–

Olvastam valahol egy mémet, nem emlékszem sajnos, hol jött szembe, és ki ötlötte ki, de megragadt bennem, így szólt valahogy: „Ha a rágódás égetné a kalóriákat, én már halott lennék.”

Igen, igen, nem tagadom, illik hozzám ez a mondat, és ki is egészíteném azzal a saját önkritikus gondolattal, hogy ha versenyszám lenne az olimpián a rumináció, én tuti, kerettag lennék a csapatban.

Bizony, a rágódásnak van ilyen szép komoly neve is a szakirodalomban: rumináció. És gyakorta szerepel olyan fogalmak társaságában, mint depresszió, evészavar, szorongás, önbizalomhiány, káros szenvedélyek…

Nem hiszem, hogy mindig mindent címkézni kellene, démonizálni és patologizálni valamennyi rossz tulajdonságot, de azért érdemes körbejárni a kérdést: mi a gond a túlzásba vitt rágódással, és erősen hangsúlyos a „túlzásba vitt” jelző, hiszen nincs ember, aki olykor ne űzné ezt a meglehetősen destruktív tevékenységet, csak a mérték, na az nagyon nem mindegy.    

Töprengek vagy szorongok?

Ha történik velünk valami rossz dolog, végiggondoljuk, mi vezetett idáig, miben hibáztunk, miben hibáztak mások, megpróbálunk megfogalmazni az eset kapcsán valamilyen tanulságot, vagy arra jutunk, hogy pechünk volt, kész. Kitaláljuk a hogyan továbbot, keresünk valamilyen megoldást, esetleg segítséget kérünk, ha túlnő rajtunk a feladat. Töprengünk, és a szomorúság, önsajnálat, düh vagy egyéb negatív érzelem felől elindulunk a továbblépés irányába, ami adott esetben az is lehet, hogy divatos szóval „elengedjük” a problémát, még azelőtt, hogy ledarálna minket.

Optimális esetben.

Kevésbé optimális esetben a töprengésből rágódás lesz, önmarcangolás, tépelődés.

Foglyul ejti egy múltbéli trauma vagy aktuális probléma – esetleg problémák – az elménket. Csapdába kerülünk. És míg a valamiféle megoldáshoz vagy továbblépéshez vezető töprengés egy kreatív, előrevivő, gyógyító folyamat, a rágódás azt jelenti, hogy újra és újra visszakúszunk a startvonalhoz, és nemcsak blokkoljuk saját magunkat, meg adott esetben a környezetünket is, de a tehetetlenségérzés és a szüntelen önkínzás miatt egyre sötétebben is látjuk a világot.

Mondják, hogy ha elég sokáig agyalunk valamin, akkor bármilyen csip-csup ügyből világraszóló problémát tudunk kreálni, és ez talán a legrosszabb hozadéka a ruminációnak. Ha valamire „rápörög” az ember, akkor egyre kevésbé látja reálisan a dolgokat, amelyek foglalkoztatják. Ahelyett, hogy küzdene vagy menekülne, bebábozódik, és felfalja a tartalékait. A gondolatai közül mindinkább kiszorulnak a túlélést segítő elemek, és a probléma lesz az origó, aköré szerveződik minden, az lesz mindennek a rákfenéje, a viszonyítási alapja, ahhoz képest lesz minden és mindenki valamilyen a szemünkben, barát vagy ellenség.

Életre szóló összeveszések, végzetes félreértések, örök sérelmek hátterében áll sokszor egy sokáig kelesztett, fejben dagasztott, jól felpumpolt sérelem.

De a rumináló önmagát sem látja tisztán, sőt talán önmagát legkevésbé.

Egyrészt mert „magára vesz” mindent, másrészt mert általánosít. Nagyon könnyen vezet a rágódás olyan egyszerűsítő következtetésekhez, mint például: „mindig velem van baj”, „elcseszett vagyok”, „mindig velem történnek rossz dolgok” vagy „nem lehet megbízni senkiben, csak magára számíthat az ember”.    

Aki kényszeresen ruminál, az folyamatosan mérgezi magát.

Nem a megoldásra fókuszál, hanem a negatív gondolatokra.

Összefüggésbe is hozzák gyakorta a ruminációt depresszióval, magas vérnyomással, stresszbetegségekkel, sőt a rákkal is.         

Dr. Susan Nolen-Hoeksema, a Yale Egyetem volt professzora kezdte kutatni a nyolcvanas években a témát, sikerkönyveket is írt, például a Women who think too much címűt. Úgy vélte, hogy a nők azért hajlamosabbak a depresszióra (kétszer annyi nőt érint, mint férfit), mert jellemzőbb rájuk a ruminatív gondolkodás, az, hogy hatékony megküzdési stratégia kidolgozása helyett beleragadnak a probléma generálta negatív érzésekbe, és az emlékek közül a traumatikusabbak elő-előrángatásába.

A férfiak szerinte gyakrabban és ügyesebben élnek a figyelemelterelés módszereivel – ez persze nem jelenti azt, hogy ők nem tépelődnek, és azt sem, hogy nincsenek köztük kifejezetten rágódós típusok.

Ahogy a depresszióra való hajlam, úgy más személyiségjegyek is kódoltak lehetnek a génjeinkben, ezt ma már tudjuk. A rumináció is ezek közé tartozik, születhetünk az átlagosnál sebezhetőbbnek, érzékenyebbeknek, nem feltétlenül a környezeti hatások tesznek minket ilyenné, mint például a pozitív megerősítés hiánya vagy a magunkra utaltság, elhagyatottság.

Aaron Beck neurológus-pszichoterapeuta elmélete szerint a depresszió a gondolkodási módban gyökerezik, illetve annak beszűkülésében.

Beck szerint a betegeken például stressz hatására eluralkodnak az önmagukkal kapcsolatos negatív gondolatok, amelyek automatikusan vissza-visszatérnek. A világ negatív sémákba rendeződik a szemükben, és ezt felülírni nem egyszerű, de nem is lehetetlen – Beck a kognitív terápia atyja amúgy.

A ruminatív alkatú emberek, ez is bizonyított, hajlamosabbak a maladaptív szokások felvételére, például túlevéssel, alkohollal, dohányzással csökkenteni az érzelemszabályozás zavara miatti feszültséget – és ezáltal a bűntudat miatt esetleg újabb feszültségforrást generálva maguknak.   

Amúgy leegyszerűsítve a rumináció is egy rossz szokás, egy belénk égett automatizmus, mint az, ha rágyújtunk, ha felidegesítenek minket. Ér minket egy inger, és beindul a gépezet: pörög az agyunk, beugranak a rossz, ezerszer megrágcsált emlékek, a lehúzó gondolatok.

Nehéz letenni a cigarettát és nehéz kitenni a stoptáblát a minket megrohanó érzéseknek, de nem lehetetlen.

Dr. Nolen-Hoeksema a hogyannak szentelte a munkásságát, annak a hogyannak, amely nem véletlenül van egyre inkább a szakemberek érdeklődésének középpontjában.      

A WHO előrejelzése szerint 2030-ra a depresszió lesz a befutó a munkaképtelenséget okozó megbetegedések között. Nagyon fontos „ügyről” van szó tehát, nem lehet bagatellizálni, nyavalygósnak bélyegezni a szorongó, tépelődő embereket, és rájuk parancsolni, hogy „szedjék össze magukat”.  

Ehelyett inkább megfontolandó, hogy a pozitív visszajelzésre, őszinte érdeklődésre, dicséretre, odafigyelésre, támogató hozzáállásra, érdek nélküli „jó szóra” mekkora szüksége van, lenne, mindenkinek. Sokkal, de sokkal többre, mint amennyit általában kap egy ember.

Ugyanakkor az érintettek felelőssége is óriási: az első lépés önmagunkért az lehet, ha önmarcangolás helyett inkább megfigyeljük a reakcióinkat bizonyos helyzetekben, ha megpróbáljuk kiszűrni a gondolkodásunkban rejlő csapdákat, rossz útvonalakat, hibás reflexeket, anélkül hogy ezért haragudni kezdenénk magunkra megint csak, mert az sehova sem vezet. Sokat segíthet, mondják a szakemberek, a terápia is, ha egyedül nem tudunk kitörni az ördögi körből, de a meditációs technikák is ajánlottak (ma már amúgy mindenkinek), hisz a figyelem fegyelmezettebb fókuszálása, a jelenre való koncentráció a múlton vagy jövőn rágódás helyett tanulható, felülírható a rossz séma, ha nem is könnyen.

Formál bennünket a genetika, formál a közeg, amelyben élünk, de formáljuk önmagunkat is, na, ezen érdemes töprengeni.

Kurucz Adrienn    

                  

Forrás: ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images