Az álmodozás menedék volt nekem mindig, kedvenc unaloműző tevékenység, kalandos utazás a jelenből, amikor éppen unalmasnak vagy sivárnak találtam, esetleg túlságosan kusza és veszélyes helynek láttam a világot. Számtalan ötlet, cikktéma, később felvésett mondat született azokban a percekben, órákban, amikor látszólag csak néztem magam elé bambán, bár a merengés szó szerethetőbb nekem.

Sose gondoltam, hogy az ábrándozás káros lenne vagy lehet, pedig vannak, most már tudom, akik szenvednek attól, hogy képtelenek kikapcsolni a belső mozit, és nem bizonyos pszichés betegségeket kísérő hallucinálásról beszélek. Az álmodozásba ragadók ugyanis pontosan tudják, hogy hol van a határa valóságnak és a képzeletnek, bármikor meg tudják szakítani a bennük pergő gondolatok, képek sorát – csak amint lazul az önkontroll, azon nyomban visszatérnek az éber álmok birodalmába.   

Az Óz, a csodák csodája című mesében Dorothynak megadatik, hogy elröppenjen oda, ahol addig csak a képzelete kalandozott, egy az övénél sokkal színesebb, izgalmasabb világba. Hogy aztán rádöbbenjen, hol van mégiscsak az otthona. És haza akarjon menni mindenáron a szürke Kansasbe.

Talán akkor válik ártalmassá az álmodozás, ha valaki nem tud vagy nem akar visszatérni a valóságba, és mind jobban el is vágja a lehetőségét annak, hogy megtalálja a szivárványon túlt a szivárványon innen?        

Mit mond erről a tudomány? 

Érdekes módon nem túlságosan régen kezdte el foglalkoztatni a kérdés a kutatókat. Pedig a felnőtt emberek ébrenlétük körülbelül felét belső utazással töltik, és ez teljesen normális, így működik az elménk. (A kényszeres álmodozók ennél jóval többet merengenek, de erről később.)

Az úttörő szakértő az álmodozástanban Jerome Singer volt, aki a hatvanas években elkülönítette három fő típusát is. Az első a pozitív-konstruktív álmodozás, amely játékos, kreatív és terveket sző. A második a diszforikus (nyugtalan) álmodozás, amelynek társa a bűntudat, a szorongás, esetleg a depresszió, és kapcsolatban áll kényszeres, önkínzó fantáziákkal. A harmadik álmodozásfajta pedig a figyelemzavaros álmodozás, amikor koncentrálnunk kellene valamire, de nem tudunk, elkalandoznak a gondolataink.

Mindannyian álmodozunk, és mielőtt rátérünk a lehetséges hátrányokra, nézzük meg,

miért jó ez nekünk – mármint a belső utazás képessége!

A fantázia része az egészséges pszichének. Mi mindenben van segítségünkre a mindennapokban?

Segít felkészülni jövőbeli eseményekre, megadja a tét nélküli főpróbák lehetőségét – amennyiben nem a szorongást erősíti bennünk, hanem lendületbe hoz. A kreativitáshoz is hozzájárul, hiszen remek ötletek születhetnek (célzatos) ábrándozás közben. Pihentető is, mert egy időre képesek vagyunk általa kiszakadni a ránk zúduló információözönből. És nem utolsósorban remek motiváció, tettekre sarkallhat minket.

Érdekes, hogy miközben az álmodozáshoz a passzivitást, a lustaság fogalmát kapcsoljuk gyakorta, az agyunk, miközben merengünk, nagyon is aktív, aktívabb annál, mint amikor rutinfeladatokra koncentrálunk.

Talán épp az az álmodozás eredeti értelme, hogy az agy lényeges problémák megoldásán tud dolgozni, miközben az ember képes gépiesen elvégezni a hétköznapi teendőket. (Ha viszont bonyolult feladattal szembesülünk, amely nagy koncentrációt igényel, akkor nem tudunk ábrándozni párhuzamosan.)  

A problémamegoldásban tehát jól jöhet a belső mozizás, de vajon

boldogabbá válunk-e tőle?

Erre nem könnyű válaszolni. Én magamból kiindulva talán rávágnám, hogy igen, de egy a Science-ben közölt publikáció szerint nem tesz derűssé az éber álmodás, sőt, épp ellenkezőleg. (Egybecseng ezzel sok filozófia és vallási tanítás is, miszerint az itt és mostban találjuk meg a békét, nem a múltban vagy a jövőben.)

A kutatás (amit a Science-cikk ismertet) lényege az volt, hogy egy applikáció a kétezer résztvevőnek időnként üzenetet küldött, megkérdezte: hogy vagy? Egy skálán lehetett bejelölni, mennyire érzi magát a válaszadó épp kellemesen, vagy sem. Azt is meg kellett mondania, épp mit csinál, és mennyire figyel oda arra, amivel foglalkozik. A résztvevők nagyjából az esetek felében épp álmodoztak, amikor a kérdés felvillant. (Ekkor újabb kérdést kaptak: pozitív-e számukra az a gondolat, ami foglalkoztatja őket.) Az eredmények összesítése arra utal,

hogy az álmodozás jelentősen ronthatja a boldogságszintet, sőt, olykor a fantáziánk nagyobb hatással van a hangulatunkra, mint az a tevékenység, amit épp végzünk!

Bolyongó lelkek, ide gyűljetek!

„Az elmúlt harminc évet egy alternatív valóságban töltöttem […] A  való világ veszett ködbe, nem a múlt, hiába harcoltam azért, hogy visszataláljak valamiképp a jelenbe. Kellemes fantáziálásnak indult, szenvedély lett belőle, elvesztettem a kontrollt önmagam felett. […] Olyanná váltam, mint az alkoholisták […]. Ha túl sokat álmodozom, betegnek érzem magam és szédelgek. Sokszor életveszélyes helyzetekbe sodortam magam, mert nem figyeltem oda a közlekedésre. Szeretném megvetni a lábam végre a való világban. Az állapotomnak neve is van: maladaptív álmodozás. Éveket töltöttem egyedül, rémülten, azt hittem, egyedül vagyok a problémámmal. Szégyelltem magam. Pedig mi, álmodozók nem vagyunk őrültek. Csak másként működik az agyunk, mint az emberek többségének. […] És ez csodálatos adomány és kínszenvedés is egyben.”

A Wild Minds Network internetes fórum anonim alapítójának vallomásából idéztem. A fórum célja, hogy ne érezzék „ufónak” magukat azok, akiket rendszeresen holdkórosnak, csodabogárnak, szórakozott professzornak neveznek a többiek, mert annyira rabul ejtette őket a fantáziavilág, mint, mondjuk, a Walter Mitty titkos élete című film főszereplőjét.    

De mi az a maladaptív (nem célravezető szokás – a szerk.) álmodozás, amiről a fórumalapító beszél, és amit kényszeres fantáziálásnak is lehet olvasni a szakirodalomban?

Mikor válik károssá vagy „betegessé” az álmodozás?

Olvasva a szakirodalmat, összefoglalva és leegyszerűsítve azt a választ fogalmaztam meg magamnak, hogy akkor van baj, ha az álmodozó annyira beleragad a fantáziavilágába, hogy emiatt leépülnek valós kapcsolatai, elszürkül a mindennapi élete, elhanyagolja a hétköznapi teendőket és egyre rosszabbul érzi magát a bőrében. És mert ez egy ördögi kör, a romló közérzet miatt egyre többet álmodozik.     

A téma apostola Eli Somer, a Haifai Egyetem professzora, aki húsz éve vezette be a maladaptív ábrándozás fogalmát a tudományba. Eli Somer szerint a kóros álmodozás működését tekintve a kényszerbetegségekhez hasonlít, az érintettek leküzdhetetlen késztetést éreznek a valóságból való menekülésre, de fantáziálásuk közben mindvégig tudják, mi a valóság és mi csupán az agyuk szülte ábránd.

Ellenben akár éber óráiknak hatvan százalékát is ábrándozással töltik. Mondhatni, egyfajta álomvilágban élnek. Nem veszítik el a kapcsolatot a külvilággal, de a fantázia szép lassan átveszi az uralmat a valódi életük felett, és emiatt szégyent éreznek.

A maladaptív álmodozás gyakorta védekező mechanizmus: valamilyen trauma, bántalmazás fájdalmas emléke áll a háttérben, vagy a magány, amelyet fokoz a valóságtól való menekülés-távolodás.

Mivel a jelenség egyelőre nem pszichiátriai kórkép, a szakemberek is gyakorta szkeptikusak a panaszokkal kapcsolatban, pedig tényleg vannak, ahogy a fórum is tanúsítja, akik úgy érzik, a saját képzeletük játékszerei. Eli Somer professzor azért küzd, hogy ezek az emberek megkapják a megfelelő segítséget.

Betegség vagy sem, erre nincs tehát egyelőre egyértelmű válasz, azt azonban tudni lehet, hogy nem kell feltétlenül kényszeres álmodozónak lenni ahhoz, hogy megtapasztaljuk (olykor) az ábrándozás negatív hatásait. Mik lehetnek ezek?

Hol is tartottam?

Bizonyára veled is sokszor előfordult már, hogy eszedbe jutott valami, és ez kizökkentett valamilyen tevékenységből. És amikor visszatértél a munkádhoz, hirtelen fogalmad sem volt, hol tartottál. Ezt álmodozási amnéziának hívja a tudomány. Kutatták is, és olyan érdekes megfigyeléseket tettek a szakemberek, mint hogy például minél messzebb kanyarodsz az aktuális teendődtől gondolatban, annál kevésbé emlékszel az ábrándozás előtt történtekre. Ha például arra kértek kísérleti alanyokat, hogy gyerekkori emlékeket idézzenek fel, akkor az előzetesen olvasott szólista sokkal kevesebb elemét tudták felidézni utóbb, mint ha, mondjuk, a tegnapelőtti napra kellett visszagondolni.    

Az elkalandozás másik hátrányát már érintettük: romolhat tőle a teljesítmény.

Például azért, mert azt hisszük, túl könnyű feladat, nem kell koncentrálni, lehet kicsit álmodozni közben. Viszont a koncentrációhiány miatt többet hibázunk, mint hibáznánk, ha figyelnénk, és nem fantáziálnánk közben, rutinfeladat ide vagy oda.

Mi a tanulság?

Hogy kevesebbet fog-e álmodozni bárki a fentiek ismeretében? Nem hiszem. (Én biztosan nem.) Ahogy azt sem, hogy az „élet megrontója” lenne az ábrándozás. Hisz olyan édes tud lenni néha…

De talán arra érdemes törekedni, hogy ha már a napunk fele mindenképpen merengéssel telik, ahogy a tudósok állítják, akkor a „repülési irányt” ügyesen lőjük be, amikor és amennyiben lehetséges. Mert nagyon nem mindegy, hogy boldog emlékeket idézünk fel, lelkesítő terveket szövögetünk, egy probléma konstruktív megoldásán agyalunk – vagy pedig ruminálunk, azaz olyan dolgokon rágódunk, amelyeken már nem tudunk változtatni, amelyek fájnak újra és újra, akárhányszor csak előkerülnek, esetleg a jövő lehetséges veszélyeit vesszük sorra, letörve magunkban a lelkesedést és a kezdeményezőkedvet.

Kurucz Adrienn        

 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images