–

Sosem voltam finnyás gyerek. Amíg a húgom csak a csirkehúst volt hajlandó megenni (egész pontosan azt is egyféleképpen: papírvékonyra szelve, aranybarnára rántva, csont nélkül), és órákig volt képes a kakaó felett ülni, és sírni, mert „bepillésedett”, ő meg azt úgy persze meg nem itta, addig én gyakorlatilag mindent megettem, amit elém raktak. (A húgom kapcsolata az étellel azóta sokat változott, viszont nem látszik meg rajta, a fene a képét.)

Szerettem nagyanyám mellett állni a kis piros hokedlin a konyhában, és figyelni az ügyes kezét, ahogy gyúrt, nyújtott, klopfolt, pácolt, panírozott, kent, habart, vert, azaz varázslatot művelt az alapanyagokkal.

Azóta sem ettem olyan csirkepaprikást például – pedig jártam már egy-két helyen, és anyámék se a szar főztjükről ismeretesek –, mint amilyet Kardos nagyanyám tudott előrántani.

A családunkban legendák keringtek dédanyám legendás tejfölös csirkéjéről meg a kisvárdai felmenők leleményességéről a konyhaművészet terén. Ha nagyanyám pogácsát sütött, odakint a határban mosolyogtak a parasztok, ha diós rácsost, nagyapám hétrét görnyedt a spájzban (mert mama mindig a padlóra rakta a sütiket, hogy hűljenek), ha meg paradicsomot főzött be, a fortyogó üst mellett állt a fél utca, úgy lesték, miket hajigál bele.

Persze könnyű lehetett akkor, ott volt minden az udvaron. Csirke, tyúk, kakas, disznó, az összes zöldség, gyümölcs, vegyszerek nélkül, biotápon. Az ízüket össze se lehet hasonlítani ezekkel a mai gumiízű vackokkal.

Ráadásul anyámtól (aki Kardos nagyanyám menye volt, tehát nem a vér szerinti lánya, pedig…) egész életemben azt láttam, hogy az evés élvezet. Az ennivaló öröm, a legjobb falatoktól sosem kell óvakodni, merthogy anyám mindent megevett világ életében, amit csak megkívánt. Mondjuk, azt hozzá kell tenni, hogy sportolt is kőkeményen, sosem láttam lazsálni, beteg sem volt, talán csak kétszer, és életében egyetlen egyszer sem fogyókúrázott.

A kisvárosi gasztronómia után később kinyílt szép lassan számomra a nagyvilág, és belehabarodtam egyre jobban az ízekbe. Kívántam egyre tüzetesebben felfedezni a világot a kíváncsi, siheder gasztronómus szemével.

Sosem voltam kövér, nagyjából bármit, de tényleg bármit megehettem, különösebb odafigyelés nélkül. Ettem is ész nélkül egy ideig, nem számolva kalóriát, nem törődve az alapanyagokkal.

Aztán jött a betegség miatti fogyás, amiből a gyógyulás kezdeti szakaszától egyetlen dolog rángatott ki: az indiai konyha. Tudom, talán furcsa lehet, hogy egy sokszorosan szétkemózott, rengeteg fájdalomcsillapítót benyelő gyomornak hogyan tett jót mégis a kifejezetten fűszeres, indiai konyha, de ami a lényeg: visszahozott az életbe.

Jó fél évig alig bírtam enni valamicskét, aztán amikor alábbhagyott a gyomortáji fájdalom, onnantól fogva konkrétan annyit, ott és úgy ettem, amennyit, ahol, és ahogy nem szégyelltem. Amikor megtudtuk, hogy minden orvosi jóslat ellenére mégis életben maradok, elkezdődött egy gigantikus ünneplés. Meg persze indult a harc, hogy visszaszerezzük a vészesen elveszített kilókat, és az elején minden finom falat ellenére, csak nem akart mozdulni a mérleg. Aztán persze beindult.

A zabálást meg nem bírtam abbahagyni. Függő lettem.

Ünnepeltem, örültem, boldog voltam, és ettem, csak ettem, csak ettem. A többiek a hétfői meetingen emlékeztettek rá, volt olyan ebéd, ami után két órával még egy teljes pizzát berendeltem, és meg is ettem egy ültő helyemben. Érezni akartam az ételt a számban, a gyomromban. Ebből az időszakból olyan meghatározó emlékeim vannak, mint például Borcsával zsíros kacsamájkanalazás friss, házi, burgonyás kenyérrel, vagy Veronnal (Tóth Vera énekesnő, a szerk.) a ropogós héjú csülöknek imádkozunk Villányban, és persze az indiai murgh makhanihoz szóló ódáim is mélyen beleégtek a tudatomba.

Saját készítésű murgh makhani, azaz indiai vajas csirke

A függőségem súlyos károkat is okozhatott volna, ha nem kapok észbe, és nem válik egy idő után egyre nehezebbé felkapaszkodni a lépcsőn. Egy idő után nem fértem már bele a ruháimba, és nem egy számmal lettem nagyobb, hanem legalább kettővel. Lomha voltam, lihegtem, zéró állóképességem volt. Aztán azt vettem észre, hogy kajaorgazmusok ide vagy oda, ennek véget kell vetni, mert már durván szarul éreztem magam a bőrömben.

Azóta helyreállt a rend. A sport aktív része lett az életemnek. De a függőségem az ételek iránt, az ízek nagyfokú szeretete nem múlt el, csak megtanultam kordában tartani a vágyaimat.

Ráadásul a kedvenc indiai ételeimet azóta megtanultam elkészíteni. Persze ehhez pontosan emlékezni kell arra az összehasonlíthatatlan ízre, és állagra, amivel ezek a fejedelmi étkek bírnak. Ismerni kell a fűszereket, az illatokat.

Dahl makhani, azaz indiai feketelencsefőzelék

Az egész indiai kaja főzést egy jóféle pettinghez tudnám hasonlítani.

Számomra már maga a főzés is kielégülés, hiszen nincs is annál tökéletesebb állapot, mint amikor állok a konyhában, a lakást átjárja a jellegzetes fűszerillat (egész garmadával vásároltam otthonra fűszereket, imádom őket nézegetni, rendezgetni), és szerelmesen bámulom, simogatom, becézgetem a fazékban fortyogó műveket.

Az a titok, hogy okosan kell beosztani az adagokat. Nem szabad ész nélkül falni. Hanem rendszeres sport mellett, nem összevissza, a cukorról és a kenyérről nagy kegyesen lemondva (olyan sosincs, hogy valamit nem kell beáldozni, nálam az édesség hullott ki). De az indiai maradt, örökre. Jaj, de szeretem!

Szentesi Éva

A felső képen épp egy tál csirke kormának örülök. Fotó: Kerepeczki Anna/WMN