„Anyu sírva mesélte, hogy én be szeretném rakni őket egy elfekvőbe” – Egy idegenbe szakadt generáció és az itthon maradt, idősödő szülők gondjai

–

Testvérem és én is külföldön találtuk meg számításunkat. Ez azzal jár, hogy évente háromszor-négyszer látogatunk haza négy-öt napra.

Apám hetvennyolc éves, anyám hat évvel fiatalabb. 

Apám kisebb megbízásokon még mindig dolgozgat a nyugdíj mellett az építőiparban. Anyám tizenhárom évvel ezelőtt nyugdíjba ment, és úgy képzelte – mivel korábban az egészségügyben dolgozott –, hogy élete értelme a továbbiakban a születendő unokák ellátása lesz. Ez nem így történt. Nemcsak azért, mert külföldre költöztünk, amikor a gyermekek betöltötték a harmadik és ötödik életévüket, hanem azért is, mert – mint kiderült – mi „nem úgy viselkedtünk”, ahogy ő elvárta volna. Ezért azután részéről az édes semmittevés következett, a szociális kapcsolatok fokozatos hanyatlásával.

Tavaly tavasszal egyik látogatásom alkalmával megkérdeztem, hogy mi a terve arra az esetre, ha annyira megöregszenek, hogy nem tudják magukat ellátni. 

A válasz hümmögés volt. Erre én (mivel nem tervezünk hazaköltözni) felajánlottam, hogy nézzünk ki együtt egy bentlakásos helyet, ahol jeleznénk, hogy valamikor, ha szükség lesz rá, beköltöznének. 

Persze arról is beszéltünk, hogy ez a „valamikor” talán soha nem fog megtörténni, mert lehet, hogy mindig olyan állapotban maradnak, hogy nem szorulnak majd gondoskodásra. Felajánlottam, hogy ennek a helynek a költségeit én fizetem. Anyám jelezte, hogy ezen ők is gondolkodnak, sőt, elmondta, hogy melyik intézményről hallottak már jókat. 

Eltelt néhány hét a visszautazásom után, amikor egyszer csak az öcsém hívott felháborodva, hogy milyen lelketlen ember vagyok, anyu sírva újságolta neki, hogy én „be szeretném rakni őket egy elfekvőbe”. 

A testvéremet felvilágosítottam, hogy miről van szó, mire megnyugodott. Megkérdeztem, hogy ő haza akar-e menni azért, hogy gondoskodjon a szüleinkről.  A válasz egyértelműen nem volt.  (Talán felmerül a kérdés: miért nem szövetkeztem az öcsémmel? A válasz egyszerű: ő saját állítása szerint külföldön is alig tudja eltartani a családját,  nemhogy a szüleinken segítsen. Őt is évekig támogattam.) 

Ezek után apámat is felhívtam, aki szintén nekem esett. Anyám „hálátlan gyereknek” írt le, és apám ezt teljesen át is vette tőle.  Esélyem sem volt elmagyarázni, mi hogyan történt, mert anyám „feddhetetlen, kedves és jóindulatú, a legjobb ember, akit a Föld valaha hordott a hátán”. Ezért,  amit én állítok, az nem illik ebbe a képbe, tehát „hazudok”.

És különben is, majd ők megoldják ezt a dolgot. 

Nem tudom leírni azt a dühöt a tehetetlenséget, amit ezek után éreztem.

Dühöt, mert nem tekintenek komoly partnernek. Tehetetlenséget, mert anyámék azt várják, hogy amikor majd arra szükség lesz, sietve hazarepülök, és szépen elrendezek mindent.

Mivel több mint tíz éve külföldön élek, nincs aktív kapcsolati hálóm, tehát minimális az esélye, hogy rövid idő alatt el tudok intézni dolgokat. 

De azért is tehetetlennek érzem magam, mert nem tervezem feladni a külföldi életemet az ő egészségügyi állapotuk függvényében. Ötvenévesen komoly kihívás egyszerre egy „fulltime” nemzetközi állás, három gyermek nevelése és a jó partnerség. Többre sem fizikailag, sem lelkileg nem vagyok képes.

Anyám anyja annak idején felhívta három gyermekét egyenként, hogy eladta a házát, majd közölte velük, hogy évente négy-négy hónapra hozzájuk költözik. 

Az eredmény az lett, hogy egy testvér néhány év után kiszállt, így anyámék tíz évig szenvedtek öntörvényű nagymamám miatt, aki gyűlölte apámat, és amikor csak lehetett, ennek hangot is adott, miközben náluk lakott. 

A másik oldalról: anyám egy virágágyást sem engedett át nagymamámnak, és a napi újság elolvasását is megtiltotta a postás megérkezése után, mert nehogy már anyámnak a saját házában egy már átlapozott újságot kelljen kinyitnia, amiben az oldalak sorrendje összekeveredett. Pokol volt mindkét félnek, mely azzal végződött, hogy nagymamám a végén már ebédelni sem jöhetett ki a szobájából. Ráadásul a három testvérből kettő viszonya úgy megromlott, hogy azóta sem beszélnek egymással. (Érdekességként megemlíteném, hogy anyám ezeket az eseményeket ma már teljesen másképp látja. Sokkal pozitívabban.)

A jövőt firtató beszélgetésem anyámmal tavaly nyáron történt. Utána apám ismét folytatta tevékenységét az építőiparban. Igen, közel nyolcvanévesen. Anyám pedig elkezdte a tizennegyedik nyugdíjas évét.

Idén nyáron apám kijelentette, hogy az elmúlt években ő már annyi pénzt keresett, hogy abból ők elélnek, ameddig csak akarnak. (Az elromló háztartási gépek pótlását már most mi, gyerekek fizetjük.)

Idén nyáron anyám kijelentette, hogy egy volt barátnőjét és férjét a lánya berakta egy bentlakásos intézménybe, havi 165 ezer forintért. 

Idén nyáron apám és anyám közösen előadták ismerőseiknek, hogy ők tulajdonképpen bármikor kiköltözhetnének hozzánk, csak nem akarnak. Szóval az élet zajlik, a téma pedig nem felhozható és nem megbeszélhető. 

Ettől függetlenül a legváratlanabb pillanatban vágják a fejünkhöz, hogy ők bezzeg mindent megadtak nekünk (mármint amit csak tudtak), és hát az bezzeg mennyi áldozattal járt… 

Mi lenne ebből a kiút? 

Nekem kellene azt az utat követnem, amit ők elképzeltek, akkor is, ha az nekem nem felel meg?

Van olyan barátnőm, akinek az anyja szintén nyugdíjas, és örömét az evésben leli, így amikor legutóbb beszorult a fürdőkádba, a tűzoltókat kellett kihívni – barátnőm, mivel egy órára lakik, intézkedett. 

A másik minden este fél nyolckor családi telekonferenciát tart két testvérével és „bentlakásos-intézményes” szüleivel, és közben attól retteg, hogy kiteszik őket a szomszédokat zavaró kiabálásuk miatt, amit híresen rossz házasságuk veszekedései okoznak.  

Van olyan ismerősöm, aki minden hétvégén utazik kétszer 250 kilométert (oda és vissza), azért, hogy együtt ebédelhessen a család, mert a nyugdíjas anyuka szívesen főz az egész családra. (Azt hiszem, nálunk is ez lenne a szokás, ha itthon élnénk, mivel anyám istenien főz, csak nem gyakrabban, mint havonta egy-két alkalommal.) Mivel ott rengeteg ismerős él a faluban, nem félnek a nagyi ellátásától.

Egy külföldi barátnőm szerint szüleink generációjának élete a család szolgálatáról szólt, ami az akkori kontextus miatt érthető is volt. A mi generációnk viszont sokkal inkább a saját boldogságát keresi, és szeretné az életet ennek megfelelően berendezni.

Szerinte nekem kell meghatároznom, hogy mit szeretnék a szüleimnek nyújtani, és azt kell nekik fáradhatatlanul kommunikálni.  És mindezek mellett önvád nélkül élni.

Amit én tudok, szeretnék adni, az az anyagi támogatás a rendszeres kapcsolattartás mellett. De hogyan tudnám elérni, hogy közösen megtaláljuk a megoldást?

Almafa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Shestock