A szabadság íze – Stoppolás a múlt évezredben

–

Nem volt a kedvencem a Neoton, mégis elönt az autóstoppos nosztalgia, ha meghallom ezt a dalt:

„Szép nyári nap
Foltos farmerek az út mentén
Szép nyári nap
Sokan vándorolnak úgy, mint én”

Pedig a valóságban nem volt mindig szép nyári nap. Néha zuhogott az eső, sokszor hideg volt, és a tűző nap sem volt mindig kellemes az út széli porban gyalogolva vagy ácsorogva, de mint tudjuk, „az idő minden emléket megszépít”. A hetvenes évek autóstoppos mozgalmából ugyan kimaradtunk, de tizen-, majd huszonévesként a nyolcvanas-kilencvenes években még ízlelhettünk belőle valamennyit.

Még nem volt mindenkinek autója, és bíztunk egymásban. A stoppolás néha kényszer volt – elment az utolsó busz, nem volt tömegközlekedés, vagy egyszerűen pénzünk nem maradt rá – de mégis leginkább virtus, sport, kaland.

Mentünk, mert menni kellett. Balatonra, katonaságból eltávra, barátokat látogatni, egyedül vagy párban, hátizsákkal vagy üres kézzel, fürdőruhában és tornacipőben a strandra, nyaralás közben a boltba, koncertre, táborba vagy haza.

Foltos farmerek

Micsoda izgalom volt találgatni, megáll-e vagy nem áll meg, fogadásokat kötni, játszani… Micsoda elégtétel, ha a közeledő autó lassítani kezdett… és micsoda diadal, ha túlhaladt rajtunk, majd mégis megállt, és rohanhattunk utána. A taktikák és stratégiák, hová kell állni, melyik a jó hely, ki elé és ki után mennyivel illik besorolni az íratlan stoppolási etikett szerint. Szemkontaktus, mosoly, hüvelykujj vagy integetés. Volt, hogy vegyes párosban versenyeztünk, ki ér hamarabb a célhoz.

Aztán az autók. A versengés, ki milyenben ült már. A nagyvadak, a külföldi, „nyugati” autók, a különlegességnek számító, ritkább típusok. Teherautók, kamionok, még traktor is akadt.

Utaztunk platón zsákokon, ültünk egymás ölében a fülkében, ha kevés volt a hely. És az emberek, ahogy becsöppentünk melléjük tíz percre, egy órára vagy fél napra. Az a sok történet, beszélgetés összezárva egy autóban, mintha ismeretleneknél vendégeskedtünk volna.

Nem nagyon van rossz emlékem, bajba sem keveredtünk, ha volt is egy-két kellemetlen útitárs, akkor sem fajult soha veszélyessé a helyzet. Viszont rengeteg találkozással és élménnyel gazdagodtunk.

Az olasz meló

A stoppolást 1991-ben emeltük magasabb szintre két barátnőmmel. Huszonnégy évesek voltunk, a rendszerváltás után kinyílt a világ, és még egyikünk sem járt soha Olaszországban, „hát gyerünk!”

A világ egy óriási kalandnak tűnt, ami csak ránk várt, országok, amiket nem ismertünk, az út, ami hívott. Minden elérhetőnek és lehetségesnek látszott, fiatalok voltunk és bátrak. Nosza, menjünk el Rómába! Stoppal, naná, hogy máshogy.

Fel sem merült a vonat, vagy pláne a repülő. Az ilyesmi távol állt az akkori lehetőségeinktől. No meg unalmas is lett volna, hiszen nem csak Rómát akartuk turistaként „letudni”, az oda vezető út legalább akkora élményt ígért. Nagyon kevés pénzünk volt, ezért „tudományosan” terveztük meg az expedíciót.

Háromféle konzervet vittünk magunkkal, három hétre megfelelő mennyiségben: löncshús, májkrém és szardínia. Felszerelésünk fontos részét képezte ezen kívül egy spirituszfőző (tudjátok, azokkal a kis fehér kockákkal), és persze kávé.

Persze mindenki féltett bennünket, „megerőszakolnak, kirabolnak, három lány”… de ezek nem fogtak rajtunk, és azon a bizonyos júniusi napon töretlen elszántsággal és kalandvággyal álltunk ki a budaörsi (akkor még) Agip-kúthoz két csővázas hátizsákkal és egy Róma feliratú táblával.

Az alapvetés az volt, hogy ha együtt maradunk, mi bajunk lehet? Hogy három embert egyszerre felvenni lényegesen nagyobb falat, mint egyet vagy egy párt, csupán még érdekesebbé tette a kihívást.

Az út mentén

Az első éjszakánk Klagenfurt környékén ért. Jócskán besötétedett már, amikor a zuhogó esőben feladtuk az aznapi továbbjutást. Kemping vagy bármilyen civilizált szállás szóba sem jöhetett, spórolni kellett, így aztán addig mentünk, amíg a „faluvégen” nem találtunk egy üres teleknek tűnő mezőt, ott felvertük a sátrat, és jól megérdemelt álomba szenderedtünk a szakadó eső dörömbölése mellett.

Reggel napsütésre ébredtünk, ám a legrosszabb csak lassan jutott el a tudatunkig: meztelencsigák! Mindenhol. Tömegével. Rajtuk aludtunk. De a fiatal szervezet hamar kiheveri a sokkot, töretlen jókedvvel álltunk újra az út szélére.

A következő este már Perugiában sötétedett ránk. A holdvilágos éjszakában kóborolva szembesültünk azzal a problémával, hogy szép, szép a vadkemping, de mit csináljunk egy városban? Hiába kerestünk parkot, egyéb zöldfelületet, a fáradtság és a közelgő éjszaka kifogott rajtunk, a keresgélést feladva, végül egy kutyaszaros füves útszegélyen hajtottuk álomra a fejünket hátizsákjainkra, egyszerre csak ketten, a harmadik váltásban őrködött.

Másnap reggel viszont megfogtuk az isten lábát. Nemcsak zuhanyozni sikerült egy benzinkútnál, de Vincenzo épp belénk botlott értekezletre menet Anconába. Mit ad isten, akadt egy közös nyelv, amin jól tudtunk beszélgetni, és a kétórás út után telefonszámot és címet cseréltünk (vezetékes telefonszámot és postai címet, ugye). És bár útjaink egy ponton elváltak, nem engedett el minket anélkül, hogy ne adjon pénzt az ebédre, amire egyébként meghívott volna minket, ha nem kell sietnie.

Így aznap ettük életünk első igazi olasz pizzáját, ami után küldtünk is neki egy köszönő képeslapot.

Az indulásunk után három nappal, az épp csak világosodó hajnalban egy kamion tett ki minket Róma előtt. Itt voltunk hát! A sofőrnek hála, aki átengedte az ágyát, még alhattunk is valamennyit váltott műszakban az éjszaka, és a végén az összes maradék kajáját is ránk tukmálta. 

Római vakáció

Egy hetet töltöttünk Rómában, és bár azóta többször is jártam ott, az akkori emlékek maradtak meg legélesebben. Pénzt dobtunk a Trevi-kútba, bedugtuk a kezünket az Igazság Szájába, és ámuldozva néztünk fel a Sixtus-kápolna mennyezetére.

Csórón, fiatalon, mindenre éhesen, nyitottan, kíváncsian, cipelve a hátizsákjainkat, falva egy ismeretlen világot, a szabadságot.

A mindennapos szavazás – ma löncshús, májkrém vagy szardínia legyen? – irányította étkezéseinket csak annyi változatosság színesítette (a hozzá vásárolt kenyéren és zöldségeken kívül), hogy mindhármunknak lehetett naponta egy extra kívánsága: fagyi, sör vagy üdítő.

Szerencsecsillagunk fényesen ragyogott fel, amikor egy reggel az ügyeletes (aki gyufát ment el venni a reggeli kávéfőzéshez) 15 ezer lírát talált a járdán. Így került sor életünk első igazi olasz reggelijére, teraszon, kapucsínóval és cornettóval (az olasz croissant). Ennél nagyobb boldogságot…

Ültünk Porschéban (igen, hárman, igen, két hatalmas hátizsákkal), kamionokban, személyautókban. Beszélgettünk mindenféle nyelven, ha nem ment, kézzel-lábbal.

Hárman összesen két és fél idegen nyelven tudtunk, ám ezek egyike sem az olasz volt. Mégis, mindenkivel szót értettünk, az olaszok kommunikációs készsége és nyitottsága már akkor lenyűgözött.

A visszaúton Udine mellett egy benzinkútnál akadtunk össze egy motoros társasággal. A fiúk épp Budapestre készültek, szívesen elvittek volna, de óriási hátizsákjainkkal nem lehetett motorra szállni. Ellenben az estét és az éjszakát azért együtt töltöttük egyikük lakásán, ahol vacsorára spagettit kaptunk (innen emlékszem a mai napig, hogy szentségtörés a spagettit félbetörni a főzéshez, viszont szégyen, nem szégyen, de ma is sokszor beledobok egy leveskockát a készülő sugóba, ahogy ők mutatták – igen, isten bizony!).

Éjjel a bársonyos melegben még kimentünk a nyitva tartó piacra görögdinnyét enni, majd kaptunk egy külön szobát aludni, és reggel kivittek autóval irányba állítani a benzinkúton. Estére ők is, mi is Budapesten voltunk, és másnap találkoztunk is, amikor mi lehettünk a házigazdák, és mutathattuk meg nekik a mi városunkat.

Aki mer, az nyer

Nem, szerencsére senki nem erőszakolt meg. Nem rabolt ki. Nem bántott semmilyen módon. Csak segítséget és jóindulatot kaptunk, kedvességet, emberséget. Az udinei fiúk is csak kedvesen udvaroltak, ennyiben maradtunk. Szinte minden egyes sofőrünk minimum egy kávéra, kólára meghívott, volt, aki enni is. Semmilyen rossz élmény nem ért, mindenki jó fej volt.

A fényképezőgépben, amit magunkkal vittünk, valahogy összecseréltük a filmtekercseket, és itthon az előhívás után derült ki, hogy életünk addigi legizgalmasabb utazásának szinte minden képkockáját sikerült egymásra fényképeznünk. Értékelhető kép csak néhány lett, egyébként jellemzően a Szent Péter-bazilika kupolájában virágzó leanderbokor mellett guggolunk az útszélen.

Szegény szüleink a három hét alatt egyetlenegy életjelet kaptak rólunk, azt a hivatalos levelet, amely a rendőrségtől érkezett postán, és arról tájékoztatta őket, hogy szabálysértést követtünk el az autópályán stoppolva (ez még az indulás napján, Magyarországon történt), de büntetlen előéletünk miatt egyelőre csak írásbeli figyelmeztetésben részesülünk. Gondolom, nagyban hozzájárult lelki nyugalmuk fenntartásához…

A lelkesedésem mértékét mutatja, hogy amint hazaértünk, beiratkoztam egy olasz nyelvtanfolyamra.

És Vincenzóhoz (aki kora szerint amúgy a pótapám lehetett volna) a következő két nyáron is kiutaztam Perugiába (akkor már repülővel), neki köszönhetően jártam be Umbriát „bennfentesként”, csodálatos élményekkel gazdagodva. Életem első prosciutto con melonéja, szarvasgombája, helikopteres repülése, a Citroen CX hűtött kesztyűtartójában a római reptérig szállított kilós pármai sonka, Assisi, Todi, Gubbio, Spoleto, a Lago di Trasimeno… Évekig leveleztünk még, és órákat beszéltünk telefonon.

Aztán „az évek jöttek, mentek…”

Lett kocsink, családunk, gyerekeink, és bármennyire is fogadkoztunk, hogy mi aztán minden stoppost fel fogunk venni, ritkán került rá sor. Mert vagy nem volt hely, vagy nem oda mentünk, vagy csak a szomszédba… és valahogy a stopposok is megritkultak, nem volt már tömeg az út mentén a szép nyári napokon.

Bátorság volt stoppolni a mobiltelefonok, internet és bankkártyák előtti világban? Csak annyira, ahogy a szüleink vágtak neki a mai szemmel lélekvesztőnek tűnő, telepakolt Skodákkal, Wartburgokkal, Daciákkal, Zsigulikkal Európának, dugi dollárokkal, hűtőtáskával és jó sok hazaival, GPS, asszisztencia, telefon és internet híján egyedüli segítségként a lepedőnyi autóstérképekkel (amit ha már egyszer széthajtogattál, soha többé nem lehetett ugyanúgy visszahajtogatni).

Veszélyesebb lett azóta a világ? Sajnos, igen. Bár mai technikai eszközeinkkel sokkal könnyebb a tájékozódás és a kapcsolattartás, a bizalom és a szolidaritás ha nem is halt ki teljesen, de jócskán megfogyatkozott. Azért van még remény, a HungaroHitch idén 13. alkalommal rendez stoppos versenyt, és az újabb generációk is fel-felelevenítik a régi hagyományt.

Hogy elengedném-e a gyerekem? Már elengedtem. És én nekiindulnék-e ma is? Józan ésszel nyilván nem. Valószínűleg már úgysem venne fel senki, előbb néznének hajléktalan migránsnak, mint kalandvágyó fiatalnak. De azért a szabadság szele és az út hívása még meg-megsuhint.

Bár van már autóm, mobiltelefonom, internetem, keresztül-kasul utaztam Európát, szállodákban laktam és éttermekben ettem a világ sok városában, de a szabadság íze feledhetetlen. Löncshús, májkrém és szardínia.

Kádár Andrea

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/nd3000