Aki miatt a csapból is eszpresszó folyik: Sabrina Carpenter
A nyár slágere az övé – és ha így folytatja, még csak most jön a java
Az idei nyár slágere egyértelműen Sabrina Carpenter Espresso című száma. A tizenéves lányok (akik akkor, amikor ő még tinisztár volt, a pólyában feküdtek) az ő sminkjét utánozzák, a huszonévesek az ő öltözékeit másolják, az LMBTQ-közösség (nemrég szó szerint szerelmes levelet írt számukra egy divatmagazinban) rajong érte, a heteroszexuális férfiakról nem is beszélve… A 2024-es év szexszimbóluma ő, aki rendkívül élvezi ezt a szerepet – és ezért még csak hibáztatni sem lehet. Hiszen megdolgozott érte, tehetségével és kitartó munkájával, tudatos építkezéssel érte el mindezt. A kérdés csak az: innen hogyan tovább. Reméljük, felfelé. Csepelyi Adrienn írása.
–
Zenei stílusok jönnek-mennek, változik a divat és a közönség is, egyvalami azonban biztos: mindig is szükségünk lesz popsztárokra. Ó, tudom, hogy ez elsőre talán picit furán hangzik, de biztos vagyok abban – és jó néhány példával alá is tudom támasztani –, hogy a világnak egész egyszerűen kellenek az olyan karakterek, akiket a magasba lehet emelni, és aztán (ha épp bal lábbal kelt fel az internet nagy ítélőszéke), lerántani a mélybe, aztán tort ülni az ikon bukása fölött. Esetleg azt érezni adott helyzetekben, hogy mégsem állunk olyan távol mi, egyszerű földi halandók a nagybetűs sztártól.
Mihez kezdtünk volna a ’80-as-’90-es években Madonna nélkül? Hány nőnek adott erőt Kylie visszatérése a mellrák után, vagy Shania Twain felállása a padlóról?
Jelenleg épp Celine Dion betegségével foglalkozik a világ, és fogja fel végre, hogy az utánozhatatlan hanghoz egy érző, szenvedő vagy épp nagyon is filozofikus, remek humorú ember tartozik. (Ja, igen: Whitney Houstontól Amy Winehousig számosan tudnának arról mesélni, hogyan becsüljük meg a popsztárjainkat – bárcsak tudnának még mesélni!)
A popsztáron belül is külön kategória – és nem nemi alapon, hanem mint jelenség különül el – az énekesnő, a díva: az adott kor leginkább rajongott, ügyeletes megasztárja, aki meghatározza egy korszak divatját, zenei ízlését, reklámjait, stb.
Ahogyan Beyoncé átalakította a testképünket, Rihanna új távlatokat nyitott a sminktermékek piacán a Fentyvel, úgy határozza meg az utóbbi éveinket Taylor Swift, aki egyrészt maga a megtestesült amerikai álom – másrészt meg a világ képtelen mit kezdeni erős és öntörvényű személyiségével, nem is beszélve a sikereiről.
Ha az idei nyár nagy slágerét szállító Sabrina Carpentert el kellene helyezni a díva-skálán, valószínűleg Taylor Swift és Miley Cyrus közé lőném be a helyét – előbbinek nem véletlenül volt „előzenekara”, az utóbbi meg mintha mintát szolgáltatott volna a karrierépítéshez. Mondhatnám azt is: Sabrina Carpenter Miley kárán tanult.
Popsztárok receptre
Mi kell ugyanis az amerikai sztárénekesnő megteremtéséhez? A lista bárki számára elérhető, ha végignézzük az utóbbi évtizedek poptörténetét Britney Spearstől Christina Aguilerán és Demi Lovatón át Ariana Grandéig:
- szerepeltesd valamely Disney-csatornás/nickelodeonos sorozatban
- tinipoplemezekkel nyerj meg neki lelkes rajongótábort
- a „már nem gyerek, de még gyereklány” időszak arcátlan kihasználása esztétikailag, hangilag – és ebből persze végtelen anyagi haszon az iparág fejeseinek (vö.: nyerd meg rajongónak a gyerekek apukáit is, és csinálj a lányból szexszimbólumot)
- próbáld meg komolyan vetetni ezután a szakmával
- ha nem sikerül, keress helyette másikat
Hogy ez teljesen lelketlen és kíméletlen folyamatnak tetszik? Üdvözöllek a zeneiparban…Vagy gondolod, véletlen, hogy Miley Cyrusnak 2024-ig kellett várnia, hogy a „Flowers” sikerével végre a helyére kerüljön a szakmában és a rajongók szívében (meg remélhetőleg a saját életében) is?
A nyár slágere
Az 1999. május 11-én Pennsylvaniában született Sabrina Carpenter – noha a legtöbben idehaza valószínűleg a tényleg mindenhonnan az arcunkba ömlő Espresso című slágere kapcsán csak most tanulták meg a nevét – a fenti utat járta be.
Szerepelt a Riley a nagyvilágban című Disney-sorozatban (2014–2017), s 2013-ban szerződött a Disney lemezkiadójához, a Hollywood Recordshoz – a cég tehát nem árult zsákbamacskát azzal kapcsolatban, mire „trenírozza” legújabb üdvöskéjét. 2014-ben jelent meg első dala, a Can’t Blame a Girl for Trying, ami jó kritikákat kapott. A 2010-es években kiadott négy nagylemezt – s a tinipop világában is szép sikereket ért el velük. Csakhamar világossá vált azonban, hogy kislányos megjelenés ide vagy oda, hamar „kiöregszik” a műfajból – meg hát elege is lett abból, hogy milyen mértékben szóltak bele abba művészileg, ami a neve alatt megjelenik.
A lemezekkel párhuzamosan különböző sorozatokban és filmekben láthattuk, s az árukapcsolás jegyében pályatársnője, Ariana Grande előzenekaraként is, s mind gyakrabban lépett fel a nagy amerikai talkshow-kban. Így aztán egyre szélesebb körben ismerték meg az idősebb korosztály képviselői is – csak épp a nagy áttörés hiányzott.
Emlékeztek még a tennivalókra?
„Próbáld meg komolyan vetetni ezután a szakmával” – ez az a pont, ahol a legtöbb karrier megreccsen. Sokszor ugyanis a fejesek még ragaszkodnak az aranytojást tojó tyúkhoz, miközben az már rég másban van művészileg – és ez nemritkán végzetes következményekkel jár.
A legsúlyosabb esetben például olyanokkal, mint Britney életében, amely fölött szó szerint átvették az irányítást, „enyhébb” esetekben pedig borítékolható valami hatalmas botrány – mint, teszem azt, Miley Cyrus hírhedt MTV VMA-szereplése a Blurred Lines közben, amikor az őt még mindig a Hannah Montana-skatulyában tartó hallgatóságot latexban, rövid hajjal és meglehetősen erotikus tánccal sokkolta.
Ma már persze sejthető, hogy a tökéletesre polírozott popsztárok élete „nem csak játék és mese” – magát az illúziót azonban nagyon nehezen engedjük el. És mivel az utóbbi években a közönség sokkal tudatosabban figyeli kedvence sorsának alakulását – Britney „szabadulása” nem kis százalékban a rajongóknak köszönhető –, a zeneipari döntéshozóknak is illik résen lenniük.
Hölgyeim és uraim: Sabrina Carpenter!
Okulva számos elődje megnyomorított életéből és botrányaiból, Sabrina Carpenter és menedzsmentje úgy tűnik, a „kevesebb kockázat, lassabb haszon” elvében hisz. És az a munka, amelyet a 2010-es évek óta végez, idén nyárra érett be: a Please Please Please és az Espresso című száma is az amerikai slágerlisták élén trónol, a TikTok is ezektől hangos, uralja a divatmagazinok és az óriásplakátok felületeit – és közben mintegy 39 millió követője van Instagramon, 18 millió TikTokon.
A haja Bardot-t idézi, az öltözködése egyszerre juttatja eszünkbe a ’60-as évek olasz divatját és Katy Perry őrült szettjeit, van benne egy kis Wednesday Addams-féle sötétség (például a „Feather” véres klipjében) és Taylor Swiftre hajazó jókislányság is. Mindenből pont annyi, amennyi az ideális.
Zeneileg semmi világmegváltó, „csak” remekbe szabott popdalok, amelyek észrevétlenül másznak a fülünkbe, színészileg semmi kockázatos, csak néhány nem túl jó, de azért nem is tragikusan rossz Netflix-film (például a Tall girl), divatügyileg meg mindenki számára könnyen befogadható, ultraszexi megjelenés, de mindig valami okos csavarral.
Ha esetleg úgy tűnne, fanyalgok: egyáltalán nem. Bizonyos szempontból Sabrina Carpenter az utóbbi idők legizgalmasabb előadója. Fontos ugyanis visszajelzést kapnunk arról is, mi magunk – mint közönség, mint rajongók, mint kommentelők és mint zeneipari fogyasztók – képesek vagyunk-e fejlődni.
Ahogyan azt is: a „Feather” klipjében is roppant erősen sugallt feminizmus összefér-e már a fejekben a szuperszexi megjelenéssel – vagy, mivel a zeneipari döntéshozók, akiket Taylor Swift rendkívüli küzdelmek árán jó ideje megkerül, rájöttek arra, hogy az új idők új dalai a nők erejét, önállóságát és önrendelkezését kell hogy hirdessék, kiadták az utasítást arra, hogy ezentúl így fazonírozzák a sztárjaikat.
(Elnézést kérek a szkepticizmusomért, de a greenwashing fogalmát már ismerjük a reklámiparból – ennek a nőjogi-zeneipari megfelelője sajnos ugyanúgy létezik.)
A tét tehát nem kicsi: Sabrina Carpenternek mindene (elsősorban a tehetsége és az őrülete, munkabírása, kitartása, s csak másodsorban a külseje) megvan ahhoz, hogy gigasztárrá váljon. Érik a következő nagylemez, amelyet már felfokozott figyelemmel vár a szakma is, s borítékolható a jövő évi Grammy-gálán jó pár jelölés az Espresso kapcsán. Oldalán ott a szakmai díjakkal és jelölősekkel elhalmozott színész férfi (Barry Keoghan), s remélhetőleg hozzá is megérkezik majd a filmszerep, amelyben végre nem tinisztárként meg B-listás színésznőcskeként aposztrofálják. A zsíros reklámszerződések (Skims, Marc Jacobs) és az olyan kötelező elemek, mint a saját parfüm már megvannak.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Szóval bár úgy tűnik, Sabrina Carpenter az idei év „nyertese”, valójában csak most válik igazán izgalmassá a történet. És én nagyon szurkolok neki. Mert ezzel magunknak is szurkolok.
Egyébként Sabrina Carpenternek kimondottan jó a humora is. Amikor ugyanis kisebb botrány (persze csak amolyan „vállalható méretű”) kerekedett abból, hogy a Feather klipjében nem túl bibliai dolgokat művelt nem túl bibliai öltözékben egy templomban, annyit közölt: „különleges engedélyük volt” a templom ilyetén módon történő használatára. Egyébként pedig „Jesus was a carpenter”. (Azaz: Jézus is Ács volt – ahogyan az ő vezetékneve is az.)
Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Axelle/Bauer-Griffin / Contributor