Hátborzongató, elhagyatott helyek, szellemvárosok nyomán – Ismerjétek meg a hazai urbex két fenegyerekét

–

Rengeteg lélegzetelállító és sokatmondó fotót láttam már az urbex és az #abandonedplaces (vagyis elhagyatott helyek – a szerk.) hashtag alatt, így amikor lehetőség volt rá, hogy megnézzük a hajmáskéri katonakastélyt, nem tudtam ellenállni.

Fényes nappal jártunk ott, mégis hátborzongató volt, horrorfilmmel felérő élmény. Bemásztunk a résen, majd amerre a szem ellátott, törmelék, graffiti, leszakadt vezetékek, kiütött ablakok és szétvert parketta fogadott minket, meg az elburjánzó természet.

Nyers téglafalak és penész váltogatta egymást, nem lepődtem volna meg, ha egy patkánycsalád is elsuhan mellettünk. Voltak mások is fotózni és megtapasztalni az elmúlást, és egy ponton a (helyi?) fiatalok is megjelentek egy-egy ciderrel a kezükben – szinte biztos vagyok benne, hogy a kastély valamelyik szárnya már helyet adott illegális buliknak is.

A véletlen műve

Hajner Gyula, a Szellemvárosok blog megalkotója egészen öntudatlanul, mondhatni, véletlenül talált rá a műfajra még 2008-ban, amikor az egyik ismerőse elvitte a ma már csak szellemvárosként ismert Szentkirályszabadja szomszédságában található volt szovjet laktanya területére. Gyula számára értelmetlennek és egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy ezek a panelházak csak ott állnak, konganak az ürességtől, és fokozatosan nyeri őket vissza a természet.

„Belépsz a lépcsőházba egy ilyen szovjet lakásban, és realizálod, hogy tényleg nem lakik ott senki… Nagyon fura érzés! Mert hogyha bemész egy lépcsőházba akármelyik lakótelepen, ott vannak lakók, be kell tartani a szabályokat, nem szabad hangoskodni, itt meg olyan, mintha tied lenne az egész ház. Érted? Ez a fíling annyira magával ragadott, hogy ott sétálok, és nincs semmi élet ebben az egész városban.”

Vagyis hát végtelen sok történet bújik meg a falak között, de erről majd később.

Így kezdődött minden, ilyen magától értetődően. A legelején csak katonai objektumokkal foglalkozott, de szépen tágult a horizont; elkezdett nyomozni helyek után, kapott tippeket is: járt elhagyott vidámparkban, gyermektáborokban is. Akkor még fasorban sem voltak az urbexet űző közösségi médiás fotósok vagy az elhagyatott helyekről mesélő YouTuberek, Gyula is leginkább a saját szórakoztatására készítette a videókat. Meglepő volt számára, hogy bárki is érdeklődjön irántuk – amikor százan megtekintettek egy slideshow-t (kezdetben ugyanis csak egymás után pakolta az elkészült képeket aláfestő zenével), azt már rengetegnek érezte. Közben viszont sorra kapta a pozitív visszajelzéseket, hogy csinálja bátran, mert vannak, akik várják a következő epizódot.

Bozó Zsolt is egy volt a rajongók közül, már a kezdetek kezdetén, 2010 környékén csatlakozott a lelkes közönséghez. Amikor rátalált a csatornára, napokon keresztül oda-vissza nézegette a feltöltött videókat. Annyira elvarázsolta ez a sötét, komor zenével aláfestett világ, hogy turizmus-vendéglátás szakon még a szakdolgozatát is ennek a témának szentelte. Készített interjút is a Szellemvárosok csapatával, azaz egy személyben Gyulával, rá fél évre pedig találkoztak is.

Azóta számtalan közös kalandon vannak túl

Zsolt időről időre feltűnik a videókban is. Ha nem valamilyen nagyszabású külföldi túrára indulnak, szívesen barangolnak a Balaton környékén, azt mondják, igazi kincsesbánya, és ha látnak egy izgalmas helyszínt, felírják a térképre. Csak nyitott szemmel kell járni, és elképesztő dolgokra lehet lelni. Nyilván azért rá kell érezni: a „dzsindzsás” növényzet, a roskadozó falak és a poros ablakok egész jó árulkodó jelek, bár előfordult már, hogy félrevezette őket.

„Kívülről totál romosnak tűnt, szóval nézegettük, hogyan lehet bejutni, nyitva van-e valamelyik nyílászáró, és egyszer csak egy arc nyomódott az üvegnek. Nagyon megijedtünk, de kiderült, az ott lakó az, szóval megköszönve a lehetőséget, angolosan távoztunk. (…) Vagy a fordítottja is előfordult már, hogy bent voltunk, és hallottunk valamit. Sistergést, mintha tojást főznének. Közelebb mentünk, onnan már inkább zuhanyzásnak hangzott. Aztán sorsot húztunk, melyikünk nézze meg és végül is csak a víz folyt…”

Felfoghatatlan, mire képes akár csak pár hónap is, az idő és a természet hatalmas rendezők.

Van egy hosszú távú projektjük, az aligai pártüdülők feltérképezése. Nagyon impozáns, mediterrán stílusú villák ezek, ahonnan belátni az egész Balatont. Folyamatosan változik az állapotuk, valamit lebontanak, egy másikat felújítanak, a többit a kíváncsi vandálok teszik magukévá. Amikor 2013-ban először jártak ott, volt egy idegenvezetőjük, aki már a rendszerváltás előtt, Kádár idejében is ott dolgozott, így Fidel Castróról is izgalmas történeteket mesélt. Az összes épületbe kulccsal mentek be, minden bútor a helyén volt régi pompájában. Ma már csak három-négy épület áll, elszabadult a pusztítás, az ablakokat betörték, kifosztották az épületeket.

A legek legje

A fiúk egyöntetű válasza alapján az egykori belgiumi Miranda kastély volt a legzseniálisabb urbexélményük, amit együtt élhettek át. Amíg létezett, kedvelt célpontja volt a turistáknak, Gyuláék ottlétekor épp németekkel, hollandokkal, spanyolokkal osztoztak a nagy épületen… meg egy kutyás őrrel.

„A Château de Noisy minden tekintetben a legjobb volt. Izgalomban, élményben, látványban – éppen olyan, amit vártál. Emlékszem, percekig ott álltunk előtte, és nem hittük el, hogy ez a valóság. Tényleg bemehetünk? Nagyszerű volt, kellett lopakodni, menekülni, ránk kiabáltak, több külföldivel segítettük egymást. Most is beleborzongok. Mert ez egy olyan helyszín, amiről tudni lehetett, hogy szúrópróbaszerűen őrök járnak ellenőrzik, és ha elkapnak, akkor két dolog történik: letörlik a képeidet és kivezetnek.”

Ahogy meséltek, már majdnem elborzadtam, hogy megsebesítik az odalátogatókat, de megnyugtattak, ilyenkor nem azt kell gondolni, hogy az őr lelő vagy megöl. Érzésre mégis valami nagyon hasonló történik, hiszen ezzel az egész útnak lőttek. Okafogyottá válik az utazás maga, ami egyébként is nagy idő- és pénzráfordítással jár.

Belgium és Franciaország sok felfedeznivalót tartogat, főleg kastélyok terén, de Olaszország is tele van urbexes kincsekkel, Amerikában meg például sok közszolgálati intézmény áll üresen: iskolák, óvodák és elmegyógyintézetek. Ahova pedig nagyon vágynak, az a török-ciprusi határon lévő, katonák által őrzött, negyven éve lakatlan nyaralóövezet. Kiürítették a városrészt, és a házak ma is őrzik közel félévszázados múltjukat.

Izgalom kontra történet, értékmentés kontra állagmegóvás

Ennyi borzongató történet után számomra az a legszembetűnőbb, hogy ezek az emberek adrenalinfüggők, szükségük van a felfedezés adta energiákra, a veszélyérzetre.

„Ha nincs benne izgalom, szinte nincs is értelme. Tök összetett érzés, amit csak az érthet meg, aki már átélt hasonlót” – ecseteli Zsolt.

Ha egy érintetlen helyre mész be, azt tulajdonképpen te fedezed föl, és nagy valószínűséggel kikutatod az utolsó részletig, kik élhettek ott, hogyan éltek, mivel foglalkoztak. Talán arra is kapsz válaszokat, miért hagytak hátra mindent. Gyula azt mondja, számára iszonyú érdekesek ezek a történetek. „Van egy sorozatom, amiben olyan helyszíneket veszünk be, ahol nagyon sok családi emléket találunk, fotókat, leveleket, útleveleket. A videókat már egész sokan nézik, nincs olyan hely, amit valaki ne ismerne fel. Így történt meg, hogy egy Amerikába disszidáló család leszármazottjának, egy még mindig az USA-ban élő férfinak az örökségét eljuttattuk az itthon maradt rokonokhoz.”

Létezik egy íratlan urbexes szabály, hogy csak az emlékeket vidd haza, illetve csak lábnyomot hagyj, de a fiúk az első részével nem feltétlenül értenek egyet. Hiszen vannak olyan helyek, amelyekről pontosan lehet tudni, ki és mikor fogja lebontani őket, és akkor az ott lévő berendezés, a tárgyak, minden elvész. Szóval van olyan helyzet, amikor az értékmentés felülírja az állagmegóvást. Csodálatos élmény, amikor egy-egy történetet továbbéltethetnek.

Az „Insta-urbexgeneráció” kora

Érezhető, hogy az internetnek és a közösségi médiának mekkora szerepe van az urbex alakulásában.

Egy-egy helyszínt felkapnak, menő lesz, mint például az itthoni szellemváros is, és akkor naponta elzarándokol oda több tucat ember. Az a legviccesebb korkép erről a jelenségről, hogy mindenki pontosan ugyanabból a szögből, szinte ugyanolyan beállításokkal készíti el ugyanazt a képet, pedig lenne sok más szemgyönyörködtető részlet is.

A közösségi média kicsit elvette a műfaj varázsát, épp ezért sok hely pontos címét hétpecsétes titokként őrzik, elvégre azok a legértékesebbek, amelyeket csak kevesen ismernek. Vagy amelyek már nem is léteznek, de te még készíthettél róla felvételeket.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Bozó Zsolt (@bozo.zsolt) által megosztott bejegyzés

Külföldi urbexesekről hallani lehet olyan pletykákat, hogy elmennek egy helyre takarítóeszközökkel, díszekkel, és kipucolják az egészet, berendezik kedvük szerint a szobát, akár még a graffitit is leszedik a falról. Úgy adják elő, mintha teljesen érintetlenül találtak volna az épületre, és gyönyörű fotókat készítenek, ami nyilvánvalóan nem a valóság, az emberek mégis nagyon vevők erre. Zsolt szerint ez az Instagram-kultúra hibája, mert nagyon tömör élményre van szüksége a felhasználóknak. És az agyonretusált urbexfotók is innen eredeztethetők, amelyek miatt a valóságban sokszor érheti csalódás az embert.

Videón azért hamarabb kiderülnek a turpisságok, ott nem lehet ekkorát füllenteni. Gyula épp ezért a nézővel „egy időben” fedezi fel a helyet, akkor kapcsolja be a kameráját, amikor elindul, hogy valóban újdonságként érje őt az élmény. Azt mondja, ez több mint egyszerű hobbi, inkább életstílus. Szabadidejében mindig azon jár az agya, mi legyen a következő nagy sztori, amit elhoz a kanapénk kényelmébe.

Deli Csenge

Fotók: Hajner Gyula és Bozó Zsolt