A főzés lett apám gyászterápiája, és így hozott engem is közelebb hozzá

–

Minden családban van egy konyhatündér, aki napjának nagy részét a konyhában tölti, és akit nem tántorít el az, hogy a bevásárlással, sütéssel-főzéssel és mosogatással járó munka eredménye egyáltalán nem tartós. Tényleg elgondolkodtam azon, hogy mi ebben a jó nekik. Én ugyanis eleinte egyáltalán nem szerettem főzni, sőt kifejezetten utáltam. Talán azért, mert a középiskolában tanították nekem az ételkészítést (vendéglátóipariba jártam). Kötelezve voltam rá, hogy szerdánként reggel hét órakor ott álljak felsorakozva a tankonyhában, keményített fehér köpenyben és frissen vasalt fityulában. Aztán két-három fős csoportokba tömörülve elkezdtük a főzést.

Receptet nem használhattunk, azt előre be kellett biflázni, s a nap végén a tanárunk kóstolás után döntötte el, milyen osztályzatot kapunk. Sikerélményre nem emlékszem, kudarcokra viszont igen. Egyszer az elrontott barna mártásomat egy másik hasonló színű dologhoz hasonlította a tanár úr, az évek során pedig rendszeresen felidézte a kínos esetet. Így aztán még negyedik év végére sem sikerült velem megszerettetnie a műfajt. 

A jó kaját persze imádtam, és mivel édesanyám mindennap főzött ránk, ráadásul nem is akárhogyan, természetes lett számomra, hogy otthon mindig finom ízek várnak. Anyu varázsló volt a konyhában! Az volt az ő felségterülete, másnak ott nem volt helye. Kitartóan gondoskodott róla, hogy természetessé váljon a jóllakottságunk. A hozzánk érkező vendégeké nemkülönben. Ha beállított valaki, és nem volt éppen semmi készen, képes volt nekiállni, hogy pogácsát szaggasson, vagy palacsintát süssön. „Ó, ez semmiség, fél óra alatt megvan” – nyugtatott minket ilyenkor. A lényeg az volt, hogy a mi lakásunkat senki ne hagyja el éhesen. Hárman vagyunk testvérek, mindhárman lányok. Evidens volt, hogy átadja nekünk a főzőtudományát, próbálkozott is vele rendesen, de egy idő után elfogyott a türelme, és kiküldött minket a konyhából, a receptjeit pedig inkább lejegyezte nekünk. Aztán beteg lett, és életének egyik fő színtere is lassan elcsendesedett.

Anyám halála után kiürült a szívem, a lelkem, és a gyomrom is. Egy üres tányér lett az élet. Sótlan napok és íztelen hetek következtek.

Az egész család tudta, hogy sosem üljük már körbe az asztalt, vége a hétvégi családi ebédeknek – ha úgy adódik, hát megyünk inkább étterembe. Ráadásul apámon sem tudtuk, hogyan segítsünk. Álló nap csak bolyongott céltalanul, vagy ücsörgött egy helyben, és mi sem a könnyeinkkel, sem a szavainkkal nem találtuk hozzá az utat. „Több mint negyven évig éltünk együtt, mégis, hogyan lehet ezen túllépni?” – kérdezte folyton. 

Jó fél év elteltével aztán saját maga találta meg rá a választ. Megkereste anyám receptjeit, leült, alaposan áttanulmányozta őket, aztán vett egy nagy levegőt, és elkezdett főzni. Hatvanéves is elmúlt már, amikor belevágott. Nem volt semmilyen tapasztalata, régebben néha elkísérte anyut vásárolni, de csak a szatyrokat fogta, és hallgatta a kofák diskurálásait. Jó nagy elánnal futott neki – nincs ezen mit csodálkozni, mindent így csinál –, ám az első főzései során nem igazán remekelt. Türelmetlen szakácsnak bizonyult, nem győzte kivárni az előírt sütési időt, a húsok gyakran félig nyersen kerültek a tányérra, a főzelékei nem álltak össze rendesen, a levesek sem kapták meg a kellő ízesítést, a kezét is többször elvágta. Ő viszont mindezek ellenére, rendületlenül csinálta.

Ahogy múltak a hetek, mindinkább odafigyelt, koncentrált, és elmélyült a főzőtudományban. Szakácskönyveket nézegetett, videókat fedezett fel, praktikákat alkalmazott.

Egyszer összefutottam vele a piacon, ahol akkor már legalább annyira otthonosan mozgott, mint egykor édesanyám. Kérés nélkül sorolta, kitől vegyem az almát, a sütőtököt, kívülről fújta, hol a legjobb a savanyúság, még egy kis trécselésre is leállt néhány helyen. A hétvégi ebédjei egyre jobbak lettek, a húslevesével és a mexikói fogásaival egyenesen remekelt.

Eleinte furcsán néztünk rá, nem értettük, miért akarja átvenni az anyai szerepet. Aztán egy beszélgetésből kiderült, hogy egyáltalán nem ez mozgatta. A gyászban, a veszteségben olyannyira elveszett, hogy egy ideig csak a főzés jelentette életének azt az egyetlen részét, amit uralni volt képes. Később megerősödött, de a konyhában eltöltött időre a mai napig szüksége van. Minden héten kipróbál valami új receptet, és én gyakran hívom fel, ha nem tudom, hogyan kell elkészíteni ezt vagy azt.

Bevallom, amikor megértettem ezt a folyamatot, az engem is inspirált. A másokról és a magamról való gondoskodás vitt rá arra, hogy elkezdjek sütni-főzni, ezúttal nem kötelességből, hanem a saját örömömre, szabadon alkotva.

Ma már egyetértek vele, ha valaki azt állítja, a konyhában eltöltött idő olyan összpontosítást igényel, ami már-már mindfulness technikának is felfogható. Nekem nehéz volt belátnom, hogy a számtalan mechanikus munkafázist tartalmazó, sokszor nagyfokú koncentrációt igénylő főzés hogyan alkalmas erre, de persze a terápiás főzés valószínűleg egészen más, mint amikor az egész napos munka után, este nyolckor kell nekiállni a család másnapi paprikás csirkéjének.

A törődés, a szeretet, a gondoskodás, a bevillanó, néha fájdalmas, ám mégis csodás érzések és pillanatok viszont minden alkotófolyamatban ott vannak, a főzésben is. Ezek miatt pedig érdemes csinálni, elrontani, megpróbálni újra és megbukni újra – de végül kitartani.

Balogh Edina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / MoMo Productions