A nosztalgia emlékezés vagy melankólia?

Sokáig úgy gondolták, egyik sem, inkább mentális betegség.

A névadó egy XVII. századi orvostanhallgató volt, bizonyos Johannes Hofer, aki a külföldön szolgáló svájci zsoldosok különös tüneteit (krónikus fáradtság, álmatlanság, szabálytalan szívverés, emésztési panaszok és láz) tanulmányozta, amelyek miatt volt, akit le is kellett szerelni. Hofer szerint a betegséget az okozza, hogy a katonák erősen vágyódnak haza. A kórt nosztalgiának, azaz honvágynak nevezte el – a görög nostos (hazatérés) és algos (fájdalom, vágyódás) szavak után.

Az akkor alkalmazott terápia ma már elég bizarrul hangzik, de akkor hittek benne: a zsoldoskatonáknak megtiltották az otthoni dalok éneklését. (A zene és a nosztalgia kapcsolata amúgy egyáltalán nem hülyeség, erről lesz szó még!)

A XX. század elején a pszichológusok már nem fizikai betegségnek tartották a nosztalgiát, hanem egy a depresszióhoz hasonló mentális zavarnak, amely olyan embereket sújt, akik nem nőttek fel, nem képesek elengedni a gyerekkort, és visszavágynak az anyaméhbe.

E meglehetősen szigorú besorolás a későbbiekben szelídült, a szó jelentése kitágult, köznapivá vált, és elszakadt a betegség képzetétől. Ma már sokkal inkább a honvággyal vagy a múlt iránti sóvárgással kapcsoljuk össze. És nem a szenvedéssel, inkább egy érzelmekkel teli, kellemes, képzeletbeli utazással.

„A nosztalgia egyszerre érzés, hangulat, emlékezet és vágy” – írja Pintér Judit Nóra „Nosztalgia és otthonosság” című esszéjében.

És így – komplexitásában – termékeny táptalaja bármely művészeti alkotásnak, hogy a leghíresebb, emblematikus példát említsem: Az eltűnt idő nyomában című regényben Marcel Proust elmeséli, hogy a gyerekkora óta nem kóstolt madeleine sütemény ízének hatásra feltolultak benne az emlékek, asszociációk.

És ezzel rátapintott valami nagyon fontos emberi sajátosságra: mindannyiunknak megvannak a magunk madeleine-jei

Egy hang, egy illat, egy ismerős kép: bármilyen inger beindíthatja bennünk a belső mozit, amelyben régi felvételeket vetítenek.

A legerősebben egyébként a zene hat ránk. Biztosan emlékeztek a Casablanca című film szállóigévé vált mondatára, amelyet Ilsa (Ingrid Bergman) mondogat könnyes szemmel, ellenállhatatlanul a zongoristának, felidézve így a szerelmével közös dalát (és becsalogatva a kedvest):

„Játszd újra, Sam!”

Igen, a nosztalgiázás legmegbízhatóbb generátora a zene. Vajon miért hat ránk ilyen erősen ebből a szempontból is, erősebben, mint, mondjuk, egy fotókkal teli album? Nos, ennek az az oka, hogy (képalkotó eljárásokkal kimutathatóan) a zene a ritmus, a dallam, a dalszöveg által több különböző agyterület aktivitását (f)okozza, segíti az emlékezést, ráadásul különböző neurotranszmittereket – dopamint, szerotonint, oxitocint – szabadít fel, melyek a boldogságérzet kialakulásáért felelősek.

Állítólag a 12 és 22 éves korunk között hallott dallamok váltanak ki belőlünk a későbbiekben a legmegbízhatóbban nosztalgikus érzelmeket, David Levitin neurológus-író szerint ez azért van így, mert az ebben az időszakban hallgatott dalok formálják az identitásunkat, és ezek kapcsolódnak össze leginkább a társadalmi életünkkel, hisz zenét ebben az időszakban hallgatunk leggyakrabban számunkra fontos emberek társaságában, akik iránt erős érzéseket táplálunk: így kapcsolódik össze örökre a szív és a muzsika.

De biológiai oka is van annak, hogy ennyire mélyen megmaradnak bennünk a fiatalkori évek emlékei.

Agyunk nagy változáson megy keresztül ebben az időszakban, az átélt élmények pedig gyakorta bírnak erős érzelmi töltettel a ifjúság ihletett lendületéből adódóan, így könnyebb előhívni őket később a memóriából.

Sarkos példa, de igaz: zene segítségével lehet a leginkább segíteni feledékenységgel járó kórképek esetében az emlékezést. Egy riportalanyom mesélte, hogy alzheimeres édesanyja betegségének kései fázisában már beszélni se nagyon tudott, alig ismerte meg az embereket, de sűrűn jártak az Operába, a Zeneakadémiára, mert lényének ez a zeneszerető része ép maradt, és nemcsak változatlanul élvezte a zenét, de érdekes módon pontosan emlékezett is a rég hallott dallamokra.

Ismerősöm a zene révén tudta visszakapni, ha csak rövid időre is, azt az édesanyát, akit ismert, akihez tartozott, aki iránt erős nosztalgiával vágyódott, pedig még élt.  

Amikor nosztalgiáról beszélünk, akkor olyan speciális emlékekre tekintünk vissza, amelyek erős érzelmeket váltanak ki belőlünk a jelenben

– és talán erős érzelmeket váltottak ki belőlünk régen is, de ez egyáltalán nem biztos: az emlékezés kreatív műfaj.

A múlt örökké fel van állványozva bennünk, folyamatos rekonstrukció alatt áll. Hogy mely epizódok bírnak különleges fontossággal, az időről-időre változik a jelen tükrében. 

A nosztalgia elvágyódás és honvágy egyszerre.

Nem a szépet és jót keressük feltétlenül, inkább az otthont. Az otthont, valahol térben és időben máshol, mint, ahol most vagyunk.

A leggyakrabban persze olyan fontos pillanatokat idézünk fel a nosztalgiázás során, amelyek örömmel, boldogsággal, jóleső izgalommal töltöttek fel minket (legalábbis most így emlékszünk rájuk), és szeretett személyekhez kapcsolódnak, ugyanakkor, mivel tudjuk, hogy a múlt visszahozhatatlan, sajog is a szívünk.

„A nosztalgiában mint vágyban megmutatkozik a vágy sajátos természete: a beteljesedésben a vágy eltűnik ugyan, mégis örökké visszatér, mert a bennünk levő hiány, amelyből táplálkozik, végső soron nem betölthető – fogalmazza meg oly szépen Pintér Judit Nóra pszichológus.

A nagyon rossz élmények, fájdalmas veszteségek, szégyellt kudarcok is vissza-visszatérő vendégek lehetnek a tudatban, a pszichológusok ebben az esetben inkább traumákról beszélnek, kísértő emlékbetörésekről, nem nosztalgiáról.

De fontos szemponttal egészíti ezt ki Pintér: „A múlt egy helyének, szagának, egy arra emlékeztető tárgynak még azokban az esetekben is hívóereje van, amelyekben ez a múlt nem volt igazán kellemes akkori önmagunk számára. Sőt, ha iszonyatos volt, akkor is lehet a nosztalgia az az érzés, amellyel emlékezetünkben kapcsolódunk hozzá, mert a nosztalgia nem a kellemességgel áll a legszorosabb kapcsolatban, hanem az otthonossággal. (…) saját elmúlt lelkiállapotunkra vagy léthelyzetünkre találunk rá a nosztalgiában, s az lesz ismerős.”

Az otthon tehát valójában egy érzés, egy gondolat. Vagy akár maga a fájdalom.

A szép emlékeken való merengés is okozhat szomorúságot, nem csak örömet

Hisz valami olyasmi jár a fejünkben, ami már megváltozott, vagy elmúlt egészen. Mégis jót tehet nekünk az ábrándozás róla, hisz vannak helyzetek, amelyekből csak a fantázia vagy az időutazás tud kiszabadítani bennünket ideiglenesen. 

 

Az elmúlt hónapok elszigeteltségében bizonyára rengetegen gondoltak vissza korábbi utazásaikra, családi és egyéb közösségi élményeikre, és ez talán segíthetett oldani a bezártság miatti frusztrációt.

Az sem véletlen, hogy az idős emberek szívesen mesélnek fiatalkori élményeikről, felidézgetve életük legélménytelibb, legkalandosabb, legszínesebb időszakát: a múlt emlegetése egykori önmagunkhoz vezet vissza, ahhoz a belső entitáshoz, amely nem változott lényegében, ellentétben a körülményekkel, amelyek akadályozzák a jelenben.      

Képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Jonathan Kirn

De ábrándozhat-e valaki olyan dolgokról, amelyek meg sem történtek vele – vagy nem vele történtek meg?

A tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon is.

Az elmúlt évtizedek ikonikus ruhadarabjait azok a fiatalok is hordják, akik még nem is éltek akkoriban, amikor divatosak voltak. A retró kitartóan hódít az élet minden területén: zenében, lakberendezésben, öltözködésben, de még politikai rendszerek iránt is él az emberekben úgynevezett közösségi nosztalgia: a századforduló vagy a Kádár-kor például tipikusan ilyen időszakok.

Úgy sóhajtoznak emberek utánuk, mintha akkor mindenki Eldorádóban érezhette volna magát. Ami persze nem igaz, inkább csak arról van szó, hogy a rajongók a jelent és a jövőt érzik bizonytalannak, fenyegetőnek, esetleg keservesnek, és e karcos tükörben villan fel a múlt arany ködben.

Jó-e nekünk egyáltalán a nosztalgia?

Nehéz erre általánosságban válaszolni. Talán a kérdés sem helyes.

Úgy van ez talán, mint minden élvezeti szerrel.

Ha csökken tőle a szorongás, ha felidézi bennünk, hogy jó életünk lehet, hisz már volt értékes és értelmes, ha felvidít és esetleg még aktivizál, feltölt, tettekre, változtatásokra is sarkall minket, akkor kifejezetten a segítőnk.

Ugyanakkor a nosztalgia, ahogy a fantázia és az álom is, lehetőséget ad arra, hogy valóságként éljük meg vágyainkat – nosztalgia esetében az eszményített múltat.

Baj akkor van, ha beleragadunk az eszménybe, az önmagukon túlmutató emlékekbe, ha ezért a jelent egyre sivárabbnak, értelmetlenebbnek látjuk, és megadjuk magunkat a sorsnak, mert úgy képzeljük, ami fontos volt az életben, azt már mind elvesztettük, remény sincs a boldogságra immár, az a múltban lakott.       

Svetlana Boym a The Future of Nostalgia című esszéjében elkülöníti a „resztoratív” és a „reflektív” nosztalgiát, azaz a múlthoz való két lehetséges hozzáállást. Előbbi az elveszített múlt újjáépítésének vágyát jelenti praktikusan, a másik a továbblépést, annak tudomásul vételét, hogy egy korszak lezárult, és nem a jövő utópiája a múlt, az emlékek legfeljebb muníciót adnak a folytatáshoz.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Dr. Hal McDonald ír egy jó példát a kétféle nosztalgia megkülönböztetésére. Ha meghallasz egy dallamot, ami a volt szerelmedre emlékeztet, és visszagondolsz a közös múltra, vagy megnézed a régi fotókat, akkor az a reflektív nosztalgia, amely ártalmatlan, sőt építő lehet. Ellenben, ha a dallam arra sarkall, hogy hívogasd az exedet, és megpróbáld helyrehozni, azt, amiről már kimondtátok, hogy vége, az a resztoratív nosztalgia: azaz illuzionista, egy idealizált múlt újjáépítését fontolgató, energiarabló merengés.

Art Markman pszichológusnál olvastam egy 2020-as kutatásról, amely azzal az eredménnyel zárult, hogy sok embernek hajlama van a resztoratív nosztalgiára, és ez gyakorta negatív érzésekhez, depresszióhoz, valamint a megbánáshoz kapcsolódik bennük. Az idézett tanulmány szerzői úgy vélik, azok, akik magukat „nosztalgikus alkatúnak” vallják, hajlamosabbak a ruminációra, azaz múlton való rágódásra, mint azok, akik kevesebbet tekintgetnek visszafelé.

Arra is rámutatott a szerző, hogy a kutatás résztvevői általában akkor váltak hajlamosabbá a nosztalgiázásra, amikor magányosnak érezték magukat. Az eredmények azt sugallják, hogy az elszigeteltség érzése gyakran vált ki nosztalgiázást a hétköznapokban, ami viszont sajnos nem vezet általában megnyugváshoz, inkább fokozza a rosszkedvet.

Összegezve: a nosztalgia lehet a barátunk, de az ellenségünk is, ha mérgezi a jelent

A fent említett kutatásból az is kiderült, hogy pozitív érzelmeket inkább akkor váltottak ki az emlékek, ha direkt hívták őket elő a résztvevők, felszólításra, nem csak úgy spontán villantak be valamilyen inger kapcsán. Ha pedig ez így van, akkor mi magunk is élhetünk a kísérletvezetők módszerével, ha szeretnénk lelket önteni magunkba vagy valaki másba: a boldog-vidám percek szándékos előráncigálása, emlegetése segíthet.

Szerencsére mindannyian rendelkezünk olyan kincsekkel, amelyekhez vissza-vissza lehet nyúlni a múltba. Ez pedig arra taníthat minket, hogy a jelenen mindig érdemes dolgozni (akár a körülmények dacára is), keresve az élményeket, érzéseket, emberi kapcsolatokat, hogy a bázist erősítsük.

A világ folyamatosan változik körülöttünk, de ez az emlékekből gyúrt belső gombóc, ha nem is az otthonunk, de legalábbis a menedékünk.  

 

Kurucz Adrienn

 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jasper James