Filákovity Radojka: A nap ragyog, a fák énekelnek, előttünk elterül a végtelen – WMN-naplók
Ott állunk az erdő közepén tanácstalanul. Nem tudjuk, merre tovább. Valahol az út során rossz ösvényre léptünk, és csak most, –újraolvasva az előzetesen letöltött túraleírást, tanulmányozva a térképet – döbbenünk rá, hogy egy ponton kétértelmű volt. Rés keletkezett a pajzson, mi pedig figyelmetlenek voltunk. Néha még a tapasztaltabbakkal is megesik. Persze így van ez egyébként is: utólag az ember már világosan látja, mikor és hol kellett volna másfelé vennie az irányt; jobbra fordulni bal helyett. De ez most már nem sokat számít, itt vagyunk az erdő mélyén, a fák körülölelnek, nincs térerő, így a navigáció sem működik. Innen kell valahogy kibogarászni, hol vagyunk és megtalálni az utat. Rájönni arra, hogyan tovább. Filákovity Radojka naplója.
–
Persze eltévedni is tudni kell. A „kis” kitérőnk gyönyörű hegyoldalba vezetett, csodás kilátással.
Egy pillanatra becsukom a szemem, hallgatom, ahogy a fák kitartóan énekelnek. Aki gyakran járja a természetet, tudja, hogy mindegyiknek más a hangja: hol magas szoprán, hol mélyebb, akár egy bariton. Csodás koncertet adnak az erdőben együtt, ahogy a szél kitartóan fújja egymásra borult törzseiket. Nem pánikolok, ismerős már a helyzet, jól tudom, milyen elveszettnek lenni. És azt is, hogy nincs annál rémisztőbb, mint amikor a saját, jól ismert életedben nem találod az utat.
Másfél évvel ezelőtt ott álltam a tükör előtt élére vasalt nadrágban, zakóban és magas sarkú cipőben. Minden új volt rajtam, és minden épp úgy állt, ahogy állnia kell. Jól kerestem, szerettek és megbecsültek a munkahelyemen. Kívülről úgy tűnhetett, minden a helyén van. Hogy én is olyan jól passzolok bele a saját életembe, mint annak kiegészítőibe. Nem így volt. Akkor már egy ideje nem éreztem a helyemen magam.
Éltem mások álmát. Robotpilóta üzemmódban teljesítettem, sokszor öröm nélkül.
Láttam ezt a nőt a tükörben, akire büszkének kellett volna lennem, de a kételyek és a bizonytalanság egyre csak erősödött.
Ki vagyok és ki szeretnék lenni? Milyen életet szeretnék élni? Jó irányba tartok? Ez az az út, amin meg tudom valósítani, amit rég és igazán szeretnék? Merre menjek tovább? Egyáltalán, miért nem tudok megelégedni azzal, ami van? A válasz ezekre a kérdésekre végig ott lebegett előttem, csak könnyebb volt nem tudomást venni róla. Járni a kényelmes, biztonságos utat, amin nincs emelkedő, csak gyönyörű kilátás. De, ami egy ponton túl a semmibe vezet.
A férjem hangja ránt vissza a mostba, azt mondja, két lehetőségünk van: felkapaszkodni az előttünk magasodó meredek kaptató tetejére – ami meglehetősen megterhelő, nehéz út lesz – vagy visszafordulunk és több órás kitérő árán megkeressük az ösvényt, ahol letértünk. A kaptatót választottuk. Kezdetben tényleg iszonyú volt. Féltem. Az izmaim megfeszültek, minden harmadik lépésnél kénytelen voltam megállni. Vissza akartam fordulni. Az elején még vissza-vissza is pillantottam az útra, amit megtettem. Nem segített. Türelmetlenné tett – bár a türelem amúgy sem volt soha az erősségem –, hogy még mindig csak ennyit haladtam előre, hogy még mindig előttem a végtelen emelkedő, a csúcsot pedig nem látom. Nem voltam benne biztos, hogy meg tudom csinálni. Csak abban, hogy szeretném megpróbálni.
Pár hét múlva felmondtam. Nem tudtam elnyomni a belső hangot: nem ez az, amivel foglalkozni szeretnék – én írni akarok.
Vettem hát egy nagy levegőt, és nekivágtam azzal a tudattal, hogy nagyon is kétesélyes, hogyan fog elsülni a dolog. Nem voltam benne biztos, hogy sikerrel járok. Csak abban, hogy meg szeretném próbálni.
Talán húsz perc telt el vagy csak tíz, amíg a meredeken kapaszkodtunk fel, fogalmam sincs. Mindenesetre egy örökkévalóságnak tűnt az út – de végül megcsináltuk. És fent, a csúcson tényleg ott volt a kijelölt ösvény, amin tovább kellett haladnunk, hogy elérjük a túra legszebb panorámáját nyújtó kilátót.
A nap ragyogott, a fák énekeltek. Előttünk elterült a végtelen.
Filákovity Radojka
