és Alföldi Róbert rendezései kineveltek egy értő közönséget is – igényeset, nyitottat. Az évek alatt kialakult itt egy színházszerető mag. Nem nőtt túlságosan nagyra, de kitartónak bizonyult.

Jordán Tamás a színház „mindent nyitó kulcsát” – ahogy ő fogalmazott – 2021 januárjában Szabó Tibornak – Tibkének, ahogy Szombathelyen mindenki ismeri – adta át. Ő párjával, Bálint Évával szintén 18 éve érkezett a városba, alapítótagok ők is. Azért hagyták ott a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházat (amit Szabó Tibor igazgatott), hogy Jordán Szombathelyen formálódó csapatához társuljanak. Idén újabb öt évre kapott megbízatást Szabó Tibor: a szombathelyi közgyűlés egyhangúlag, 16 igen szavazattal támogatta, a döntést aztán a Kulturális és Innovációs Minisztérium is jóváhagyta – ez önmagában kuriózum, hiszen Szombathely ellenzéki vezetésű város.

A Jordán utáni vezetés egyik legfontosabb célkitűzése volt bevezetni a „testtudatosságot”, a fizikai színházat, ezt tükrözte a felálló művészeti tanács összetétele is. Oszlopos tagja lett Horváth Csaba koreográfus-rendező, a fiatalok közt pedig Nagy Péter István – aki a mostani ősbemutatót is jegyzi. Nagy Péter István a „mi kutyánk kölyke”, mondhatnánk, hiszen Celldömölkről, a Soltis Lajos Színházból indult, fiatal és tehetséges. Láthatjuk rendezéseit a Radnóti Színházban is, de itt a WSSZ-ben bemutatkozó Candide-ja is sokakat meggyőzött arról, hogy amit rendez, arra érdemes odafigyelni. Aprólékosan kidolgozott, mélyre markoló munka lett Pintér Béla Gyévuskája is.

Pár szóban az alkotótársakról

Závada Péter többnyire verseiről ismert, de komolyan veszi a drámaírást is: az ELTE Esztétika Doktori Iskola doktorandusza volt, 2022-ben doktorált. Disszertációját színházi témából írta, azóta esztétikát tanít. 2023-ban doktorrá avatták. Legismertebb színdarabja a Je suis Amphitryon (2018), amely egy egyfelvonásos dráma. Zenei pályafutása több mint húsz évet ölel fel. 1996-ban Süveg Márkkal (Saiiddal) megalapította az Akkezdet Phiai együttest. Szerzőtársa, Mikó Csaba, a fiatal író nemzedék egyik legígéretesebb tagja. Eddig elsősorban drámáival keltett feltűnést; Apa című darabját több nyelvre is lefordították.

És most itt van a Takarásban – Mikó Csaba és Závada Péter közös munkája –, amelyet kifejezetten a szombathelyi társulatra írtak. A történet kereteit Nagy Péter István és Mikó Csaba rakta össze. Több hónapon keresztül dolgoztak a vázán, amit aztán Závada Péter töltött ki dialógusokkal. A végeredmény egy mai, realista szöveg, nagyon hétköznapi, emberi lett, tele nyelvi játékkal, aktuális társadalmi-politikai kikacsintásokkal.

Főszerepben a társulat fiataljai – akikről a darab is szól

Van egy fiatal alkotói közösség a szombathelyi színészek között is. Többen osztálytársak voltak, aztán úgy alakult, hogy sokadjára dolgoznak itt, Szombathelyen együtt. Van, aki Nagy Péter Istvánnal jött – például Domokos Zsolt, aki nem mellesleg a Takarásban egyik főszereplőjét, magát a rendezőt alakítja. Ott van a darabbéli párja, Nagy-Bakonyi Boglárka is, aki még a Jordán-éra végén, 2019-ben csatlakozott a társulathoz – korosztályának egyik legizgalmasabb, hihetetlenül jó hangú, érzékeny, ezerarcú színésznője.

Közülük legtöbben akkor diplomáztak, vagy épp akkor kezdték bontogatni a szárnyaikat, amikor a „modellváltás” néven elhíresült folyamat végigsöpört a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

2020-ban Vidnyánszky Attila átvette az SZFE irányítását, és az egyetem autonómiájáért diákok százai álltak ki – szó szerint elfoglalva az épületet. Sokan közülük akkor döntötték el, hogy más utat keresnek: vidéki társulatokban, szabadon, közösségben próbálnak színházat csinálni.

Szombathelyen aztán – már Szabó Tibor igazgatása alatt, a Covid-lezárások közepette is – összekapaszkodva, egymást erősítve váltak a társulat meghatározó tagjaivá. (2020 márciusa és 2021 májusa között több mint egy év telt el úgy, hogy a magyar színházak gyakorlatilag nem működhettek normálisan.) Van, aki Horváth Csaba tanítványaként hozta magával a fizikai színház tapasztalatát (Gyulai-Zékány István és Herman Flóra), a legfiatalabbak közül ketten pedig csak idén kapcsolódtak igazán be a szombathelyi munkába (Tarjányi Liza és Kuttner Bálint Benjámin).

Évek óta meghatározó előadásokat visznek a hátukon (mint Hajdu Péter István és a FreeSZFE-n végzett Mari Dorottya) – nem egyszer saját koruknál jóval idősebb karaktereket játszva, mert kicsi társulat ez, itt mindenkire szükség van, mindent el kell játszani, ami épp adatik.

Róluk, közvetve az ő életükről szól a Takarásban

A darab valahol ott kezdődik, hogy a vidéki színház új évadra készül, Csehov Három nővérének próbái indulnak, csakhogy a Csehov-darab szerelemespárja a valóságban épp szakít. Történetesen ők a rendező-színésznő pár legjobb barátai is. Közben egy fiatal színésznő is érkezik a társulathoz, aki komolyan megdobogtatja rendező szívét. Közben kiderül, pályázati pénzt csak akkor adnak a Csehovhoz, ha zenés darab lesz, így három héttel a bemutató előtt – szerelmi válságok közepette – új koncepció kell, különben elkaszálják az előadást.

Közben a vidéki színházi világ jóléti újításaként egy pszichológus is csatlakozik a csapathoz. A színészek a kanapén ventilálnak. Neki (színpadon a kamerába) mondják el – mindenki a maga szerepe szerint –, hogyan élik meg mindezt belül. Reflektálnak magukra, a párkapcsolataikra, a próbafolyamatokra. De a Takarásban nem pusztán önreflexiós komédia lesz – ahogy az elején is írtuk: kortárs látlelet a színházról, mint intézményről, a kulturális szférában dolgozók kompromisszumairól, és arról is, hogyan szivárog át az élet a színpadra, oda és vissza.

Olyan kérdéseket feszeget, ami minden fiatal színészt érinthet. Például azt, hogy a meztelenség mennyire öncélú a színházban? Miért kell a nőknek levetkőzni, miközben a férfi színészeknél ez tabu? Itt a darabbéli rendező is szó szerint kivetkőzik magából.

A végeredmény egy kíméletlenül őszinte darab lett, provokatív, nagyon felnőtt színház – tele kikacsinásokkal, filmes utalásokkal. Mindvégig életszagú, nagyon is emberi – a színészt mindvégig belülről, esendő, szerethető mivoltában mutatja. A szöveg humora Woody Allen neurotikus párbeszédeit idézi, a próbafolyamat dokumentarista, zaklatott intimitása John Cassavetes filmjeinek improvizatív erejét hozza be a játékba.

Nagy Péter István rendezéseiben legalább annyira hangsúlyos a díszlet vagánysága

A színpad a kamaraterem közepére kerül, benne egy L alakú konyhával: hol a színészek otthona, hol a színházi büfé, de mindenképpen az intimitás, a beszélgetések színtere. Mert a családban, a takarásban, a munkahelyeken minden fontos dolog a konyha körül zajlik: ott lehet kávézni, dumálni, félrevonulni, ott történnek a szakítások, és ott esnek egymásnak először a szerelmesek. Nemcsak színpadiasan, a darab fókuszába is ezt a nézőpontot helyezi – innen nézünk rá mindenre: a darabra, a színházra, Csehovra is – legbelülről, a konyhából.

A színpad második tere a pszichológus kanapéja (ahol a kitárulkozásé és őszinteségé a főszerep), leghátul pedig, szemben a nézőkkel a próbaterem és a fal. A színpad mögötti tér izgalmas hol tükör, hol kivetített vászon, amely felnagyít, kiemel, hangsúlyoz. Folyton változik, vibrál, ahogy a fények is. 

Fizikai színház ez is – nem annyira, mintha Horváth Csaba rendezte volna, de végig jelen van a testtudatosság: hol finomabban, hol határozottabban játszik az emberi korpuszokkal, a mozdulatokkal, a gesztusokkal. Nagy Péter István sokkal dinamikusabban, mozgékonyabban bánik a színészeivel, mint egy szokásos kamarajátékban. A végén pedig minden egy katarzisszerű össztáncba csap át.

De hogyan lehet őszintén beszélni úgy, hogy ne legyen sem személyeskedő, sem sértő?

Nagy Péter István rendező erre is figyelt: kihozza színészeiből a maximumot – sőt, kicsivel annál is többet – miközben önmagára is reflektálva megmutatja, mennyire kiszolgáltatottak a színészek: a vezetésnek, a rendezőnek, és egymásnak is.

Van határ magánélet és színház között? Mire veszik rá a rendezők a színészeket? A darab a szerelmi csalódást, a szakmai nyomást, a generációs kiábrándultságot és a kulturális intézményekben dolgozók mindennapi problémáit is megjeleníti. Ettől mai és provokatív: nyíltan, de nem személyeskedően, nem bántóan mer beszélni a takarás mögötti világról.

Végezetül: ennyire őszinte előadás magyar színházban nem terem mindennap. Itt a harmincas generáció, kifakadt belőlük a fájdalom, a tehetség, a türelmetlenség és a vágy, hogy megmutassák magukat az alábecsült, pénztelenségbe belenyomorított vidéki színházi közegben. Az előadás bevon, megnevettet, megrendít – miközben sodró lendületű közös munkát és kiemelkedő színészi teljesítményeket látunk.

Pais Szilvia