„Mikor fordult elő utoljára, hogy tíz percig nem csináltál semmit?” – DTK kipróbálta a Netflix meditációs sorozatát (és ott ragadt)

–

„Képzeld, meditálok”

Dereng a hajnal, nincsenek még igazi fények, csak az előjáték, épp az áttörés határán vagyunk. Vissza kellene aludnom, kis jóindulattal ez még az éjszaka, ha belehúzok, benne van még egy óra, talán másfél is. Még mielőtt megállíthatnám, fejben már matekozok, adom össze az alvással sikeresen eltöltött óráim számát, és mivel az eredmény meg sem közelíti a nyolcat, csöndben bosszankodni kezdek. A gát átszakad, az alvásmennyiségemmel való elégedetlenségem nyomában megállíthatatlanul áramlani kezdenek a gondolataim. Kemény volt az elmúlt hónap, bőven van, mi áramoljon, csak úgy tapossák egymást az újabb és újabb mentális impulzusok. Öt óra ötvenhat van, még négy perc, és elengedem ezt az alvás-dolgot. A hat óra a lélektani határ. 

Még mindig inkább sötét van, mint világos, kitapogatom a padlón az esti munka után ott hagyott laptopot. Alig van tudatosság a mozdulataimban, a számítógépet előbb nyitom ki, mint a szememet. Nemhogy az ágyam mellett, a hálószobámban sem kellene ott lennie az elsődleges munkaeszközömnek, de nincs kedvem szemrehányást tenni magamnak. Felfénylik az előző esti képernyő. Netflix. Lebuktam. 

Automatikusan cselekszem, mindenféle előzetes tervezés nélkül, kattintok az egyik ablakra. Sárga háttér előtt narancs színű félkorong, alvó napocska. Hetek óta ajánlgatja nekem az algoritmus a Hadspace – Guide to Meditation-sorozatot, mint a mellékelt ábra mutatja, nem véletlenül.

Elindul az illusztráció, megszólal egy középtónusú férfihang (én az eredeti, angol nyelven hallgatom, nem túl erős, de érezhető brit akcentus, semmi különös, mégis megnyugtató hangszín), mozog a képernyőn a mondanivaló, mesélődik a történet, egyszerű mondatok, szimpla animáció, nincs túlgondolva az egész. Hallgatom ezt az embert, ahogy beszél magáról, a múltjáról, az útjáról, ami a képernyőmig vezette, a meditáció tudományos hátteréről, közben nézem a finoman egymásba csúszó illusztrált jeleneteket, a jól eltalált formákat és színeket, és mire a tizedik perchez érünk, már nem is kérdés, hogy amikor azt kéri, hogy vegyek mély levegőt az orromon, fújjam ki a számon, ezt ismételjem, miközben engedem, hogy a szemem lecsukódjon, csinálom, amit mond. Mindenféle különösebb erőfeszítés nélkül követem végig a gyakorlatot.

A narrátor nem kér olyat tőlem, amit erőltetnem kellene. Nem kell „ohmmm”-ozzak, nem kell törökülésbe üljek, füstölőt sem gyújtat velem. Nem kell semmit kizárnom, elengednem, elhessegetnem, jöhetnek-mehetnek a gondolatok a fejemben, az érzések a mellkasomban, a lényeg, hogy ha valami jönni akar, akkor jöjjön, ha pedig menni akar, akkor ne kapaszkodjak bele, mehessen – én pedig térjek vissza a légzésemhez.

Szóval, engedem, hadd menjen. Nincs faxni. Bárcsak mindennel így lenne az életben. 

Csodák csodájára nem alszom el, sőt, a tízperces gyakorlat után, amikor kinyitom a szememet, azt érzem, hogy valami könnyebb. A levegővétel. Elkezdem a napomat. 

 

A következő négy napon megismétlem a szertartást. Ébredés után elindítok egy újabb epizódot, az első percekben Andy sztorizik, miközben virágzik, áramlik a csodálatos animáció, elmondja, milyen gyakorlat következik, és annak mi a tudományos háttere, majd tíz perc vezetett meditáció. Minden epizódban egy-egy különböző módszerrel ismerkedünk, van, ami jobban megy, van, ami kevésbé, de az is jólesik.

„Képzeld, ma reggel meditáltam. És jó volt” – írom a barátnőmnek, és nem érzem szükségét a felkiáltójelnek. Elég nagy szó ez anélkül is. „Szuper, ügyes vagy!” – írja vissza. Felkiáltójellel.

Csütörtökre aztán begyűlik a hét, mint a gyulladt körömágy, délután fél kettőkor azon kapom magam, hogy lüktet: basszus, elfelejtettem meditálni! Hazaérek, letolom a délutáni műszakot, odateszem a vacsorát, és amíg készül, leülök a kanapéra. Indítom Andyt. De valahogy… nem megy, nem jó, nem érzem. Próbálkozom. Erőlködöm. A régi „meditálni akarok”-időszakomra emlékeztet, amikor annyira kerestem az utat, erővel akartam. Inkább lecsukom a gépet, most ez is belefér.

Másnap aztán visszatérek a reggeli időponthoz, úgy tűnik, ez az én napszakom. Visszaáll a rend.

Most hétfő reggel van. Tegnap végeztem a nyolcrészes sorozattal, ma reggel letöltöttem az alkalmazást, és ott folytattam. 

És annyira meglepem magam ezzel az egésszel, hogy elkezdek utánaolvasni az embernek, akinek végül sikerült az, ami eddig senkinek. Rávenni engem arra, hogy meghalljam a hangomat. 

Mosógép és perpetuum mobile szerelemgyereke

„Mikor fordult elő utoljára, hogy tíz percig nem csináltál semmit?” – teszi föl a kérdést Andy Puddicombe 2012-es TED-előadásának első mondatában. Mármint, egyáltalán semmit. Mikor volt utoljára, amikor az agyad megpihent ébren? 

Az elménk a legértékesebb erőforrásunk. Emlékeink tárhelye, boldogságunk, érzelmi egyensúlyunk, emberi kapcsolataink kiindulópontja és motorja. Rá támaszkodunk, amikor koncentrálni szeretnénk, szükségünk van rá ahhoz, hogy kreatívak legyünk, hogy gondolkodjunk, hogy alkossunk, hogy építsünk, hogy teljesítsünk, hogy kontrolláljunk, hogy képesek legyünk a spontaneitásra. És mégsem szánunk időt arra, hogy gondoskodjunk róla.

A kocsink, a házunk, a hajunk karbantartásával több időt töltünk, mint az elménkkel.

Ő pedig megy, zakatol, mint egy mosógép és egy perpetuum mobile szerelemgyereke. És miközben egyre csak nő a szorongás- és stressz-szintünk, nem vagyunk jelen a saját életünkben, a saját testünkben, elmulasztjuk észrevenni a legfontosabb dolgokat. Legyintünk: „ilyen az élet”. És már megyünk is tovább. 

„Annyira alulértékeljük a jelen pillanatot!” – folytatja a színpadon a Headspace-alapító meditációs szakember, és egy a 2010-es évek elején készült Harvard egyetemi kutatást idéz, amely szerint az agyunk a teljes idő negyvenhét százalékában zakatol, aktívan kombinál, elemez, spekulál. Vagyis, az életünk felét (!) azzal töltjük, hogy el vagyunk veszve egy mentális labirintusban, aminek hatására túltelítődünk nehezen kezelhető érzelmekkel. És ettől képtelenek vagyunk ott, abban lenni, ahol és amiben vagyunk – legyen szó munkáról, alvásról, gyereknevelésről vagy szeretkezésről.

Világszerte több tudományos kutatóközpont is foglalkozik az emberi életminőség és a meditáció-mindfulness közötti kapcsolattal. A XXI. század első évtizedében a legtöbb figyelmet talán a bostoni Harvard Egyetem világhírű neurológus professzora, Sara Lazar kutatásai alapján bizonyított, hogy a meditációs gyakorlatoknak köszönhetően az emberi agy stresszért és szorongásért felelős területeinek aktivitása csökken, míg a tanulásért és memóriáért felelős részek aktivitása nő. Andy Puddicombe azt mondja, hogy már öt–tíz perces fókuszált légzés is beindítja a relaxációs választ a legtöbb ember eléjében, aminek hatására lelassul a szívverés, lassul a légzés, és csökken az egészségünk számára káros kémiai anyagok kibocsátása a szervezetben.

E folyamat hatását már egy alkalom után is éreztem, de így, nagyjából két héttel a napi meditációs gyakorlatok végzése után egyértelműen alá tudom támasztani. Ne gondoljatok tűzijátékra és rézfúvósokra, épp ellenkezőleg, ez az egész egy finom, lassú alakulást jelent, ahogy maga a meditációs folyamat is az.

Semmi más nem történik, mint hogy utat engedek a természetes folyamatoknak a mentális tereimben, aminek hatására naponta legalább egyszer tíz percre megérkezem a saját középpontomba.

Én most itt tartok, kezdőként. Persze vannak, akik ezt egészen magas fokon űzik. Andy például napi tizenhat órát meditált, amikor tibeti szerzetesként élt Ázsiában. 

Szerzetesből startupper

A bristoli születésű Andy Puddicombe az édesanyjának köszönhetően kiskorától fogva ismerkedett a mindfulness, a meditáció és az alternatív gyógyászat világával. Tizenegy évesen meditált először, ami saját bevallása szerint is egy igazi „sztereotípiafesztivál volt” – halvány fényekkel, füstölőkkel, szitárzenével, gyógynövényteával és töröküléssel. Igazából azért akarta kipróbálni a dolgot, mert rajongott a kungfu-filmekért, és szeretett volna megtanulni „lebegni”, mint a mesterek a vásznon.

Arra gyorsan rájött, hogy ez nem így működik, ahogy arra is, hogy a meditáció nem olyan, mint egy „Aszpirin az elmének, amit, ha stresszelsz, beveszel, és hipp-hopp meg is gyógyít”.

De a saját útját, a saját módszerét csak tíz évvel később, fiatal felnőttként találta meg.

Nagyjából húszéves volt, amikor úgy érezte, felfordult az élete. Elvesztett egy számára nagyon fontos embert, és a gyász elől végül egészen Ázsiáig menekült. Abbahagyta egyetemi tanulmányait (sporttudományt hallgatott Londonban), és Indiában, Nepálban, Thaiföldön elkezdte tanulmányozni, majd megtanulni az ősi meditációs technikákat. Olyan komolyra fordult a dolog, hogy néhány év múlva Tibetben buddhista szerzetessé fogadták.

Found some old pics, even a few from the 'monk years'. This one is the customary head shave, the night before ordination in the Tibetan monastery. It was the start of an incredible journey that continues to this day #monasterymonday pic.twitter.com/i6YC1hETyu

— Andy Puddicombe (@andypuddicombe) November 13, 2017

A kétezres évek elején tért vissza Nagy-Britanniába, ahol artistának tanult, és hamarosan úgy döntött, megpróbálja a modern ember kihívásaira alkalmazni és átadni a keleten szerzett tudását. Buddha 2600 évvel ezelőtti relaxációs, meditációs tanításaira fokozatosan egyre komolyabb igény mutatkozott az akkoriban épp egy pénzügyi világválság előszelében (majd fősodrában) megremegő londoni Cityben. Egy ilyen konzultáció alkalmával találkozott egy épp a kiégés komoly tüneteivel küzdő marketing-szakemberrel, Richard Piersonnal, akivel elhatározták, hogy a világ digitalizálódását meglovagolva megpróbálják demisztifikálni, és még szélesebb körben népszerűsíteni a mindfulnesst és a meditációt. 

2010-ben megalapították a Headspace nevű startupvállalkozást. Először online rendezvényekkel és meditációkkal foglalkoztak, majd 2012-ben megjelent az első alkalmazás. Időközben (2011–15 között) Andy írt három könyvet is a témában, egyre többet hívták szakértőnek tévéműsorokba, és felkéréseket kapott publicisztikák, szakmai cikkek írására olyan kiadványokban, mint a Times, a Guardian vagy a Huffington Post. 

„Tibetben talán száz év is kellett ahhoz, hogy a tanítások elérjenek hatmillió emberhez. Nekünk erre két év is elég volt” – mondta Andy a Vox magazinnak. „Persze nem akarom összehasonlítani a mi szolgáltatásunk mélységét az évezredes tanítással. Ezzel együtt elképesztően érdekes, hogy mekkora nyitottság van ma a meditáció iránt, milyen jól skálázható ez a tudás”.

A Headspace-nek mára százkilencven országból összesen hatvanmillió felhasználója van, aminek köszönhetően a vállalat már rég nem ifjú startup, hanem egy százmillió dolláros éves bevételt termelő, – a Forbes két évvel ezelőtti becslése szerint – negyedmilliárd dollárt érő izmos cég. A növekedés dinamikájához hozzájárul, hogy az elmúlt években a világban a Brexittől Donald Trump elnökké választásáig egymást követték olyan események és változások a társadalmakban, amelyeket azelőtt el sem lehetett volna képzelni, és ezek rengeteg embert elbizonytalanítottak. Csak egy példa: 2016-ban Trump megválasztásának másnapján negyvennégy százalékkal nőtt a hirtelen krízishelyzetekre fejlesztett app, a Headspace SOS-letöltéseinek száma. És hol volt akkor még a pandémia…

Andy Puddicombe szerint, ami történik (mármint a meditációs appok előretörése), természetes: „Minél nagyobb a káosz és a zavarodottság a világban, annál több ember próbál aktívan megnyugvást és tisztánlátást keresni magának”. És: 

„A világban bizonytalanság van, érezzük a destabilizációs folyamatokat. Ilyen időkben az emberek elindulnak befelé, ahelyett, hogy kifelé keresnék a megoldásokat”.

A meditáció Andy számára személyesen is komoly kapaszkodót jelent. 2012-ben, nem sokkal a stratup indulása után hererákot diagnosztizáltak nála, amelyet szerencsére meg lehetett műteni. Saját kérésére, az utókezelésének, persze szigorú orvosi felügyelet mellett, egyik legfontosabb pillére a rendszeres meditáció lett (emellett orvosi, étrendi és más gyógyító eljárásokat is alkalmaztak nála). Mára teljesen jól van, Los Angelesben él feleségével és két kisfiukkal.

Gyógyulása után a Headspace tudományos szakemberei több nagy kutatóközpont és egyetemi kórház bevonásával elkezdték kutatni a test fiziológiájának és a lélek folyamatainak kapcsolatát.

A cég orvosigazgatója, dr. David Cox, a Guardian napilapnak arról beszélt, hogy a rákból felépülőben lévő ügyfeleiknek napi tíz–negyven perces vezetett meditációt „írnak fel”, és igyekeznek őket megtanítani a mindfulness alkalmazására a meditációs gyakorlatokon kívüli élethelyzetekben is. Dr. Cox szerint a test és lélek kapcsolatát olyan sokáig figyelmen kívül hagyta a tudomány, hogy sok orvos számára igazi fellélegzést jelent, hogy a témával végre lehet nyilvánosan foglalkozni. 

„Harminc évvel ezelőtt még a jógára is rengetegen felhúzták az orrukat, aztán nézzük meg, milyen elterjedt manapság” – mondta az orvosigazgató a lapnak.

 „Ami most történik a meditációval, az a szükséges áttörési folyamat, amely sok-sok emberen fog segíteni. Remélem, hogy öt év múlva ugyanolyan természetes, rutinszerű tevékenységünkké válik majd, mint a fogmosás, a napi ötszöri étkezés vagy a rendszeres sport”.

Enyém, tiéd, övé

Szóval, ami most történik – velem is –, az egyáltalán nem előzmények nélküli. Bennem most ért össze egy külső és egy belső folyamat, amely, persze (ne legyünk naivak) megtámogatva egy érzékeny algoritmussal, azt eredményezték, hogy végül megtaláltam a saját utamat, amely remélhetőleg hatékonyan elvezet egy új életformához.

Nekem bejön Andy és a Headspace vezetett meditációinak játékossága, tetszik a megengedő, nem pedig előíró hozzáállás és barátságos, közvetlen hangnem, amit az általa vezetett meditációkban tapasztalok. Itt jegyzem meg röviden, hogy a magyar szinkronos változatban – noha a szinkron minősége és a hangválasztás is remek – sajnos épp a meditációs gyakorlatoknál vált a narrátor egyes szám első személyről többes szám elsőre, amitől nekem egy picit „iskolás” lesz a hangulat, és veszít az egész érzés a horizontalitásából.

De a meditáció egy mélyen intim történet. Ami nekem bejön, az nem biztos, hogy neked is be fog.

Az én utam csak az enyém tud lenni. Az az egy biztos: mindenkinek van egy útja. Csak meg kell találni.

D. Tóth Kriszta

Kiemelt illusztráció: Netflix