Nem bezárul: kitárul! – Gondolatok James Hollis Az élet második fele című könyvének kapcsán

–

A negyvenéves kor talán azért rémisztő olyan emberek számára is, akik amúgy nem rettegnek az idő múlásától, mert szembesít bennünket azzal az a ténnyel, hogy statisztikailag (és nagyon optimistán) életünk felét leéltük már, és míg a fiatal évek a gyarapodásról, növekedésről, fejlődésről szóltak, most majd sorra elveszítjük mindazt, ami a miénk volt és fontos volt, és ide köt minket ehhez a bolygóhoz, magához az élethez.  

Sajnáljuk magunkat rettenetesen, pedig bizonyos szögből piszok szerencsések vagyunk

Napjainkban a nyugati világban egy ember kétszer olyan hosszú életre számíthat a statisztikai adatok alapján, mint száz évvel ezelőtt. Persze matuzsálemek minden korban voltak, de régebben a többség nem élte meg a mai értelemben vett öregkort. Ahogy ma sem mindenki, de azért egy negyvenévestől nem túlságosan merész gondolat még pár évtizeddel kalkulálni.

De vajon hogyan tekintünk az előttünk álló időszakra? Úgy, mint lejtmenetre, a hanyatlás éveire, vagy úgy, mint egy másfajta kibontakozás, építkezés lehetőségére?   

Semmiképp sem mennék át bugyuta hurráoptimizmusba, vagy tagadnám: igen, fizikai értelemben évről évre fogyatkozunk, veszítünk erőnkből, energiánkból, a szöveteink fokozatosan, kié gyorsabban, kié lassabban, de pusztulnak.

Viszont ötven-, hatvan-, hetven… évesnek lenni mégsem azt jelenti szükségszerűen, hogy ücsörgünk azon a birtokon, amelyet életünk első felében kihasítottunk magunknak a világból, és kesergünk az enyészeten, hanem lehetőségünk van arra, hogy számot vetve rátaláljunk végre saját magunkra az ambíciók, szokások, társadalmi elvárások dzsungelében, mondja James Hollis pszichoanalitikus, Az élet második fele című könyvében (Park kiadó). A szerző – maga sem fiatal ember immár, tehát tapasztalatait nemcsak a tudományból veszi, hanem „hozott anyagból” is dolgozik – azt állítja mestere, C. G. Jung nyomán, hogy valamikor negyven–hatvan éves kor között bekövetkezik egy „lélektani perspektívaváltás” az emberben.

Végigtekintünk az addigi életünkön

Számot vetünk az eredményeinkkel és a kudarcainkkal, és esetleg feltesszük magunknak végre az igazán fontos kérdéseket. Amelyekre, ha nem félünk válaszolni, akkor megtölthetjük olyasfajta értelemmel a jövőt, amely a múltban úgy hiányzott.

A könyv előszavában Beata Bishop azt írja: belső lényünk csak az életközéptől kezdve tud igazán felszabadulni és kibontakozni, amikor már csökken rajtunk a társadalmi nyomás.

A gyerekkorunk és a fiatal éveink az alkalmazkodásról szólnak.

Tagjává szeretnénk válni egy közösségnek, vágyunk rá, hogy befogadjanak, sőt tiszteljenek-szeressenek bennünket. Ez a biológia parancsa: a csapat részévé kell válni, hogy javítsuk saját, majd utódaink fennmaradásának esélyeit. És nagyon sok kompromisszumot kell kötnünk ennek érdekében. Le kell mondanunk sok mindenről, amire vágyunk. Talán csak titokban.

Nem véletlen, hogy jellemzően a középkorú ember teszi fel magának a kérdést: tényleg az akartam lenni, akivé lettem?

Az önmegismerésnek új lehetőségei nyílnak ebben a korban, hiszen már (jó esetben) nem mondják meg a szüleink vagy a tanáraink, mi mindent kell(ene) tennünk, hogy ők elégedettek legyenek velünk. Kicsi korunkban minden szempontból rájuk voltunk utalva, meg akartunk felelni a felnőttek elvárásainak, és ezt az attitűdöt szépen át is mentettük a saját felnőttkorunkba: példás szülők, munkaerők, kollégák, barátok, férjek és feleségek akarunk lenni. A bizonyítás vágya immár belülről mozgat minket.

Amíg át nem kattan valami bennünk.

Persze csak akkor, ha hagyjuk átkattanni.

Ha hajlandók vagyunk letenni a ránk erőltetett sorvezetőt.

Ha hajlandók vagyunk vállalni a felelősséget végre magunkért, mondja James Hollis. És nem másokat hibáztatni a kudarcainkért, és másoktól várni, hogy boldoggá tegyenek bennünket, vagy legalábbis értelmessé az életünket.

Már nem kell engedélyt kérnünk senkitől, ha változtatni szeretnénk bizonyos szokásokon, melyeket jó ég tudja, mikor vettünk fel

De a szabadságnak ára van: fel kell nőni, nem lehet többé mutogatni erre meg arra, hogy miatta meg őmiatta…

A lelki önvizsgálat évei következhetnek, ha beleállunk ezekbe a témákba. Megkérdezhetjük magunktól például rendre azt: vajon milyen automatikussá vált hibás reakciók gátolnak minket a fejlődésben, vagy milyen motivációk vezetnek újra és újra ugyanabba a gödörbe.

Az egzisztenciánk úgy-ahogy már kiépült, a gyerekeink már nem kicsik, egyedül élni sem rettegünk, ha úgy alakul, hogy magunkra maradunk, nem szorít satuba minket annyira a másokért való felelősség érzete és a megfelelni vágyás a döntések kapcsán. 

Talán több idő jut végre magunkra.

Persze nem jár automatikusan a jutalomjáték, meg kell dolgozni a szép fináléért

Senki sem állítja (a könyv sem, pedig kifejezetten motiválni igyekszik, nem lehúzni az embert), hogy egyszerű lesz kihámozni önmagunkat a sok felesleges, menet közben magunkra aggatott hacukából.

Sokan vannak, erről is szól a szerző, akik rossz lóra tesznek. Önpusztító szokásokkal, lélekölő kapcsolatokkal próbálják betömködni az űrt, amely azáltal képződött, hogy oly idegen esetleg az a mód, ahogyan élünk, attól a valakitől, akik valójában vagyunk. Kibúvóképp a szembenézés alól sokan a fiatalkor szakmai vagy magánéleti céljait hajszolják rendületlenül, szüntelen pörgésben tartva magukat, munkával, párkapcsolatból párkapcsolatba meneküléssel, esélyt sem adva az elmélyülésnek, amely talán megmutatná, hogy nem a befektetett energia kevés, hanem az irány hibás.

Talán a kezdetekig kell visszabontani a pulóvert, hogy ne a kiégettség és a melankólia teperjen le minket az élet második felében, hanem az értelmes élet korosztálytól független lehetősége nyíljon meg számunkra.        

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/D-BASE