Sosem úgy lesz, ahogy eltervezzük, nem az valósul meg, amit szeretnénk, ha viszont lemondunk róla, akkor az ölünkbe pottyan. Persze, micsoda ezoblabla, engedd el, és akkor megkapod, ugye? Csakhogy erre a jelenségre már szakemberek is felfigyeltek. Vagyis arra, amikor a görcsös akarás miatt nem érünk célt, sőt gyakran épp annak ellenkezője jön össze, mint amit szeretnénk. Ezért nem működnek (ha már itt vagyunk január közepén, amikor szép lassan bedőlnek) az újévi fogadalmak, és ez az, ami miatt a jól átgondolt terveinket kidobhatjuk a kukába.

A kísérleti pszichológia is előszeretettel foglalkozik a jelenséggel, ezt hívják ironic effectnek, vagy ironic processnek, egyik kutatója Daniel Wegner szociálpszichológus volt. És erről a jelenségről ír Farkas Attila Márton (FAM) kulturális antropológus is a Céljainkon túl című kötetében, A tudatosság iróniája című esszéjében, amelyben nem csupán ezt a jelenséget járja körül, hanem összegyűjti a vallásokban, főleg a misztikában meglévő, témába vágó „ősi tanításokat”, így adva az ironic effectnek egy mágikus dimenziót is.

You Can’t Always Get What You Want (The Rolling Stones)

Mindenki számára ismerős helyzetek: nagyon el akarunk aludni, mert muszáj másnap korán kelnünk, de persze hogy éppen ezért nem tudunk. Ha viszont ébren kellene maradunk, mondjuk, mert vezetünk, akkor tuti elálmosodunk. Ez történik akkor is, ha valamire nem akarunk gondolni, és ezért ki sem tudjuk verni a fejünkből: „ne gondolj a fehér elefántra!” és társai. Vagy épp fordítva, amikor összpontosítanunk kellene, de folyton elkalandozik a figyelmünk. Például most, hogy ezt a cikket írom, és koncentrálnom kell, eszembe jut, hogy ideje ebédet készíteni, valahogy mindig elém ugrik a Facebook, és még a kutya is idejött, és tök cukin néz rám.

„…és még a kutya is idejött, és tök cukin néz rám…”

Aztán vannak azok a helyzetek, amikor valahogy éreznünk kellene magunkat. A temetésen szomorúnak, a buliban jókedvűnek kell lenni, az ajándéknak örülni kell, a köszöntőn pedig meg kell hatódni. Csakhogy minél inkább KELL, muszáj, kényszerítjük magunkat, annál kevésbé megy. Jó benyomást akarunk kelteni, és hülyén viselkedünk, a buliban pedig feszengünk.

És valójában az egész élet egy ilyen önellentmondás, paradoxon, vélekedik FAM. Amíg törekszünk valami felé, addig nem érünk célt. Nem érhetünk. Épp azért, mert annyira akarjuk.

„A törekvő törekszik, de roppantmód, így természetszerűleg nem ér célt, mivel épp görcsös akarása képez akadályt a cél […] elérése előtt.”

A pszichológusok által vizsgált ironic process bennünk zajlik: a tudatos akarat gátolja a testi, lelki és szellemi funkciókat. Csakhogy számos esetben a tőlünk elvileg független külvilág is így működik, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy így működik. Például: valamit égre-földre keresünk és nem találjuk. Majd egyszer csak felbukkan. Ott van a szemüvegünk, a kulcsunk, ahol elvileg már kerestük.

Aztán a „mindig közbejön valami” élménye. Oda kellene érnünk valahova, de késik a busz, aztán meg a dugóban állunk. Ha átmegyünk a pénztár másik sorába, ott történik valami, ami miatt később végzünk, mintha a másik sorban maradtunk volna. De ha a másik sorban maradtunk volna, akkor ott történik meg ugyanez. „A másik sáv mindig gyorsabb.”

Ezekre a dolgokra mondjuk azt, hogy pech, balszerencse, a sors iróniája. Pedig, írja FAM, ez is törvényszerű, ez igyekezetünk ironikus ellenhatása.

Hányszor képzeltük már el, hogy milyen lesz a következő napunk, hetünk vagy évünk, de eltervezhettük akár az egész életünket is! Ugye mindig közbecsúszott valami kis hiba? Jött egy váratlan körülmény, egy világválság, egy elviselhetetlen munkatárs, egy csalfa férj vagy feleség. Vagy egyszerűen mi változtunk túl sokat.

Újévi tervezgetés. De úgysem úgy lesz

Ráadásul minél pontosabban terveztük meg a jövőt, annál inkább más valósult meg. Működik az erő-ellenerő mechanikája. Minél erősebben ütök a falba, annál jobban sérülök. Minél görcsösebb az akarás, a világ annál inkább ellenáll.

És igaz ez az ítéletekkel és vélekedésekkel is. Ha meg vagyunk győződve az igazunkról, akkor nagy eséllyel pofára fogunk esni.

Pont azért, mert annyira akarod

De miért nem lehet az, amit akarunk, miért nem érhetjük el, amire vágyunk?

Többek között azért, mert a cél felé haladás nem azonos a célba éréssel. Ezek a fogalmak eleve kizárják egymást. Akárcsak a vágy és kielégülés. Egyszerre nem lehetséges. Amíg vágyunk valamire, addig nem a miénk. Ha megkaptuk, akkor már nem vágyunk rá, a beteljesedéssel megszűnik a vágy.

Van egy másik probléma is. A világ, és az általunk felfogott világ nem ugyanaz. A világ minden pillanatban változik, ahogy mi is. Mire miénk lesz a vágyott tárgy/dolog/cél/akármi, addigra már sem mi, sem a vágyott dolog nem ugyanaz, már bennünk sincs meg az a vágy, amivel el akartuk érni. Persze, utólag azért igyekszünk felgerjeszteni az örömet, mert mégiscsak szörnyű lenne, hogy amit elérünk, az semmit nem jelent számunkra.

És persze mindig lesz egy olyan vágy, amit nem érhetünk el. Gondoljunk csak bele, milyen világ lenne az, ahol minden vágyunk teljesülne! És ha a mi vágyaink mind teljesülnének, miért ne teljesülhetnének mindenki más vágyai is? Elég kaotikus világ lenne (ha nem az lenne maga a világvége). Valami ilyesmiről szól a Wonder Woman 1984 is (ami bármennyire szeretne jó film lenni, nem az, micsoda irónia!).

Most sokan felkiálthatnak, hogy: „De hát ez butaság, én csomó mindent elértem, amit akartam!” Ó, valóban? Az valósult meg, amit akartunk? Pontosan az, amit és ahogy elképzeltük? Akkor, amikor mi akartuk? Biztos, hogy nem!

A másik, ami miatt azt gondolhatjuk, hogy megvalósult, amit akartunk (hogy az valósult meg, amit akartunk), az valójában egyfajta utólagos idealizálás, hamis emlékezet. Ilyenkor jönnek az olyan mondatok, hogy: „Jobb is, hogy így alakult!” „Valójában ezt akartam!” „Ennek így kellett lennie!”

Azért sem valósulhat meg, amit akarunk, mert a tudat és tárgy is ellentétes. Ha valami gondolat, akkor az nem valóság. Amíg bennem vannak gondolatok, vágyak, addig nem lehetnek odakint. Mert a dolgok már csak ilyenek. Nem lehetnek egyszerre idebent és odakint. Ha a tudat kilöki magából a dolgot, akkor az tárgyiasul.

Így születnek meg például a nagy művek. És erre mondják azt, hogy a mű később önálló életet él az alkotójától. És szinte biztos, hogy a mű nem pontosan olyan, mint ahogy azt az alkotója korábban megálmodta. „A könyv írja magát.” Mert ha valami már megtörtént a tudatban, az már nem történhet meg ugyanúgy a külvilágban is.

Nagyon furcsán éreznénk magunkat (lehet, beleőrülnénk), ha olyan világba csöppennénk, ahol a valóság éppen úgy történik meg, ahogy mi azt elképzeljük.

Tehát, amit elképzelünk, az már nem történik meg, helyette valami másnak kell bekövetkeznie.

Így működnek a babonák is. Amikor a legrosszabbra gondolunk, akkor általában azt el is kerüljük. Amikor kéz- és lábtörést kívánunk valakinek, akkor jókívánságunknak adunk hangot. 

Agyalás helyett cselekvés

Tudatosan akarni valamit egyébként is illúzió, csak mi gondoljuk azt, hogy így működik a világ. Kísérletek során legalábbis arra jutottak, hogy maga a tudatosság megjelenése késik az agyi folyamatokhoz képest.

Daniel Wegner szociálpszichológus szerint nincs tudatos akarat. Amit mi tudatos akaratnak vélünk, az csupán két mentális folyamat időbeni egybeesése. Ha a gondolat közvetlenül megelőzi a cselekvést, akkor jön létre az akarat illúziója. Vagyis nem az van, hogy az ember arra gondol, hogy „na, most ezt megteszem”, és megteszi. Hanem arra gondol, hogy „ezt fogom tenni”, és ez a gondolat pont egybeesik a tettel, ami miatt szándékosnak, tudatosnak tűnik.

Így vélekedtek buddhista filozófusok is, akik arra jutottak, hogy előbb vannak a felbukkanó késztetések, amiket követ a tudatosság.

Például jön egy késztetés (szomjúság), ami cselekvésre sarkall minket (ivás), amit esetleg tudatosítunk (ittam), és erre később úgy gondolunk, hogy tudatosan akartunk inni. De már magát az ivást sem teljes tudatossággal hajtjuk végre. A tudatosság ki-be kapcsol közben.

(Tudom, hogy ez a gondolatmenet furcsán nyakatekertnek tűnik, de erre itt most nem tudunk hosszabban kitérni, aki még többet szeretne erről tudni, olvassa el magát az esszét.)

Persze, vannak olyan pillanatok, amikor úgy véljük, hogy tudatosan cselekszünk, de ha minden pillanatban folyamatosan tudatosan akarnánk, az roppant kimerítő volna, és már magát a cselekvést tenné lehetetlenné. (Aki nem hiszi, az próbáljon most öt percig csak a légzésére figyelni úgy, hogy közben nem kalandozik el a figyelme. Aztán próbálja meg az egész napját ezzel a figyelemmel élni. A jógik ezt a feladatot természetesen kihagyhatják.)

A tudatos akarás roppant kimerítő.

Ha folyamatosan görcsösen akarunk valamit, akkor csak erőlködünk, ami nem visz közelebb a célunkhoz, viszont felemészti az energiáinkat, és lelassít minket.

A tudatos akarat kikapcsolása viszont a teljesítmény növelését hozhatja magával. Jól tudják ezt a sportolók, művészek, harcművészek. Ha nincs görcsölés, számítgatás, agyalás, akkor több idő és energia marad a cselekvésre. Az automatizmus, ösztönös cselekvés ebben az esetben tehát még kívánatos is. A tudatos akarás elengedése az önátadás. Az így végzett tevékenység nem fárasztó, hanem örömteli és eredményes. Könnyed. Ez a flow.

Ezért nem okoz általában gondot a járás. Nem agyalunk rajta, nem akarjuk akarattal. Tudjuk, hogy menni fog. Éppen ezért lehet érdekes tapasztalat, ha valaki sétáló meditációt végez. Ha túlságosan rákoncentrál a mozgásra, elvéti, szinte hasra esik a saját lábában.

Ezért lesz a minden szavát megtervező, minden tettét kigondoló ember lassú és mesterkélt, nem a valóságra reflektáló. Nem spontán, hanem számító. És éppen ezért nem is hiteles. Erőltetett.

Könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy ezek szerint a „valósítsd meg önmagad” sem működik, hiszen minél görcsösebben akarunk önmagunk lenni, annál inkább nem fog sikerülni. 

 

Akkor ne akarjunk akarni?

Paradoxon: minél jobban akarjuk, annál kevésbé érjük el. Minél inkább eleresztjük, annál közelebb kerülünk.

Már halljuk is az influenszerek és coachok jótanácsát: Engedd el! De lehet, hogy mégiscsak működik?

Ha akarunk is valamit, csak akarjuk lazán, úgy félvállról, mellékesen, mintha nem volna tétje. Tegyük perifériára. Ha nincs fókuszban, akkor nem is fogunk görcsölni rajta. Ha pedig kicsúszik a perifériáról is, és megfeledkezünk róla, akkor nem is volt annyira fontos.

Erre jó példa a tigrisen lovagló szerzetes képe, aki csak két ujjal fogja a kantárt. Mint ami nem fontos, nem lényeges, de azért nem is engedi el teljesen. Mert ha elengedné, a tigris felfalná. Ha viszont két kézzel megragadná a kantárt, akkor a tigris felgerjedne, és megint csak felfalná. Ez a dolgok mellékesként történő kezelése.

Az eleresztésnél még jobb az eleve lazaság, az „esélytelenek nyugalma”. Ha valami tök mindegy, akkor a miénk lesz. (Igaz, az öröm nem lesz olyan nagy, ha elérjük, hiszen tök mindegy.)

Darqáwí XVIII. századi marokkói szúfi bölcs intelme: mindig azt kapjuk, amit nem akarunk. Aki nem vágyik az adott dologra, az fogja megkapni.

Hoppá! Hiszen ez a gondolat bukkan fel a Harry Potter és a bölcsek kövében is. A bölcsek köve annak jelenik meg, aki nem akarja használni. 

Ez a nem akarás azonban nem azonos a vállvonogatós beletörődéssel.

„Mindez persze sohasem szolgálhat ideológiaként a szimpla köznapi semmirekellőknek, akik ezzel magyarázzák lustaságukat. Az ego misztikus megsemmisülése nem azonos az »úgyis mindegy, minek bármit is tenni« nihilista felfogásával” – figyelmeztet, vagy inkább dorgál FAM.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Mégis volt valami, amit akartunk, és megvalósult? Talán azért, mert volt legalább egy pillanat, amikor lemondtunk róla. Eleresztettük. Mert ami bent van, nem lehet odakint. Pontosan az, amit elképzeltünk, nem valósulhat meg. Az eleresztés a megszabadulás a gondolattól. A cél elérése a tárgy leválása, önállósulása, kikerülése a belső világból a külsőbe.

De ácsi! Ez a fajta lemondás csak akkor működik, ha valódi. Nem lehet trükközni, hogy „na jó, akkor nem is akarom”, de fél szemmel azt lessük, hogy mikor kapjuk meg. Nem mondhatunk úgy le a világról, hogy közben jutalmat remélünk, üdvözülni akarunk.

Tehát ne akarjunk annyira akarni.

Csakhogy nem akarni akarni is egy akarás. Ha pedig mégis sikerrel járunk, és már tényleg lemondtunk a világ dolgairól, akkor meg a világ dolgai jönnek utánunk. Nehéz ügy.

De mivel mindezt már tudjuk, most már az sem fog működni, ha nem akarunk akarni. Vagy nem akarni. Vagy csak lazán akarunk akarni.

Éppen ezért FAM szerint a legjobb, amit tehetünk, ha a lehető leghamarabb megfeledkezünk erről az egészről.

Ne gondolj a fehér elefántra!

Felejtsd el az ironikus ellenhatást!

Iliás-Nagy Katalin

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher

A további képek a szerző tulajdonában vannak