Az ember két dologgal nem lehet soha eléggé óvatos: az éjszakával és a barátaival
Támogatott tartalom
Elmúltak már azok az idők, amikor mindenféle következmények nélkül, bárki megtehetett bármit. Na, jó, nem ordas nagy bűncselekményekre gondolok, bár néha azt is megússzák. Hanem arra, hogy az okostelefonok világában úton-útfélen megörökítik az egyént. Akkor is, ha nem akarja. Mondjuk, én ezt most szándékosan csináltam, és nem azért, mert nem volt jobb dolgom, hanem, mert nem szégyellem egy pillanatig sem azt, aki ma vagyok. Mondjuk, azt, hogy a barátok szégyellnek-e engem, már tőlük kell megérdeklődni. Szentesi Nagy Bulinaplója egy erősen hiányos barátlistával.
–
Emlékszem, amikor tizenéves kis fruskák voltunk, és anyámék nem nagyon akartak bennünket elengedni a diszkóba, mi meg sunyiban ittunk az erkély alatt a borosüvegből, és nagyon halkan kuncorásztunk, hogy meg ne halljanak minket. Vagy amikor korán lefeküdtünk, de bekészítettük a buliszerkót meg a sminket, és amikor már rég aludtak, akkor kilógtunk a szórakozóhelyre. Mennyire izgalmas, szép évek voltak, csak azt bánom, hogy egyetlen fényképem se maradt azokból az időkből.
Na, de most! Most ez már régóta nem így van.
Emlékszem, nekem mindig rengeteg bajom volt magammal. Szerettem volna egy szelíd, édes, halk szavú, aranyos kis nő lenni.
Szent meggyőződésem volt, hogy az olyan nők nem kellenek senkinek, mint amilyen én vagyok.
A nagyszájú, a harsány, a feltűnő, a hedonista az bizony nem kell. Ezekkel az önsorsrontó monológokkal éltem a fejemben, serdülőkoromtól rövidre nyírtam a hajam, és vágyakoztam olyasvalami után, ami soha nem leszek. Nagyon sokáig tévelyegtem, társaságokból-társaságokba keveredtem, sodródtam, és sehol soha nem találtam önmagam.
Aztán a dolgok rendeződtek. Nem adták könnyen ugyan, de akik ma a barátaim, ami ma a szórakozásom, és legfőképpen, aki ma én vagyok, az száz százalékosan „trú”. És tök mindegy, hogy filterezett fotókat teszünk fel magunkról (a technika fejlődésének hála, már ezt is egyre ritkábban kell), vagy sminkelt applikációt használunk a képeken (ilyesmit amúgy nem, mert nincs rá szükség), azok akkor is mi vagyunk.
Úgyhogy itt vagyok én, a harsány, a nagyszájú, a hedonista, meg itt vannak a barátaim, akik hol hasonlatosak hozzám, hol túlharsognak engem is. De ilyenek vagyunk, mindenféle kozmetikázás vagy szégyenérzet nélkül.
Végigfotóztam az éjszaká(ka)t velük, induljon a buli!
Az este kezdetén még szűrő sem kell a fotóra, annyira józanok fényesek vagyunk:
Van úgy, hogy egy pohár bor mellett beszéljük meg az élet legfontosabb kérdéseit, és közben nagyokat hahotázunk a szerencsétlenkedésinken vagy örülünk a másik sikerének:
Olyan is van, hogy eszünk, és az egy pohár bor az egy kicsit több lesz, mondjuk, hirtelen, valami véletlenszerű oknál fogva átváltozik egy liter Margaritává:
A guacomole pedig sajttállá:
Aztán ugyanilyen varázsütésszerűen az egy liter koktél egy decire apad:
És ilyenkor megesik, hogy elengedjük az este végét, és annyira nevetünk, hogy ráncos lesz a homlokunk öregkorunkra (sok-sok hasonló ráncot kívánok mindenkinek):
Egyik este fancy helyre megyünk, ahonnan egészen más perspektívából személjük a várost (meg az életet is):
És ilyen brutál dögös koktélokat iszunk:
Egy másik alkalommal pedig sörözünk valamelyik hetedik kerületi romkocsmában:
Sokan nem kerültek fel erre a listára, de azok se szomorkodjanak. A mintavétel mindössze néhány napos volt. És higgyétek el, szentimentálissá tesz, hogy még ennél is sokkal többen vagytok körülöttem. Az meg a pláne, hogy már nem kell az erkélyek alatt bujkálnom, úgy, mint tinikoromban.
Szentesi Éva
A cikkben szereplő néhány kép Samsung Galaxy S9 okostelefonnal készült. A fotók a szerző tulajdonában vannak!
