Öt évvel ezelőtt még egészen bizonyos voltam benne, hogy rám egyszerűen nem vonatkoznak az öregedéssel járó „szabályok” – úgy ugráltam a DJ-pult mögött hat órán keresztül a Madonna-partijainkon, mintha gumiból volnának az ízületeim, ha beleakadt a hajgumi a hajamba (mindig beleakadt), egyszerűen csak kitéptem, hiszen úgyis korlátlan mennyiségű hajam volt, januárban is Converse tornacipőben flangáltam, a tavaszi farmerdzsekim volt a télikabátom, és meggyőződéssel állítottam: egy pohár bor nem bor, mellé meg jár egy kísérő… persze minden pohár mellé. Ha pedig kicsit kikerekedett a pofim a nagy karácsonyi bejglifalatozások nyomán, pár napon át kevesebb kenyeret ettem, és máris régi slank önmagam voltam.

Aztán ahogy lépésről lépésre egyre közelebb kerültem a negyedik ikszhez, a testem egyre messzebb került attól, hogy lépést tartson a mértéktelen hedonizmusommal.

Ma már minden harmadik végigtáncolt szám után innom kell egy pohár vizet – pedig régebben vallásosan hittem benne, hogy a víz csak elveszi a helyet a gyomromban a gin-toniktól –; és bár másoktól rendszeresen azt hallom: „miről beszélsz, még mindig rengeteg hajad van”, én pontosan tudom, hogy ez már nem az a Julia Roberts-sörény, amiről azt sem tudtam, hova pakoljam; harmadik éve, hogy elfogadtam: télvíz idején kénytelen vagyok normális cipőt húzni, másképp egész nap vacogni fogok; tavaly pedig életemben először beruháztam egy nagy, randa, pufidzsekire szőrös kapucnival, „kényelem a küllem felett” jeligére.

Az átmulatott éjszakák egyre gyakrabban fordultak végigszenvedett reggelekbe, amelyeken még a dupla adag fejfájáscsillapító sem segített (a tabletták beszedését pedig extra adag bűntudat követte, mondván, nem elég az alkohol, de még egy kis gyógyszerrel is megterhelem a májamat), a hasam, csípőm, karom, nyakam, és arcom pedig minden kétséget kizáróan felvérteződött egy konstans védelmi réteggel, hogy stabilabban álljak a talajon – ha pedig meg akarok szabadulni az aputestjegyektől, kitartó önfegyelemre és türelemre van szükségem.

Ám ha mindeme intő jelekre nem hallgattam volna, figyelmet és fegyelmet követelő testem szerzett nekem még egy meglepetést… 

Nevezetesen: ha túlhajszolom magam, nem alszom eleget, és vállalva a másnapossággal járó kómát, csak azért is korlátlanul kirúgok a hámból egymást követő napokon, vagy a „carpe diem” jegyében minden egyes este rántott, olajban tocsogó csodákat fogyasztok (nem tehetek róla, annyira odavagyok a kifinomult kozmopolita kajákért; egy ropogós sült krumplival, hagymakarikával, a görögök kedvenc sült cukkinijével semmi sem veheti fel a versenyt), előbb-utóbb egyértelmű jelei lesznek annak, hogy gyulladás alakult ki a szervezetemben, és dudorodni kezd néhány nyirokcsomóm. Ilyenkor megadom magam, és kénytelen-kelletlen visszaveszek kicsit – de közben azért nagyon sajnálom magam.

Pedig tudom, hogy hálásnak kéne lennem.

Hálásnak és boldognak, hogy bár közel negyven éve úgy megyek aludni éjszakánként, mintha a szervezetem egy vakációra kibérelt hotelszoba lenne – amelyet amortizálhatok, mert a bejárónő majd úgyis rendbe szedi.

(Bár hogy igazán őszinte legyek, egy hotelszobával sosem tenném ezt meg, tudván: a recepción csúnyán néznek majd rám távozáskor.) Akkor mégis miért várom el a saját testemtől, hogy ne nézzen rám csúnyán?! Miért mondom azt neki: „Figyi, ez van – ilyen lelket kaptál magadba, birkózz meg velem. Kapsz jó kávét, frissen facsart narancslevet, változatos és növényi alapú üzemanyaggal tömlek meg, és a stresszt, amit a legjobban utáltál, teljesen kiiktattam a közös életünkből. Legyen ennyi elég!” 

Azért mondom neki, mert csak mostanában kezdek ráébredni, hogy a testem – bár életeken átívelő spirituális megközelítésben csak „kölcsön” az enyém, ebben a specifikus életemben az egyetlen test, amellyel gazdálkodhatom. Ez egy olyan „ingatlan”, ahol ha a nappaliban robbantok tűzijátékot, nekem kell eloltanom a lángokat, ahol ha nyitva hagyom a meleg vizet, nekem kell felmosnom és kifizetnem a számlákat, ahol ha hagyom, hogy hegyekben álljon a mosatlan edény és a szennyes ruha, heteken át kell majd nagytakarítanom. Tartozom a testemnek azzal, hogy minimum olyan törődéssel és szeretettel gondoskodom róla, ahogyan az otthonomról, a kertemről, vagy a macskáimról.

Ahogyan azzal is tartozom neki, hogy nem keverem össze a szabadságot a szabadossággal, a határtalanságot a mértéktelenséggel. 

Nem fogok átmenni totál absztinensbe – egyelőre, bár bevallom, néhanap megfordul a fejemben, milyen volna esélyt adni akár csak néhány hónapra a „straight edge” életmódnak. Reggelente citromos-gyömbéres vizet inni kávé helyett, mindennap úszni a tengerben – nem pedig csak pancsolgatni, ahogyan mostanában teszem –, nap mint nap megtenni azt a minimum tízezer lépést, ráállni a nyers evésre, olajban sütés helyett párolni, betartani a nyolcórás éjszakai alvásrezsimet. Ám ha egyik pillanatról a másikra 180 fokos fordulatot teszek, tartok tőle, hogy botladozni fogok az egyensúly felé vezető úton. 

 

Nem hiszek az erőltetett abszolutizmusban, és bármennyire szeretem átengedni magam a hedonizmusnak, mégsem váltam delíriumban fetrengő junkie-vá, vagy híztam száz kiló fölé, sosem parancsolván állandó étvágyamnak, a nagy felismerés után sem szeretnék átesni a ló túloldalára. Továbbra is maradok elkötelezett élvhajhász – csak felelősségteljesebben fogok tivornyázni. És persze a „soha se mondd, hogy soha” jegyében simán el tudom képzelni, hogy egyszer egy napon – talán az ötödik, hetedik, vagy kilencedik iksz előtt – úgy érzem majd, most már ugyanolyan meggyőződéssel tudom támogatni a testemet a teljes tisztaság tartásában, ahogyan több mint egy évtizeddel ezelőtt bármiféle strapa nélkül könnyedén búcsút mondtam az állati alapanyagoknak. 

A testem – nekem – olyan, mint egy érintetlen tengerpartszakasz, ahol nem akarok állandóan szanaszét heverő szemetet szedni, mint egy buja erdőség, amelyet nem akarok kiégve, kivágva látni, mint egy fenséges hegység, amelyet nem akarok kitenni annak, hogy bányászok hordják szét, míg végül semmi sem marad belőle, vagy egyszerűen csak… összeomlik.

Ahogyan a globális felmelegedés, a túlhalászat, vagy az állatfajok rohamos kihalása sem állítható meg azzal, ha imára kulcsoljuk a kezünket, a testünk sem regenerálódhat pusztán attól, hogy amikor felemeljük a poharunkat, azt kiáltjuk: „Egészségedre!”

És bár azt szokás mondani, hogy a testünk a templomunk – ám míg a templomokban többnyire imádkozunk, remélünk, és prédikálunk, mi, emberek, addig a természettel egyszerűen csak… egyek vagyunk.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak