Azt hittem, igazán elfoglalt vagyok… aztán elkezdtem ápolni a szüleimet – olvasói történet
Van, hogy már régóta ott leselkedik ez a baljós árny, és van, hogy hirtelen történik minden. A legtöbbünk életében (és talán mi vagyunk a szerencsések) azonban elérkezik az idő, amikor mindent félre kell tennünk, valahogy át kell szerveznünk a hétköznapokat, hogy a szüleinket ápoljuk. Hogy meddig? Ki tudja. Az ember csak ilyenkor érti meg, milyen nehéz tud lenni a csönd, a felelősség, a feladat terhe. Olvasónk, Patti írása.
–
Olyan nagy a csend.
Mint amikor együtt ülünk a kocsiban. Fázós hajnalon, Apu vezet, én kicsit borzongok még, de jólesik, megyünk dolgozni, napfelkeltében. Illatos tavaszi reggelen.
Maminak nincsen ruhája az esküvőre. Már mindenkinek beszereztük, csak éppen neki nem, hónom alá kapom hát, és veszünk olyat, amiben jól érzi magát, bátorítom, hogy kényelmeset válasszon, elvégre táncolni fogunk. „Ugyan már, Patuskám – mondja –, én úgysem fogok.” És mégis, mindenki táncol. Leginkább Apu, büszkén forgunk vele.
Azt hittem, igazán elfoglalt vagyok. Minden szempontból aktív életet élek, sok munka, kert, már nem fiatal szülőként kisgyereket navigálunk éppen az iskola irányába. Sok mindent hagytam félbe sajnos az életem során, de akadnak olyan dolgok is, amelyeket sosem tudnék. Ilyen a gondoskodás és az aktív emberi kapcsolódásaim. Néha az energiák nem jó irányba mennek, de összességében nagyon igyekszem. Ezekhez ragaszkodom is, a hivatásom mellett. Húsz éve dolgozom ugyanott, emberekkel foglalkozom folyton, a szó legszorosabb értelmében.
Édesapám nagybeteg már kilenc éve, édesanyám ápolja a legtermészetesebb módon, össze vannak huzalozva 50 éve.
Az elmúlt években Mami sokat zsörtölődött, de közben odaadóan tette a dolgát. Inkább a bezártság fáj neki, és a tehetetlenség, ha Apunak fájdalma van. Néha panaszkodott az elmúlt években, de nem igazán hangosan, csak mormolta a foga között, valami rossz beszerzésünk apropóján jelezte, hogy időnként nagyon nehéz neki. Nem bírja már úgy, mint régen, nem fiatal ő sem. Vettünk hát egy lakást, hogy közelebb költözzenek, dimenzióváltás, kimozdulás, nagyon örült mindenki.
Másfél hete egy délután felhívtam őket, ahogy mindig szoktam, miközben mentem éppen a gyerekért az óvodába. Anyukámnak elfúló volt a hangja, éreztem, hogy komoly baj van. Nincsen jól. A fotelban ücsörög, kiderült, már előző éjjel sem tudott felmenni aludni az emeletre. Csomagolni sem tudott a költözésre.
Nem volt kérdés, azonnal indultam hozzájuk. Budapestről Ráckevére taxival, de kit érdekel egy ilyen pillanatban. Amikor beléptem, Mami éppen csak csendben pihegett a fotelban – csoda, hogy kaput tudott nyitni –, Apu pedig telefonnal a kezében ült az ágy szélén, pityeregve. Első mondata: Kislányom, jaj de jó, hogy jöttél, Mami nincsen jól, és nem tudok neki segíteni.
Hívtam az ügyeletet, mentő jött ugyanazon az estén mindkét szülőmhöz.
Anyukámnak elviselhetetlen hasfájása volt, Apukámnál pedig a szokásos rosszullét és fájdalom érkezett meg, gondolom, az események hatására.
Mami azóta túl van egy gyomorműtéten – kilukadt sajnos, észre sem vette, hogy fekélye volt –, túl van egy második hirtelen és szükséges korrekción, és most egy sok szervét érintő teljes összeomlás után az intenzíven ápolják, annyi baja van egyszerre, hogy egy is életveszélyes helyzetet okozna. Ébren és lélegeztetve várakozik a csodára, türelmesen és erősen.
A bátyám és én próbáljuk megoldani a dolgokat, rövid és hosszú távon, persze segít a nagycsalád, nagybácsi, nagynénik, anyukám barátnője. Sokan aggódnak, a szomszédok visznek bevásárolni, ha kell, a barátaink pedig tartják bennünk a lelket. Bátyám megy be az intenzívre éppen, hogy szemébe nézzen Maminak és a démonainknak, érezze, hogy vele vagyunk. Másfél hétig én tettem ugyanezt mindennap. Most cseréltünk. Apura vigyázok.
Úgyhogy itt ülök az étkezőasztalnál, a mérhetetlenül hatalmas csendben.
Főzés, mosás, mosdatás, gyógyszerezés, még távolról dolgozom is. Mégis olyan tétlennek érzem magam. Zavar a csend, Apu sokat alszik. Bekapcsolom a tévét néha, vagy zenét, hogy zörögjön valami. Monoton mormol az oxigéngép, Apu néha kér valamit, kialakult már a rutin. Mégis vágni lehet a csendet, hangos az óra ketyegése is. Várom az öt órát, hogy kapjak hírt a kórházból.
Az idő temérdek és rettentően kevés egyszerre. Mami is ezt érezhette, kilenc éven keresztül. Mást csinálnék már most, a saját dolgaimat. A lányom hangja hiányzik a legjobban. Otthon felébredni. Aludni, nem fél órákat, reszketve, félálomban, lámpafényben. Szabadon dönteni a következő pillanatról, óráról, napokról. Meg az utána következőkről is.
Még csak két hete tart ez a rémálom. Van, akiknek már kilenc éve.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Motortion
