–

Mindig csak a kifogások…

„Ha egyszer gazdagok leszünk, veszünk egy tengerre néző ingatlant.” „Egyszer majd úgyis lesz egy kis konyhakertem, ahol magam termesztem a zöldségeimet – majd, egyszer.” „A legnagyobb álmom vitorlással szelni a habokat egész nyáron.” „Kiégtem a társadalomból, fáraszt a városi lét, természetbe vágyom.” „Olyan jó lenne úgy élni, mint Meryl Streep a Mamma Miában” – ismerős, igaz? A legtöbbünknek leginkább azért, mert a nagy célok túl gyakran fulladnak bele a megvalósítatlan álmok tengerébe, és az álom a beach house-ról #CoastalLife hashtaggel feltolva az Instára éppolyan elérhetetlennek tűnik, mint az örök fiatalság titkának megtalálása vagy mint egy élet során háromszor megnyerni a lottóötöst, vagy hogy David Beckham, Brad Pitt és Colin Firth együtt énekelnek szerenádot az erkélyed alatt. 

Pedig az igazság az, hogy az esetek nagy részében nem a lehetetlen áll köztünk és az álmaink megvalósítása közt, hanem az, hogy egy fűszálat sem teszünk keresztbe azért, hogy teljesüljenek – még ha magát a változást úgy várjuk is, mint a messiást. Gyakran még egy atomjaira esett házasság vagy egy dögunalmas és kizsigerelő munkakör sem elég ahhoz, hogy elinduljunk az igazi célok felé. Inkább azt mondjuk: „most arra van szükségem, hogy pihenjek a nagy trauma után”, „most, hogy már megtapasztaltam, hogy minden mulandó, és semmi sem tart örökké, nincs motivációm semmire”, vagy épp „majd csak lesz valahogy”. 

És lesz is – csak nem pont úgy, hogy másnap reggel vagy a jövő nyáron egyszer csak felébredünk, a tengeri szellő beszökik a szobába, felpillantunk az ablakra, és egy kristálytiszta, azúrkékben tündöklő öbölre nézve azon merengünk, hogy kifeküdjünk-e a partra napozni, vagy inkább átugorjunk a szomszéd sziget termelői piacára, és meghívjunk pár barátot egy kerti sütögetésre, esetleg csak heverjünk még kicsit, átérezve és mélyen megélve a pillanatot: „végre itt vagyok, végre tényleg megtörtént, végre, miután mindent megtettem érte, megkaptam”. 

Mindez csak akkor történhet meg, ha az álmok szövögetése cselekvéssel, az ambíció szorgalommal, a kreativitás racionalitással párosul, és persze akkor, ha nem rezelünk be, amikor már a finisben vagyunk. 

Valahol el kell kezdeni

Én is hasonlóképpen voltam ezzel, amikor nagyjából két évvel ezelőtt egy míkonoszi nyaralás után egyszeriben úgy éreztem: itt az idő. Nem vagyok sem milliárdos, sem professzionális befektető, de még ingatlanügynök sem – ezért aztán naivan és tapasztalat nélkül láttam neki a keresésnek. Ilyen egyszerűen kezdődött: Google, „property” „Mykonos” …aztán hamar felfedeztem, hogy a legtrendibb görög szigeten még egy ólat sem kapnék százezer euró alatt, nekem viszont tízezrem sem volt. A második keresés a „cheap property” és „beach” szavak kombinációjára már eredményesebb volt: felfedeztem a propertyunder20K.com, azaz „ingatlan húszezer euró alatt” honlapot, és ettől a pillanattól fogva egy új világ tárult fel előttem. 

Egy világ, ahol a Google Earthnek köszönhetően mesébe illő, középkori olasz kisvárosokban sétálhattam – itt ötezer euróért kínálnak háromszintes városi villát, kétszer ennyiért már farmot kapni Portugáliában, a háromszorosáért tipp-topp, átadás előtt álló stúdió kapható Egyiptom tengerparti luxuskomplexumaiban, húszezerért Törökországban, huszonötért Cipruson, harmincért pedig Floridában is akadnak ingatlanok. 

Mindez azt jelenti, hogy ha valaki komolyan veszi az álmait, potom ötmillió forintból életet válthat – ez pedig a nemzeti bank friss kutatása szerint pontosan az átlagosan megtakarított fejenkénti vagyonnak felel meg Magyarországon. 

Az átlagszámításban persze ott vannak a vagyonosabbak, és a kevésbé gazdagok is – de ha nem áll is az összeg befektetésre készen a bankban vagy várakozik a konyhaszekrény felső polcán egy dunsztosüvegben, akkor ingatlanban, kocsikban és más ingóságokban számolva érdemes összeadogatni, mennyi is az annyi, amiről azt hisszük, hogy nincs is. Ha tényleg sehogy sincs meg a zsé, akkor meg rá lehet áldozni néhány kőkeményen dolgozós esztendőt, vagy tudod, mit?  Ha végképp nincs meg a pénz – se égen, se földön –, akkor sem kötelező senyvedni. Pénztelennek lenni ugyanis bárhol lehet. Extrém példa, és nem biztatok rá senkit, de ha én totál nincstelen lennék, szívesebben lennék hontalan ott, ahol van tengerpart, és jó az idő.

Felnőni a céljainkhoz

Már csak egyetlen kérdés maradt: mire vágyunk jobban? A kényelmes komfortzónára, vagy a kifürkészhetetlen kalandra?

Mielőtt válaszokat keresünk, érdemes észben tartani: épp annyi esélye van, hogy a megszokott komfort kibillen az egyensúlyból és összekuszálja az életünket, mint amennyire kiszámíthatatlannak tűnik a költözés. 

Én nem vagyok egy kimondottan racionális elme, a praktikum, az adminisztratív tevékenységek, a számolgatás, a szerződéskötés, és hasonló világi dolgok mindig görcsbe rántották a gyomromat, de a harmincnyolcadik életévemet taposva megértettem és elfogadtam, hogy bizonyos fokú önfegyelem nélkül lehetetlen előrejutni – így lépésről lépésre átneveltem magam. 

Amikor másfél évvel ezelőtt először léptünk be egy ingatlanba, amelyet korábban csak az interneten láttam, még olyannyira impulzív voltam, hogy képes lettem volna ott helyben szóbeli szerződést kötni, és átadni minden banki adatom – úgy, hogy a ciprióta bácsika, aki megmutatta nekünk az eladó házát, egyetlen szót sem beszélt angolul. 

Aztán volt az a szakasz, amikor egyszerűen csak felkerestem helyi ingatlanügynököket, befektetéssel foglalkozó cégeket és jogi tanácsadókat, ők nagyjából felvilágosítottak a folyamatokról: tudnom kell, regisztrálva van-e az ingatlan a földhivatalnál, közjegyző jelenlétében kell szerződnöm az ügyvéddel, az adók és kötelező kifizetések tuti hozzáadnak pár ezer eurót a vételárhoz – azaz csupa olyasmi vár rám, amihez semmi kedvem, amit utálok, ami kényelmetlen. 

Na, ez az a pont, amikor a nagy döntés ismét elbukik, vagy valami megváltozik belül, és úgy határozunk: oké, bevállalom. 

De mit is pontosan? Mit jelent számomra az a vágyva vágyott élet, amit egy görög sziget vadregényes öbleiben, egy itáliai kisváros kacskaringós utcácskáin, Portugália végeláthatatlan lankáin kívánok megtapasztalni? Kik laknak ott, hol lehet a közelben piacozni, hol laknak majd a barátok, akik meglátogatnak, és hogyan tudom megvalósítani magam úgy, hogy önazonos maradjak a munkámat végezve, és szabad maradjon a lelkem? Ezekre a kérdésekre adnak választ a második körös körbeszimatolások. 

Bár a „guglin” felkutatott „a falu hivatalos honlapja” vagy a Facebookon talált, a térség turizmusát promotáló oldalak is válasszal szolgálhatnak, számomra a három legreprezentatívabb forrás a TripAdvisor volt (ahol nagy utazók hosszú sztorikat osztanak meg a bejárt helyekről), az Instagram (ahol az úti cél és a potenciális új otthon biztosan ott van akár hashtagként, és akár privát üzenetben is faggathattam a tapasztalataikról azokat, akik ott jártak), illetve a Facebook-csoportok, ahol többnyire a helyiekkel igyekeztem felvenni a kapcsolatot. 

Álomból realitás

Így tudhattam meg, hogy a krétai stúdiólakás hatezer euróért egy a kilencvenes években épült, omladozó szellemkomplexumban várja új gazdáját, bár a medencét évek óta nem töltötték fel, és az utolsó kisbolt is bezárt. Így csevegtem az olasz művésszel, aki minden nyáron visszajár Abruzzóba a nagymamájához, aki szerint „annyi itt a földrengés, mint a spájzban a fokhagyma” (és jó sok fokhagymája volt). Így derülhetett ki, hogy brit befektetők egyik reggel arra ébredtek Észak-Cipruson épült luxusvillájukban, hogy egy török férfi áll a küszöbön, mondván: ez a nagyapja földje, és kéri a kulcsokat. És az is kiderült, hogy a görögországi utazási irodák prospektusaiban csilivili spáként hirdetett vulkanikus fürdőkomplexum – amely mellett vegán tavernát nyitottam képzeletben – évekkel ezelőtt bezárta kapuit, és a félszigeten élők gyertyával járnak le a tengerpartra, mert az alvó vulkán mellett egy gejzírben zuhanyozni jól néz ki Instagramon, csak épp néhányan már belehaltak egy-egy váratlan gázkitörésbe.  

Nem mondom, elég hevesen tolom a „guglitranszlétet”, mentem le a képeket, és mutogatom a kincseket Bulgáriától Váránasziig Niminek, a férjemnek, aki már meg sem lepődik rajta, hogy idén harmadszorra utazunk, a harmadik országba – Budapest és Tel-Aviv után –, a harmadik fészkünket keresgélve. Mondanom sem kell, hogy repjegyet sem veszünk soha ötven euró felett – mint dörzsölt álommegvalósítónak, erre is megvannak a módszereim: minden lehetséges országban megvannak a megtekinteni vágyott ingatlanok, de csak olyankor ugrunk repülőre, amikor a vallásos áhítattal böngészett Google Flightson megpillantunk egy nevetségesen olcsó repülőjegyet. 

Az elmúlt év során szerzett élményeink, tapasztalataink, kalandjaink pedig már egyfajta szívmelengető és gondolatprovokáló próbának tetszenek – milyen is lesz majd, amikor a város vibráló forgatagát elcseréljük egy álmosan ringó ladikra a kikötőben, amelytől mindössze egy olajfaliget választja el az erkélyünket. 

Kék Vespám már van, körbeviszek bárkit. Főzni bárhol tudunk, írni természetben a legjobb, Nimi pedig – aki színész az Izraeli Nemzeti Színházban – már lázasan dolgozik egy lakásszínház-produkción, amelyet tel-avivi otthonunkban és vendégházunkban, a Yafo Creative-ban mutatunk be. 

És akárhol leszünk is, mindig néhány óra utazás választ el minket a nyüzsgő metropolisztól… vagy a következő nagy projekttől. Mert mindig jó észben tartani: még egy hatalmas, sorsfordító változtatás, egy életen át dédelgetett álom megvalósítása sem jelent végállomást. Ilyen ez a mi csudálatosan nyughatatlan természetünk. 

Steiner Kristóf