-

Semmi mást nem kellett volna hoznom, csak egy hálózsákot, váltóbugyit és a laptopot. Az első kettő ugyan velem van, de a laptop helyett inkább másik ezer kacat, ami indulás óta a hátizsák alján húzza a hátamat. Laptop hiányában viszont pötyögök a telefonon, mert kézzel csak firkálok, listázgatok, de írni nem tudok. A telefon azonban folyton lemerül, és maximum az orrlikamban tudom tölteni útközben, hiszen naponta csak hajnalban és hullafáradtan, érkezéskor vagyok dugó közelében, olyankor pedig más foglal el, nem meredek a kijelzőre.

Most is éppen egy domboldalon aszalódom a napon, de már nem bírtam, muszáj kiírni magamból ezt, mert mire leérek, ahogy a kilométerek fogynak, úgy ürülnek ki a gondolatok is a fejemből. Letelepedtem, mögöttem eddig 250 kilométer, előttem ma még 12, van vizem, fejfedőm, a gyomrom ugyan korog, de az most jólesik.

Galícia remek hely. Gyönyörű, nyugis, illatos, ízletes, színes és csodás nyelven „hablatyol" sok helyes ember, kedvesek mind, a férfiak meg folyton tesznek róla, hogy az ember izzadt sortban, hátizsákkal is nőnek érezze magát. Szeretek itt gyalogolni. Portugáliában is szerettem. Tulajdonképpen szeretek gyalogolni. Nagyon jól bírom a tempót, jobban mint a nagy átlag, a kiölhetetlen versenyszellem okán persze ez hajt is picit, bevallom. Erőt ad. Nyilván nekem is van vízhólyagom, vérhólyagom is, egy erdőben csúnyán felszakadt a combomon a bőr, a nap rongyosra égette a bal fülcimpám, a szeplőim, májfoltjaim virítanak, és tegnap a jobb vádlim úgy görcsölt, hogy még a könnyem is kicsordult,

de büszkén, örömmel, modern, városi aszkétaként viselem a tüneteket, mert minden apró külső tünet egy belső megfelelővel jár. Ahogy megjelenik valami kint, úgy történik valami odabent is.

Mondjuk, nagyon kommersz ám ez az egész csomag. Nyár van, tűz a nap, az ég mélytürkiz, az óceán megnyugtató biztonsággal folyton duruzsol, a táj lenyűgöző, beszippant, és mi, nemzetközi önkereső turisták sétálgatunk, van, aki felfelé, van, aki délnek, van, aki kalapban, van, aki az apjával, némelyikünk csendben, mások dumcsizgatva, de egytől egyig mindannyian lógatjuk a Camino kagylóját a hátizsákról, és naponta a saját világainkat váltjuk megfele. Hát, mi ez, kérem, csak nem maga a plasztik spiritualitás? Dehogynem. Ám ezt itt senki se bánja. Én se.

Mert így a mocskos, elkényeztetett fajtámnak van ideje olyan képeket ízlelgetni, amelyeken a mindennapokban úgy lépnék át, akár a gyerekszoba padlóján hagyott félkész kirakóson.

Itt van például ez

Két napja még Portugáliában voltam, amikor eltévedtem. Szándékosan tértem le az útról, kaland az élet, de aztán csúnyán belegyalogoltam a jelöletlen portugál tájba. Másfél órát mentem úgy, hogy ennyi biztató jelem volt: a tenger még mindig a bal fülembe zúgja magát, bár halkabban, mint kéne. Mentem, vizem fogytán, türelmem szintén, négy óra, bassza meg, nem lesz ágy a következő szálláson, ha nem jutok vissza a sárga nyilakhoz kurvagyorsan. Lihegek, ütemesen haladok, picit még hisztis is lettem, mert a derékig érő füvön, mocsarasodó ösvényen és a mindezt körülölelő erdőn kívül semmit, senkit nem láttam.

Aztán hirtelen, a teljes csöndből, előjel és nesz nélkül – a legnagyobb rémületemre – előkerült egy hatvanas pasas egy kannával. Nem köszönt. Nem köszöntem. Megállt, megálltam. A köztünk lévő ötméteres távolságot megtartottam. Ám ő hirtelen irányt váltott, az addigra már alig észlelhető ösvényről letért, intett, menjek. Gondolkodás nélkül mentem utána, miközben az villant át az agyamon, hogy én ezt az embert ismerem. Áh, badarság! Akkor meg mi a fasznak indulsz el egy vadidegen fószer után egy portugál erdőben?! Meneteltünk némán vagy tíz percig, bokrokon át, fák között, fogalmam sincs, hova. Majd egyszer csak megláttam egy kövön a megnyugtató sárga nyilat, ő rámutatott, elmosolyodott, és kannástul elindult egy harmadik irányba.

Szaporáztam a lépteim, lassacskán megnyugodtam, hálát kezdtem érezni és örömöt. De meg kellett állnom. Le kellett ülnöm. Rájöttem ugyanis, honnan ismerem a pasast: ugyanazt a kölnit használja, mint apám.

Domesz

Meg itt van ez is

Minden éjjel a kislányaimmal álmodom. Furcsákat. Minden éjjel egyre fiatalabbak az elmémre vetített sztorikban. Ez már eleve furcsa. (Erről majd később.) De furcsa az is, hogy minden éjjel az apám kíséri az álombéli útra a gyerekeket. Apa él, jön-megy, tegnap még kiabált is, ami olyan valódivá tette a helyzetet, hogy felriadtam, és percekig gubbasztottam az emeletes ágyam tetején azon tűnődve, hogy ez a 20 fős, lábszagú horkolás a valóság... vagy az, hogy Zea rossz fát tett a tűzre és a nagyapja fülsértően megdorgálja... Hiába éreztem apám haragját túlzásnak, ott, akkor, a koszlott kis hálózsákomban azt szerettem volna, hogy az igazságtalanság legyen a valóság, és ne a valóság igazságtalan.

Ócska közhely:

ha picit jobban figyelünk befelé, minden érzés kézzelfogható valósággá nemesül.

Én itt befele nézelődöm, aztán ami kikéredzkedik, azt kieresztem, de most leteszem a telefont, Apa ideült mellém a fűbe, hozott fügét, hangosan szuszog, rág, hanyatt dőlt, dumálni fogunk.

 

Szabó Dominika

Folytatása következik

A fotók a helyszínen készültek, a szerző felvételei.