–

Tehát itt van ez a srác, akiről kábé tizennégy éves korom óta képtelen vagyok lemondani, és hirtelen, felnőtt életünk során először mégis el kell válnunk egymástól. Na, jó, ez a hirtelen talán nem igaz, hiszen a suliválasztás miatt már akkor tudtuk, hogy egy nap távkapcsolatban fogunk élni, amikor összejöttünk, csak éppen sosem fogtuk fel igazán. Aztán mikor augusztusban teljesen biztossá vált a dolog, a barátom megkapta a visszajelzést az egyetemétől, eljött a pillanat, amire gondolni sem akartunk: tényleg meg kell tanulnunk egymás nélkül élni.

Nem mondom, hogy vidáman és reményekkel telve indultunk neki a szeptembernek, de tudtuk, hogy mivel hosszú távon közösen tervezünk, így ez az időszak egymás nélkül csupán ideiglenes. Ez persze nem jelenti azt, hogy az utóbbi három hónap nem volt igazi érzelmi hullámvasút, bár azt hiszem, innen talán már kicsit könnyebb lesz.

Íme, távkapcsolatom első negyedévének öt legmeghatározóbb érzelme.

Paranoia

A kommunikációval már az első héten problémáink akadtak. Valamiért arra készültem, hogy az elején állandóan beszélgetni fogunk, hiszen frissen váltunk el, és még nem szoktuk meg a helyzetet. Ennek végül az ellenkezője lett igaz, a barátom a gép leszállása után fél napig egyáltalán nem keresett, és az azt követő napokban is alig hallottam felőle. Arra persze fel voltam készülve, hogy sok dolga lesz az első napokban, de mégis szíven ütött, hogy csak nem jöttek a várva várt hívások.

A lelki szemeim előtt már felvillantak a rémképek, miszerint annyira jól érzi magát, hogy eszébe sem jutok.

Természetesen egyáltalán nem ez volt a helyzet, csak sikerült ismét teljesen fordítva látnom mindent. Kiderült, hogy míg az én fejemben az egyetem kezdete a csendes körbevezetésről meg a hely megszokásáról szólt, és csak utána jöttek a végeláthatatlan vad partik és új barátságok, addig a valóságban az első két hét szinte teljesen az ismerkedésről szólt. Ezalatt az időszak alatt valóban keveset beszéltünk, mindig pont akkor ment el otthonról, amikor én hazaértem, és rendszeresen elkerültük egymást. De ahogy véget ért a kezdeti sokk, a napi pár üzenetből húsz lett, a nem fogadott hívásokból pedig többórás telefonbeszélgetések, és minden beállt abba a kerékvágásba, amibe az elején hittem. 

Izgalom

Ugyan szörnyű volt, hogy nem látjuk egymást mindennap (szabályosan bizarr volt nélküle létezni), de viszonylag gyorsan hozzászoktunk ehhez az új életformához, és kis idő múlva már elég nyugodt voltam ahhoz, hogy elkezdjem észrevenni az előnyeit is. Bár a kapcsolatunk csak az életkorunkhoz viszonyítva nevezhető hosszúnak, és még a közelében sem vagyunk annak, hogy ellaposodjon vagy megunjuk egymást, azért már mi is megszoktuk annyira a másikat, hogy ne érződjön minden együtt töltött nap különlegesnek. Amióta viszont nem vagyunk egy helyen, azon kapom magam, hogy épp olyan vágyakozva gondolok rá, mint a kapcsolatunk elején, és, (ahogy az a távoli dolgokkal lenni szokott) folyton visszasírom azokat a normális estéket, amiket nem tudtam igazán értékelni.

Hirtelen észrevettem apró dolgokat, amik rá emlékeztettek, olyasmiket, amik mellett minden nap elsétálok, de csak most nyertek értéket számomra:

graffiti egy tűzfalon az egyik kedvenc karakteréről, egy toll, amit otthagyott az éjjeliszekrényemen, vagy csak egy pulcsi a turkálóban, ami biztos jó lenne rá. Tudom, hogy ha itt lenne, annyira magától értetődőnek venném a jelenlétét, hogy nem lenne szükségem rá, hogy ezekben a kis dolgokban is őt kutassam. Így távolról viszont nem tudtam nem azt érezni, hogy újra beleszeretek.

Féltékenység

Szóval teltek a hetek, és egész ügyesen vettük az akadályokat. Miközben mind a ketten belerázódtunk a másik nélküli életbe, én elkezdtem felfedezni magamban a távkapcsolatok egy másik, sokat emlegetett aspektusát is: a féltékenységet. Mondjuk, ez sem abban a formában jött elő, ahogyan azt a barátnőim jósolták, vagyis nem zokogva zaklattam Instagramon a vélt vetélytársnőimet, akik szemet vethettek a barátomra, sőt, az érzés, ami rám telepedett, egyáltalán nem romantikus féltékenység volt.

Még csak nem is azokat irigyeltem, akik a barátom közelében lehetnek (illetve igen, de úgy általában szerencsésnek tartok mindenkit, aki ismerheti őt), hanem azokat a valós vagy fiktív párokat, akiket nem választ el egymástó több ezer kilométer. A sorozatokban, amiket magányomban bámultam, féltékenykedve néztem a frissen összejött, boldog párokat, és szabályosan felbosszantott, ahogy a barátnőim a pasijaikkal keringőznek a szalagavatóikon. Egy totál hétköznapi dolog hiánya is nosztalgikussá tett, és mivel nem tudtam kit hibáztatni a helyzetünkért, így az indulataim (bár hangosan sosem fejeztem ki őket), mások boldogságán csattantak. Bár azért egyetlen jó dolog csak kisült ebből a féltékenységből: folyton emlékeztet rá, hogy mennyire fontos nekem az, akit hiányolok. Ő.

Stressz

Ahogy a jó dolgokat felerősíti, úgy a rosszakat is a tízszeresükre növeli a távolság. Mi alapjában véve békés pár vagyunk, keveset veszekszünk (illetve én magammal sokat, de a barátomnak acélból vannak az idegei), ám amikor mégis erre kerül a sor, olyankor belehúzunk, és csak akkor fejezzük be, ha már mindketten hullafáradtak vagyunk, és legszívesebben csak megölelnénk a másikat. A testvérem szeret is röhögni rajtunk, hogy az egyik percben még sírva bizonygatom, hogy nem beszélek vele többet, öt perccel később meg már megint egymáson lógunk. A kapcsolatunk eleje óta mindig az vet véget a vitáknak, hogy egy ponton túl már nagyobb szükségünk van a másikra, mint arra, hogy igazunk legyen, és inkább csak elengedjük a haragot. Ez a módszer élőben kiváló, lenyugszunk és átbeszéljük a dolgokat, de a kiköltözése után hamar rá kellett jönnünk, hogy telefonon keresztül már nem ilyen sikeres. Nem látjuk a másikat, nem érhetünk hozzá, így a viták a végtelenségig tudnak menni anélkül, hogy eléggé lezártnak éreznénk őket. Ez a feszültség aztán még több vitát eredményez,

így a távkapcsolat első heteit felemésztették ezek a tulajdonképpen soha be nem fejezett veszekedések.

Végül sikerült rákényszerítenem magam, hogy elfogadjam: a távolból sosem fogom tudni azzal a nyugalommal elengedni a vitákat, mint amikor egy helyen vagyunk, és ugyan ennek még mindig nem örülök, de már nem árnyékolják be a békés pillanatokat a tisztázatlan érzelmek.

 Bizonyosság

A legvégén – hiába a paranoia, a stressz és a féltékenykedés – mindig ugyanarra jutunk: hogy a nehézségek ellenére is jobb nekünk így távolról egymással, mint a másik nélkül.

Sokat hallom, hogy „a távolság a kis tüzeket kioltja, a nagyokat pedig fellobbantja”, de én ebben nem hiszek.Szerintem nem számít, mekkora az a tűz, a távolság szinte minden kapcsolatban tud és fog is töréseket okozni.

Nem gondolom, hogy ezáltal erősebb lenne a kapcsolatunk, vagy azt, hogy ez megváltoztatná azt az időt, amit együtt tölthetünk, hiszen ez a vágyódás pillanatnyi érzelem, amikor látjuk egymást, pár napig hatalmas az izgalom és az elválás gondolatától minden perc értékesebbnek tűnik, de valójában nem lesz az. Elmúlik a kezdeti sokk, kapcsolatunk pedig visszakerül oda, ahol igazán szeretem: a felháborítóan normális és állandó ritmusába.

Én leginkább akadálynak tartom a távolságot, nem próbának, és nem hiszem, hogy különösebb pozitív hatása lenne a kapcsolatomra, nem is ezt próbálom bizonygatni ezzel az írással. De kicsit azt érzem, hogy ha ennyi nehézség, izgalom és hiányérzet után is egyértelműnek tartom: mi ketten együtt kell, hogy legyünk, akkor biztos lehetek benne, hogy nagyon szeretem. A távolság „csak” megerősít abban, amire vágyom. Ránk. 

Nyáry Luca

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van