Izgalmas tanulmány jelent meg múlt hónapban a Proceedings of the National Academy of Sciences című szaklapban. Demográfusok egy csoportja – Diego Alburez-Gutierrez (Max Planck Intézet, Rostock), Ivan Williams (Buenos Aires-i Egyetem) és Hal Caswell (Amszterdami Egyetem) – azt vizsgálta meg, hogyan fog változni a családok mérete és szerkezete az évszázad végére. Elemzésükhöz az ENSZ Világnépesedési Kilátások (World Population Prospects) elnevezésű adatállományát használták fel, amely 237 országra vonatkozóan tartalmaz hivatalos népesség-előrejelzéseket. 

A kutatók lényegében azt becsülték meg különféle statisztikai modellek segítségével, hogy egy nőnek újszülöttkorában, 35, majd 65 évesen hány, illetve milyen típusú rokona volt 1950-ben és 2020-ban, illetve mi várható ezen a téren 2095-ben. Az eredményekből élesen kirajzolódik, hogy

napjaink 4 fő demográfiai trendje – a csecsemő- és fiatalkori halandóság csökkenése, a várható élettartam kitolódása, a kevesebb és későbbi életkorban vállalt gyerek – a családi struktúrákat is fenekestül felforgatja.

De mit fog ez jelenteni?

* Az alábbiakban a családtagok számánál szereplő tizedesjegyek nem morbid módon felaprított rokonokat jelölnek, hanem átlagokat, amelyek lényeges támpontként szolgálhatnak, ha emberek sokaságában gondolkodunk (nem mindegy például, hogy egy országban 2,1 vagy 2,9 tesó várható). 

#1. A rokonsági hálózatok világszerte zsugorodnak

Mivel a családok kiterjedtségében jelenleg is nagy különbségek vannak az egyes régiók között, ez a változás közel sem fogja egyformán érinteni a világ különböző pontjain élőket. A családméret legnagyobb csökkenésére Latin-Amerikában és a Karib-térségben számítanak a kutatók:

míg egy 65 éves latin-amerikai és karibi nőnek 1950-ben átlagosan 56 élő rokona volt, addig 2095-ben egy itteni 65 éves nőnek a becslések szerint mindössze 18,3 élő rokona lesz.

Más a helyzet azokon a földrészeken és országokban, amelyekben a családméret már most is viszonylag kicsi: ezekben az esetekben is várható további csökkenés a rokonok számában, de az már nem lehet a fentiekhez hasonló mértékű. Ez jellemző Európa és Amerika nagy részére, de erre jó példa Magyarország is. Nálunk egy 65 éves nőnek 1950-ben 19,33 élő rokona volt (eleve kevesebb, mint az a 25 élő rokon, akit 2095-re világszintű átlagnak jósolnak), cirka 150 évvel később pedig egy ennyi idős nőnek átlagosan 14,11 élő rokona lesz hazánkban. Látható tehát csökkenés, de kisebb mértékű, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy 2020-ban egy magyarországi nőnek 14,86 élő rokona volt 65 éves korában. 

Amit még érdemes észrevenni, az az, hogy a legnagyobb és legkisebb családméretű országok közti különbség egyre inkább apad. Egy 65 éves nőnek például Zimbabwében 1950-ben 82 élő rokona volt, míg Olaszországban 18 – ez 63 rokonnyi különbség. Ugyanakkor 2095-ben a zimbabwei 65 évesnek 24,1; az olaszországinak pedig 12,7 élő rokona lesz a kalkulációk szerint, így a különbség 11 rokonnyira esik vissza. Elmondható tehát, hogy a világ különböző országai a jövőben egyre hasonlóbb, és relatíve kicsi családmérettel számolhatnak, ha a mostani folyamatok folytatódnak. Ugyanakkor nemcsak a családtagok száma, hanem a család összetétele is jelentősen változni fog.

#2. Egyre vertikálisabbá válnak a családok

Képzelj magad elé egy családfát! Horizontálisnak akkor nevezünk egy családot, amikor az oldalágak „burjánzanak” benne, amikor relatíve sok a testvér, az unokatestvér. Ezzel szemben a vertikális családokban a fentről lefelé történő egyenes ági leszármazások dominálnak, azaz a dédszülők, nagyszülők, szülők, gyerekek, unokák, dédunokák közti kapcsolatok. Eszembe jut a saját példám, ami nyilván nem reprezentatív, így könnyen előfordulhat, hogy a te családodban nem tapasztaltál hasonló változásokat (mindjárt írom a Magyarországra vonatkozó átlagokat is). 

Szóval én úgy nőttem fel, hogy volt 2 testvérem, 5 unokatestvérem, aztán az apai nagybátyámnak született még egy gyereke a második házasságából – tehát összesen 6 unokatestvérem van. Ehhez képest egy generációval lejjebb, a bátyám két gyerekének már csak egy unokatestvére van: anyai ágról, a mi oldalunkon nekem, illetve a másik testvéremnek (még?) nincs gyerekünk.

Bár a bátyám gyerekei nem tudnak több kortárs unokatesóval bandázni a családi eseményeken, három dédnagymamájukat is sokáig ismerhették, kettő közülük ma is jó egészségnek örvend.

Ezzel szemben nekem csak az egyik dédszülőm élt, amikor megszülettem, de sajnos vele sincs felidézhető emlékem, kisgyerek voltam még, amikor meghalt. 

Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk a családok vertikálissá válásának problémáiról, Kína példájára érdemes egy pillantást vetnünk, ahol a túlnépesedést visszaszorítandó 1979 és 2015 között „egykepolitikát” vezettek be. Míg egy kínai újszülöttnek 1950-ben átlagosan 11 unokatestvére volt, ami a teljes családi hálója 39 százalékát tette ki, addig 2095-ben egy kínai babának 1,1 unokatesója lesz, ez a családi hálójának 7 százaléka. Viszont 1,7 élő dédszülő helyett 5,3 dédszülőre számíthat, és jó eséllyel mind a négy nagyszülője köszönteni fogja őt a világra jövetelekor. De nézzük csak meg, mi történik az idősebb korosztályban! 

Míg 1950-ben egy 65 éves kínai nőnek átlagosan 15 unokája volt, és gyakorlatilag nem volt gondoskodásra szoruló idős szülője, addig ez a trend jóformán megfordul 2095-re: 30-szor nagyobb a valószínűsége annak, hogy lesz idős szülő, viszont csak 1,3 unoka várható. Az unokák persze feladatot is jelenthetnek a nagyszülőnek, de egy ponton túl be is segíthetnek neki. 

Ami Magyarországot illeti, szintén az olvasható ki az adatokból, hogy csökkenni fog a születéskor a tesók, unokatesók száma. 1950-ben egy magyarországi újszülöttnek 0,79 tesója és 2,32 unokatesója volt – ez 2095-re 0,65 tesóra és 1,58 unokatesóra módosul majd egy baba esetén. Másrészt

míg 1950-ben egy 65 éves magyarországi nőnek átlagosan 0,62 dédunokája; 4,09 unokája és 2,01 gyereke volt, addig 2095-ben egy hasonló korú nőnek 0,02 dédunokája; 1,66 unokája és 1,59 gyereke lesz hazánkban, miközben 5-szörösére növekszik annak a valószínűsége, hogy él még a szülője.

Elsőre azt gondolhatnánk, bizonyos értelemben könnyebb lesz a helyzete annak, akinek kevesebb gyereke van, viszont nagyobb eséllyel él a szülője, aki a gyereknevelésben is támogatást nyújthat neki – de látni fogjuk, hogy a helyzet ennél bonyolultabb.

#3. Növekszik a korkülönbség az egyén és a rokonai között

Anyukám és apukám fiatalon lettek szülők: furcsa belegondolni, hogy 39 évesek voltak a bátyám középiskolai ballagásán, és 47 évesek, amikor az első unokájuk született! Én 38 éves leszek, és még nincs gyerekem (igaz, leszbikus vagyok, és lehet, a barátnőm fog szülni). De ha most azonnal teherbe esnék, és még idén életet adnék egy gyereknek, akkor is kb. 57 éves lennék a ballagásán, és ha neki, mondjuk, 35 évesen lenne gyereke, akkor 74 éves koromban lenne unokám. Most nem arról szeretnék beszélni, hogy ez milyen félelmeket, önismereti kérdéseket vet fel bennem (fogok még élni akkor? milyen állapotban leszek?), hanem arról az élethelyzetről, amelyben ez a potenciális 35 éves gyerekem lenne: hogy van egy tényleg elég idős szülője (én) és egy újszülött kisbabája. 

Mert ugyan már egy ideje emlegetjük a szendvicsgenerációt, de lássuk be, sok családban azért egyelőre inkább az 50-es, 60-as korosztályra hárul az idős szüleik gondozása, olyanokra, akiknek a gyerekei már vagy kirepültek, vagy minimum kamaszok, tehát sok szempontból önállóbban működnek. Ettől ez még természetesen kihívás, és nehéz. De a jövőben világszerte az várható, hogy a 30-as éveikben járó szülőknek átlagosan kisebbek lesznek a gyerekei és idősebbek a szülei – miközben emlékezzünk, alig van tesó, unokatesó –, így a családjukban „fentről és lentről is” körül lesznek véve olyanokkal, akik több gondoskodásra, segítségre szorulnak.

A szendvicsgeneráció nyilvánvalóan már ma is létezik, és sokan szenvednek tőle: de míg napjainkban, némi képzavarral élve, még vékony toastból van az szendvics, az évszázad végére átharaphatatlan bucivá duzzad!

Ebben a szekcióban a tanulmány sajnos nem közöl külön Magyarországra vonatkozó adatokat, de az olasz példa nekünk is érdekes lehet. Míg egy 35 éves olaszországi nő nagymamájának átlagéletkora 1950-ben 77,9 év volt, addig ez 2095-re 87,7 évre növekszik. De az édesanyja is 5,2 évvel idősebb lesz a 2095-ben élő 35 évesnek, a gyerekei viszont átlag 2,3 évvel fiatalabbak. Ahogyan a társadalmak, a családi hálók is egyre inkább elöregszenek. Ez azt is jelenti, hogy a hasonló életkorú felnőttek egyre kisebb csoportjának kéne gondoskodnia egyrészt azokról az idősekről – szülőkről, nagybácsikról, nagynénikről –, akiknek sok esetben nincs rajtuk kívül más rokonuk; másrészt a kisgyerekekről, miközben a munka világában is meg kéne állniuk a helyüket. 

A tanulmánynak vannak korlátai, de az üzenet így is egyértelmű

Elemzéseik során a szerzők hipotetikus női személyekre fókuszáltak, mert, mint írják, „a legtöbb országban a nők végzik az informális gondozás oroszlánrészét, és a férfiaknál nagyobb valószínűséggel tapasztalják meg a rokonaik elvesztését életük későbbi szakaszaiban”. Fontos ugyanakkor számolni azzal, hogy sok országban a férfiak is egyre nagyobb mértékben vonódnak be a gyerekekről, beteg és/vagy idős személyekről való gondoskodásba. 

Ki kell emelni továbbá, hogy országos átlagokkal dolgoztak a kutatók, ám a családi háló összetétele egy nemzeten belül is változatos lehet: a rokonsági heterogenitás különösen magas azokban az országokban, ahol a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek szintje is magasabb. Torzíthatta az eredményeket az is, hogy 1950-ben a második világháború utáni „baby boom” időszakát élték sok helyütt az emberek, ám más vizsgálatok kimutatták, hogy ez a torzítás elhanyagolható mértékű (az előrejelzéseket pedig nem befolyásolja). És végül,

ebben a kutatásban a biológiai rokonságot vizsgálták, de nem vették górcső alá az érzelmi alapon kialakított rokoni kapcsolatokat, a „választott család” egyre több közösségben jelen lévő fogalmát. 

Az sem mindegy persze, hogy a jövőben hogyan alakul a különféle betegségek kor szerinti megoszlása, milyen lesz az időskori életminőség, mennyire lesznek összetartók a családok, mekkora lesz a földrajzi távolság a rokonok között, hogyan változik a nyugdíjkorhatár és a gondozással kapcsolatos kulturális elvárások, normák rendszere – ezek a tényezők mind-mind alakítják azt, hogy a családtagok mennyire tudnak/akarnak segíteni egymásnak (tehát attól még, hogy van élő rokon, nem biztos, hogy lehet is hozzá fordulni).

De ezzel együtt is lényegesnek tartom kihangosítani a szerzők azon megállapítását, amely szerint

eredményeik „újabb bizonyítékkal szolgálnak arra, hogy a rokonsági erőforrások kínálata világszerte csökken”.

Erre nyilván lehet úgy reagálni, hogy ujjal mutogatsz a családokra, és azt sulykolod ezernyi felületen, hogy tessék többet és fiatalabb korban szülni, vagy még drasztikusabban úgy, hogy korlátozod a nők abortuszhoz való jogát (mint az Egyesült Államokban vagy Lengyelországban). De ennél sokkal felelősebb vezetői magatartás, ha igenis fektetsz az egészségügybe, a közoktatásba, az idősgondozásba és a szociális szférába. Már csak azért is, mert a családokat nem lehet vég nélkül terhelni: egy ponton túl tényleg nem bírják majd a gondozási feladatokat, és tömegesen összeomlanak.

Nyilván legyinteni is lehet, hogy „á, ugyan, 2095 még messze van”, de elképesztően fontos lenne rávenni magunkat, hogy távlatokban is képesek legyünk gondolkodni. Ahhoz pedig, hogy pár évtized múlva nekünk, illetve a (majdani) gyerekeinknek, unokáinknak, dédunokáinknak, a következő generációknak is jobb legyen, most kell észnél lenni, és követelni a változásokat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Vincent Besnault

Milanovich Domi