–

A hiányotok állandó

Olyan mélyen és zsigerien részem tizennégy éves korom óta – amikor a gimnázium miatt elköltöztem –, hogy azt hiszem, kevés olyan dolog van, ami ennyire erősen alakította volna a személyiségem. Azzal, hogy akkor elvágytam otthonról, ti pedig engedtetek eljönni, a saját utamat járni, nemcsak olyan dimenziókat nyitottatok meg számomra, amikről álmodni sem mertem, hanem amik számotokra sosem adattak meg úgy igazán. És ezért nem lehetek elég hálás. Szárnyakat adtatok, szabadságot ahhoz, hogy beteljesítsem az álmaimat.

Néha viszont – olykor még ma is – dühöt is érzek emiatt. Mert utólag látom, korai volt elengednetek. Bármennyire is ez volt a legnagyobb vágyam, bármennyire is nyaggattalak benneteket, hogy ide, a fővárosba, tőletek messzire húz a szívem, nem voltam még teljesen kész otthagyni a falut. Benneteket.

Nem szemrehányás ez, csak valami, amit már jó ideje ízlelgettem magamban  

És annak ellenére, hogy semmiben sem vagyok annyira biztos, mint abban, hogy mellettem álltok, és mindig, mindenben számíthatok rátok, mégsem voltatok, vagytok itt fizikailag. Emiatt pedig az évek során sokszor éreztem magam egyedül. Ilyenkor főleg, amikor ritkán, de van alkalmatok meglátogatni.

Érdekes, hogy az emberben sokszor akkor a legerősebb a hiány, amikor a másik ott van tőle karnyújtásnyira.

Azt hiszem, azért, mert akkor érzi igazán milyen lenne, ha…

Ha, mondjuk, együtt intézhetnénk a nagybevásárlást, Anya.

Ha hazafelé menet átugorhatnék hozzátok egy kávéra.

Ha elmehetnénk sétálni együtt. Ha olykor, amikor rossz napom van – a héten több is volt – itt lennétek.

Persze, a telefon is valami. Sőt! Hálás vagyok, hogy egyáltalán van kit felhívni. Hogy egészségesek vagytok, hogy összetartó, jó családom van. Hogy időről időre meg tudjuk látogatni egymást. De attól még… Tudod, tudjátok… 

Hátborzongató, elhagyatott helyek, szellemvárosok nyomán – Ismerjétek meg a hazai urbex két fenegyerekét

WMN Life – 2021. október 31. – DCS

 

Szóval ezért voltam én egyszerre mérhetetlenül boldog és egy kicsit szomorú is, amikor múlt hétvégén nálunk voltál, Anya

Mert, amikor néztelek, ahogy rácsodálkozol a sárga lombkoronákra, egy pillanatra mindez bevillant. Ez a „mi lenne, ha” élet. De jól ismerem már ezt, tudom, hogy ilyenkor néhány napig – mikor több, mikor kevesebb – sajog egy kicsit a seb, aztán egyre halványabbá válik. Mert a hétköznapok a hiányba is befurakodnak, ahogy tudják, kitöltik azt – teljesen azonban még így sem sikerülhet nekik. Nem tudom, hogy alakult volna az életem, ha másképp döntök, vagy ha ti másképp döntötök. Kár is ezen gondolkodni már. És talán épp ezért ideje lenne perspektívát váltanom.

Talán ideje lenne arra koncentrálni inkább, hogy épp ez a távolság az, ami ünnepi tesz minden találkozást.

Talán épp ez az, ami miatt még jobban értékeljük és kincsként őrizzük az emlékezetünkben a leghétköznapibb közös élményeinket is.

Mondjuk, ha egy őszi szombaton együtt el tudunk sétálni a boltba. 

Filákovity Radojka