Barátom, Sali

Kicsi gyerekként volt egy képzeletbeli barátom, akit Salinak neveztem el. Sali hatéves forma fiú volt, amolyan nyurga figura, félhosszú hajjal, kék szemekkel, és erőteljes térdkalácsokkal, ami nagyon szembetűnő volt a rövidnadrágjában. Sali ugyanis mindig térd feletti nadrágot viselt, mármint a képzeletemben. Természetesen, ha valamikor rossz fát tettem a tűzre, akkor azért ő volt a felelős, és addig győzködtem apámat, hogy ne feddjen meg, amíg el nem mosolyodott csalafintaságomon. 

Anyám persze meg volt rémülve, hogy nem normális a gyerek – képzelődik.

El is vitt orvoshoz, vizsgáljanak meg, nincs-e valamilyen pszichés bajom, de az orvos megnyugtatta, hogy a gyerekkorban kitalált barát fejlett fantáziára és magasabb szintű intelligenciára utal.

Úgyhogy ne aggódjon. 

Sali aztán egy napon eltűnt. Nagyjából hétéves koromra nyoma veszett. Egyszerűen nem emlegettem többet.

Nem sokkal később, nagyjából nyolcévesen kezdtem el írni az első regényemet, aminek azt a címet adtam, hogy Boszorkány a ködben, és a borítót is én terveztem hozzá. (Persze sose fejeztem be, de majd lehet, felajánlom a kiadómnak a jogokat, talán most többet érnek. Hahaha.) Sali ebben a történetben már nem szerepelt. A képzeletem viszont szárnyalt.

Az élet megrontója megmentője

És a fantáziám svungja azóta is tart. Azokban a pillanatokban, amikor nem kell kommunikálnom senkivel, vagy simán csak egyedül vagyok, gyakran álmodozom. (Tudom, hogy a képzelgés és az álmodozás nem egészen ugyanaz.)

Szerintem az álmodozás nem az élet megrontója. Az álmodozás edzésben tartja a képzelőerőt, az álmodozásra igenis nagy szükség van a mindennapokban, mert erőt ad, és kiment helyzetekből, a világból, amikor arra van szükség.  

Rendszeresen álmodozom különféle dolgokról, például arról is, hogy egy szép napon Brad Pitt felesége leszek, és visszavonultan élünk, a kíváncsi szemektől elzárt franciaországi birtokunkon, szőlőt termesztünk, közben meg borozunk a teraszon. Persze ez a része az álmodozásaimnak elérhetetlennek tűnő messzeségben van, de álmodozni azért is jó, mert amikor egyszer mégis valóra válik, amit elképzeltünk, akkor igaziból is az álmainkban élhetünk. 

De volt egy másik álmom is: élek!

Korábban arról álmodoztam, hogy az emberek szeressenek engem. De azt, ami most van –- hogy életvitelszerűen írhatok, hogy a könyveimet kiadják, a cikkeim megjelennek a WMN-en, ja... és még valami: hogy élek! – még a legvadabb álmodozásaim során se tudtam elképzelni.

(Na már most, ha ezt nem tudtam elképzelni, ami most van, és mégis megvalósult, akkor a Brad Pitt-es dolog miért ne jöhetne össze, mikor azt meg képes vagyok elképzelni is, hát nem?)

Hogy az emberek olvassák, amit írok, hogy sokan úgy érzik, így vagy úgy, de segítenek nekik a szövegeim, és ezért szeretnek (jó, vannak olyanok is, akik nem, de azok meg le vannak szarva), az valami csodálatos érzés.

Adtam és adok nekik az írásaimon, könyveimen keresztül, olyan dolgokból, melyeket én már tapasztaltam és folyamatosan tapasztalok, meg olyanokból is, amit elképzelek, ők pedig hálásak ezért.

Ez elmondhatatlanul jó dolog. 

Múlt vasárnap, április nyolcadikán, feldobott a Facebook egy három évvel korábbi emléket, amikor becsekkoltam egy étterembe. A hozzá tartozó bejegyzésbe azt írtam, hogy mennyire boldog vagyok, mert hosszú hónapokig tartó, kegyetlen betegeskedés után, végre emberek közé mehetek, ha csak egy órácskára is, és nem etetnek, hanem késsel, villával ehetek. Arra a napra tisztán emlékszem, mert az egy olyan nap volt, amikor valóra vált egy álmom. Valami, amiről az előző hónapokban folyamatosan álmodoztam.

Néhány éve az álmodozásaimban már egészen másmilyen dolgok szerepeltek. Néhány éve az volt az álmom, hogy éljek, ami másoknak tök természetes, vagy eszükbe se jut a mindennapi forgatagban. 

Most pedig épp egy repülőn ülök, előző nap nem aludtam semmit, és egy csodás helyre utazom. Azt mondják ugyan, két napig, amíg ott leszek, esni fog az eső, én mégis boldog vagyok. Örülök, mert ez az álmom is teljesült. 

Álmodozni nem hiábavaló. (Akkor most már csak Brad Pitt van hátra.)

Ha érdekel az ábrándozás pszichológiai háttere, olvasd el a HVG Extra Pszichológiában!  

Szentesi Éva