Amikor megálmodod valaki halálát – A misztikus szinkronicitásról

–

Nemrégiben külön cikket szenteltem egy érdekes jelenségnek, amit én magam is többször átéltem már. Ez volt az ironikus ellenhatás, vagyis amikor hiába akarunk valamit nagyon, mintha épp a görcsös akarás miatt nem valósulna meg, aztán amikor már lemondtunk róla, akkor az ölünkbe pottyan. A könyvben, amiben erről olvastam, egy másik érdekes jelenségre is kitért a szerző, méghozzá az úgynevezett szinkronicitásra, nekem pedig ismét aha-élményem volt. Mert mi is ez?

Először írok néhány példát, ami velem esett meg, de szerintem sokak számára ismerős szituk lesznek

Amikor tavaly eldőlt, hogy cikket fogok írni az erdőkertekről, másnap írt egy ismerősöm, akivel már hónapok óta nem kommunikáltunk, és figyelmembe ajánlott egy témát: az erdőkerteket. Azán egy szakértőt is ajánlott hozzá. A szakértő vezetékneve is abszolút témába vágott: Mag. 

Aztán nemrégiben egy írásomban annak jártam utána, hogy mitől is rettegünk éjszaka. Ehhez szakértőket is meginterjúvoltam, és egyikükkel a megsemmisülés rettenetéről beszélgettünk. Másnap, magam sem tudom miért, levettem egy Nietzsche-kötetet a polcról, random belelapoztam, a könyv pedig ott nyílt ki, ahol a következő mondat olvasható: „emberi horror vacui”. Mellette pedig kézzel írt jegyzet:

„Az üresség réme, a semmitől való félelem.”

De olyan is volt, hogy egy nagyon kedves barátommal álmodtam, akivel már évek óta nem láttuk egymást és nem is beszéltünk, erre másnap telefonált, csak hogy megkérdezze, mi újság velünk. És amikor ezt a cikket elkezdtem írni, és leírtam ezeket a gondolatokat, ismét telefonált. Körülbelül egy év kihagyás után. 

Múlt éjjel meg Brad Pittel álmodtam (csak haverok voltunk, tényleg), erre másnap szembe jött velem… Oké, csak a neve, és ismét egy könyvben, na de akkor is!

Ezekre mondhatjuk azt: véletlen? Aligha! De akkor mégis mi a fene ez?

Már megint Jung

A szinkronicitás elve Carl Gustav Jung svájci pszichiáter-analitikus nevéhez köthető, legalábbis ő nevezte el így azokat az eseményeket, amelyek térben vagy időben egybeesnek, illetve szűk időintervallumon belül követik egymást, és látszólag összefüggnek, de oksági kapcsolat nem áll fenn közöttük. Mindenesetre mi nem tudunk rá magyarázatot adni. Az esemény megtörténtének statisztikai esélye nagyon kicsi, mégis úgy érezzük, hogy ez több lehet, mint a véletlenek összjátéka.

Jungnak például volt egy női páciense, akinek az álmát elemezték, amelyben egy ponton megjelent egy szkarabeusz bogár. És miközben erről beszélgettek, egy bogár csapódott a helyiség ablakának. Jung kinyitotta az ablakot, elkapta a bogarat, amely egy a szkarabeuszok családjába tartozó rovar, az aranyos rózsabogár volt.

Másik alkalommal Freuddal folytattak heves vitát, amikor a szobában lévő szekrény vastag tölgyfaajtaja egyszerűen kettéhasadt.

De az is szinkronicitás, ha például meghal egy ember, és a szobában lévő óra megáll. Vagy ha megálmodjuk valaki halálát. És szinkronicitás az is, ha egy személy életében bizonyos szimbólumok, jelek, jelenségek, esetleg számok újra és újra felbukkannak (Jung egyik munkatársának például a 137-es szám nagyon fontos szerepet játszott egész életében a kutatásai során, majd a 137-es számú szobában halt meg.), vagy ha két személy életében (nem kell, hogy kortársak legyenek) olyan egyezések, párhuzamok mutatkoznak, amelyeket már képtelenség véletlennek tekinteni. 

 

Túl furcsa, hogy véletlen legyen

Modern világnézetünk a logikán alapul, világképünk alapját az ok-okozati összefüggések adják. Vannak általunk ismert, megszokott, esetleg bizonyított szabályszerűségek. Azokat az eseményeket, jelenségeket, amelyek ezektől eltérnek, véletlennek tekintjük.

A szinkronicitásra azért figyelünk fel, mert eltér a hétköznapi tapasztalásunktól. Mert milyen a hétköznapi tapasztalás? Többféle lehet. Például, amikor egy eseményt egy másik esemény követ. Ebben nincs semmi meglepő. Vagy ha egy eseményt követnek a gondolataink. Történik velünk valami, és aztán erről elmélkedünk. Az is rendben van, ha egy gondolatot követ egy másik gondolat. Lehetnek akár a legabszurdabb agymenéseink, azok sem furcsák, mivel tudjuk, hogy csak a képzeletünk játéka.

Ezeket a tapasztalásokat realitásnak vesszük, erről szólnak a mindennapjaink

A furcsa az, ha egy gondolatot követ egy látszólag hozzá kapcsolódó esemény. A szinkronicitás során ugyanis valójában nem két külső esemény esik egybe, hanem egy belső, például egy gondolat, és egy külső, empirikus. Vagy két külső esemény, amit egy gondolat köt össze.

A találkozás egy baráttal alapvetően nem különös. Ahogy az sem, hogy egy baráti találkozó után a baráton jár az eszem. Az sem furcsa, ha megcsörren a telefon. De ha előbb jön a gondolat, aztán a történés, az szürreális.  Mintha megszűnne a gondolat és valóság közötti merev határ, és átjárhatóvá válna a „két világ”. Mintha valóban a gondolataink hatnának. A valóság, ahogy eddig ismertük, kétségessé válik.  

Fontos faktor a gyakoriság. Mert ha gyakran tapasztalnánk azt, hogy a gondolatainkat követik a velük összefüggő események, akkor nem tartanánk különösebben érdekesnek. Megszoktuk volna, hogy így működik a világunk. A szinkronicitás lényeges eleme tehát, hogy ritkán történik, nem mindennapos. Nem azért irreális, mert annyira kevés a valószínűsége, hogy megtörténik, hanem azért, mert megtörténhet. Nem elképzelhetetlen, csak nagyon ritka. (Tehát ha Brad Pittre gondolnék és bekopogtatna az ajtón, az nem szinkronicitás volna, hanem egy kisebb csoda).

Az sem alapfeltétel, hogy a gondolatot azonnal kövesse az esemény a külvilágban. (Mint például a telefoncsörgés esetében). Lehet, hogy csak órákkal, napokkal később következik be az esemény a gondolathoz képest, mégis annyira kapcsolódik a gondolatunkhoz, hogy összefüggést feltételezünk.

Például eszünkbe ötlik, hogy milyen csodás volt, amikor gyermekkorunkban a nagyi császármorzsát készített nekünk. Majd amikor egy héttel később vendégségbe megyünk, császármorzsával kínálnak minket. Hiába telt el több nap a gondolat és esemény között, az, hogy gyermekkorom óta nem ettem ilyet, mégis eszembe jutott és viszonylag rövid időn belül megkínálnak vele, ez mégis szinkronicitás-élményt okoz.

Fontos a szubjektivitás. Egy furcsa egybeesés egy külső szemlélőnek valószínűleg nem nagy élmény. Igazi jelentősége az azt átélő, megtapasztaló személy számára van. Számára hordoz jelentést, ő tudja értelmezni. Vajon mit jelenthet, hogy a baráttal álmodtam, aki aztán megjelent? Talán valami dolgom van még vele? 

 

Túl a kauzalitáson

Felmerül egy gondolat, majd elfelejtjük. Nincs a figyelem fókuszában. Aztán hirtelen megjelenik a külvilágban. A meglepetés erejével hat, meghökkent.

De amikor a gondolathoz társítható esemény megjelenik a külvilágban, azért rá kell ismerjünk. Tehát valamennyi figyelmet mégiscsak kellett neki szentelnünk. Nem volt a figyelem fókuszában, de nem is felejtettük el teljesen. Talán minél nagyobb a „zaj” idebent, minél kevésbé vagyunk tudatában a felmerülő gondolatoknak (márpedig aki meditált már valaha, vagy próbálkozott mindfulness-technikákkal, az tudja, milyen hihetetlen mennyiségű gondolat cikázik az ember fejében), annál kevésbé ismerhetjük fel, ha hozzá kapcsolható esemény történik a külvilágban.

Van olyan nézet, amely szerint tulajdonképpen a telepátia is egyfajta szinkronicitás

Olyan időbeli egybeesés, vagy rövid időintervallumon belül megtörténő két esemény, amely két ember gondolata között jön létre. A másik ember enyémhez hasonló gondolata végül is egy külső esemény. Ilyen, amikor kiderül, hogy ugyanarra gondoltunk majdnem egy időben egy ismerősünkkel. Persze itt sem árt, ha van egy „mégis, mennyi esély volt erre”-feeling. Az nem túl izgi, ha a feleség azt mondja a férjének, hogy „drágám, veszek tejet”, és kiderül, hogy a férj is gondolt erre mostanában. A telepátia mint szinkronicitás esetében nemcsak az az érdekes, hogy ha két ember ugyanarra gondol, hanem az, hogy ez ki is derül. Tehát egyikük fontosnak érzi annyira azt a gondolatot, hogy a másik orrára kösse, és így a másik ráismerhet.  

Sokan vélik, úgy, hogy „nincs itt semmi látnivaló”, nincs is olyan, hogy szinkronicitás. Ez csupán a statisztikai valóságba is beleilleszkedő egybeesése egy belső gondolatnak és egy külső eseménynek, semmi több. Véletlen.

Paul Kammerer osztrák biológus, aki a szinkronicitással is foglalkozott, azonban nem hitt a véletlenekben

A látszólag nem összefüggő, mégis ismétlődő jelenségeket vizsgálta. Úgy tapasztalta, hogy bizonyos dolgok, események, amelyeket általában véletlennek vélnénk, valójában meglepő gyakorisággal újra és újra megesnek, vagyis mégsem puszta véletlenek, hanem valamilyen egységes valóságra utalnak. (Mondjuk, ő már az embereket is számolta maga körül a parkban.)

Jung kereste a szinkornicitás filozófiai és tudományos alapját, és a modern fizikát is vizsgálta, hogy megértse a jelenség természetét. Konzultált például Albert Einsteinnel, Wolfgang Pauli osztrák származású Nobel-díjas svájci fizikussal pedig hosszas levelezést folytatott a témáról. Paulival könyvet is publikáltak a közös munka eredményeként, melyben elemezték a kollektív tudattalan és a kvantumfizikai jelenségek közötti kölcsönhatásokat.

Közös munkájuk a Jung-Pauli sejtésben csúcsosodott ki, mely szerint van valamiféle összefonódás a tudat és az anyagi világ között, egy általunk nem ismert ok-okozati összefüggés. A napjainkban kvantum-összefonódásként ismert fizikai jelenség az, amely a leginkább magyarázatul szolgálhat. 

Hogy mi a kvantum-összefonódás?

A kvantum-összefonódás révén két különböző helyen lévő részecskét összekapcsol egy láthatatlan, ismeretlen erő, és a két objektum kvantumállapota között összefüggés van, még akkor is, ha térben messze vannak egymástól. Albert Einstein ezeket „kísérteties távoli eseményeknek” nevezte.

  

Vagyis a jungi értelmezés szerint a fizikai világ és a psziché nem két, teljesen különböző, egymástól elválasztott dolog, hanem ugyanazon valóság kiegészítő aspektusai. És bizonyos feltételek mellett a tér és idő kölcsönhatásait szabályozó törvényszerűségek többé nem értelmezhetők az oksági elv szerint.

A szinkronicitás magától jön. Nem tudjuk akaratlagosan létrehozni. Vagy legalábbis nem tudjuk, hogyan kell. Nem tehetünk mást, átéljük, rácsodálkozunk, megpróbáljuk újra és újra megfejteni, majd nem találva magyarázatot, megyünk tovább. És mégis van jelentősége, hiszen megadja az ember számára a misztika élményét.

Iliás-Nagy Katalin

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Yaorusheng