–

Épp kutyát sétáltattam. Este volt. Zakatoló monoton vonathang a háttérben. Megszokott zaj, megszokott útvonal, megszokott tempó, megszokott megállók. Kánikula volt egész nap, mégis először csapott meg a szeptember esti ősz korai hűvös áramlata.

Visszafelé a sétából egy másik, eddig ismeretlen érzés lett úrrá rajtam. Nem lelkileg. Testileg. Ennek eddig kevésbé szoktam átadni magam. Valamiért a testemet mindig megtagadtam, pedig ez a legfőbb iránymutató. Legalábbis annak kéne lennie. Hinni kéne neki. Most csak a testem figyeltem, a rezgéseket, a lépteimet.

Fogtam a pórázt, és csak vitt előre a gazdája

Közben az őszi fákat néztem, amik tudják, hogy ilyenkor le kell hullatniuk a leveleiket. És szüntelen Szabó Lőrinc Őszi éjszaka című verse járt a fejemben: „Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? / Csönd, őszi csönd, és vége.” 

E között a két érzés között cikáztam, és figyelni kezdtem magam és azt az újfajta érzést, ami hirtelen átjárta a testem. Beleborzongtam. Szinte fáztam. Pedig vénasszonyok nyara volt. Hirtelen kivert a víz.

Pontosan emlékszem az érzésre, lépésről lépésre. Egy furcsa, újfajta bizsergésre lettem figyelmes, ami átjárta a testem.

Ahogy léptem, elkezdtem megfigyelni. A talpamból indult, végigpásztázott apró kis léptekkel a lábszáramon. Ott megállt, gondolkodott, hogy hova tovább. Ekkor én is megtorpantam. Mintha hangyák mászkáltak volna fel-alá a lábamon, nem, inkább a lábamban.

A bejárati ajtó előtt néhány méterrel megálltam, vettem egy mély levegőt. Ekkor egy szokatlan nyomást éreztem a mellkasomban. Kíváncsivá tett. Nem akartam elsietni. Nem akartam, hogy elsiesse. Utat akartam engedni neki és magamnak is, hogy egymásra találjunk… Azóta velem van. Akkor és ott egy kapukóddal együtt beütve magammal vittem. 

Egy pórázzal együtt vittem fel az első emeletre. Az érzés nem változott, az irány sem. Nem ment tovább. Megállapodott. Szigorúan talptól lábszárig. Átadtam magam neki. Azóta velem van. Több mint egy hete. Szinte minden este úrrá lesz rajtam. Bizsergetőn zsibbaszt, vagy zsibbasztón bizserget? Mindegy.

Van bennem egy megfoghatatlan új erő, ami egyben el is gyengít, de azt érzem, eggyé kell válnom vele, meg kell élnem, hogy majd el tudjam engedni.

Még nem akarom. Nem tudom. Dolgom van vele. Dolgunk van egymással.

Ma már tudom.

Így indult az új kapcsolatom – a koronámmal

Felértem.

Alig kaptam levegőt. Lihegtem. Az okosórám velem együtt beleremegett, annyira megemelkedett a pulzusom. Én, a „nagy futó” egy kutya nélkül az első emeletre sem tudtam volna felvonszolni magam…

Beértem.

Teljesen levert a víz. Ekkor már azt számolgattam a fejemben, mikor kéne megjönnie. Azt éreztem, leszakad a derekam. Hogy beleszakadok minden egyes mozdulatba, de sehogy sem jött ki a matek…

Leültem.

A kutya vacsoráért kiáltott. Az én vacsorám épp rotyogott. Egy pohár egri bor várt az asztalon. A borok és én – velük is külön kapcsolatom van, de ekkor kannás is lehetett volna. Az első kortytól émelyegni kezdtem. A vacsora illatától hányingerem lett, pedig a kedvencem készült, főleg ahogy ő készíti…

Felkeltem.

Nyomást éreztem. Nyomott a saját lélegzetem. Nyomott az életem.

Újra teljesen levert a víz. Víz! Életemet egy tusolásért! 

Akkor már mindenem égett, szinte perzselt a csapból kicsorduló langyos víz sugara. A pólót, amit utána felvettem, legszívesebben azonnal letéptem volna magamról. Nyomott, szúrt a pamut. Mintha gyerekkorom kötött anyaga lett volna, amit mindig rám kényszerítettek, mert nagyanyám kötötte. Ugyanúgy türelmetlen lettem magammal, mint akkor, gyerekként. 

Lefeküdtem.

Az ágyban vacsoráztunk, kuszkusz volt a köret. Érdekes, a szlovák nyelvben a „kus” darabot jelent. Így éltem meg ekkor azt is: darabonként, egy-egy nyelés a sikerért. Közben a kanál súlya felért egy szikla tömegével, ami épp átjárta a testem, majd egy ponton megállt, valahol a mellkasom környékén. Görgetni akartam tovább, de erősebbnek bizonyult…

Megadtam magam.

Az első este. Kilenc óra se lehetett még. Szédültem.

Beleszédültem a felismerésbe, hogy valami nincs rendben. De az volt az igazán nagy felismerés, hogy most van csak igazán minden rendben.

Elálmosodtam.

Pedig Az Igazi volt velem az ágyban, és Márai. 

Évek óta nem vettem a kezembe, pedig szinte mindig iránymutató volt, de egy ideje nem hagytam neki beleszólást az életembe. De akkor este ott feküdtek velem, Az Igazik. És mégis, a testemet átjáró érzés volt akkor és ott a legigazibb… 

Felébredtem.

Majd tíz órát aludtam, pedig rossz alvó vagyok. Amikor kinyitottam a szemem, eszméltem rá, hogy az estéről nincs meg minden emlékem.

Még nem álltam fel, de egyvalamit biztosan tudtam: egy más napra ébredtem

Ébredés után elindultam hazafelé. A maszkom iránymutató volt: „FCKN Covid 19” állt rajta. Az autóban ülve nem éreztem semmit az előző esti állapotból. Szinte tele voltam életerővel. A reggeli dugóban repült az idő. Nem emlékszem a piros lámpákra, az idegességre, a türelmetlenkedésre, ami ilyenkor át szokott járni, csak a zöldekre.

Hirtelen zöldben láttam a világot.

Útközben azon töprengtem, hogy nincs egy hete, hogy teszteltek. 

A világ egyik legszuperebb munkahelyén dolgozom, ahol volt lehetőségem erre. Mivel jártam augusztus végén az akkor már sokkal fertőzöttebb déli régió egy eldugott tengerpartján, a felelősségteljes életpályamodellnek eleget téve, valamint a magam és a köz biztonsága érdekében egy reggel azt mondták nekem:

„Vegye le a maszkot!” Atyaég! Mióta vártam erre a mondatra! Akkor mégis azt éreztem: a pajzsom!

Először tört fel bennem az érzés, hogy ez a maszk, amit hónapok óta hordok, ad valamiféle biztonságot, privát szférát, intimitást. És ezt most le kell vetkőznöm! Hirtelen bevillant Hannibal Lecter, Darth Vader, Anonymous, Batman: ők sem adták könnyen az arcukat, a maszkjukat! Igazságtalannak éreztem, mert rajta védőruha volt, szemüveg, műanyag maszk, kesztyű, a kezében egy pálcika, egy fiola! Nála volt az irányítás! Rajtam meg csak egy „FCKN Covid 19” maszk.

Levettem. 

Meztelennek éreztem magam. 

Védtelennek.

Valószínűleg azon a napon, amikor az első tesztem negatív lett, váltam pozitívvá.

Több zöld hullámon áthaladva hazaértem. A telefonom forródróttá vált. Jobban perzselt, mint a testem előző este. Pozitív hírek jöttek sorban, egy negatív embernek.

Felértem a lakásba. Leültem a kanapéra, és egyszer csak elmosódott minden. Válaszolni akartam az üzenetekre, de összefolytak a betűk. A szemem önálló életre kelt, átvette az irányítást az agyam felett. Ahogy lassan mozgatni kezdtem a szemgolyóimat, fájtak. A retinámig hatolt az érzés. Nem, inkább onnan indult ki. Vagy inkább a látóidegtől. Aztán elsötétült minden. Elaludtam. 

Egy elnehezült, feszítő érzés ült a mellkasomon, amikor felébredtem. Bab szokott ott sziesztázni, a macskám. A mellkasomhoz értem, de nem feküdt rajta. Pedig mit nem adtam volna érte. A közelben sem volt. Ekkor kezdtem megérteni, hogy ez a játék most nem babra megy. 

Felültem. A bizsergető zsibbadástól a lábamban újra alig tudtam mozdulni. Még mindig fájt a szemgolyóm. Felváltva fáztam és izzadtam. Nyomott a mellkasom. Már a fejem is hasogatott.

A derekamból a fájdalom a bordámig hatolt, és ekkor felkiáltottam: kell egy új maszk!

A reggeli kávénak rituáléja van

Számomra egy külön szertartás. A kávégépbe beleszórt szemes kávé illata, az erőteljes hang, ahogy a gép ledarálja a friss szemeket. A csésze friss fekete illata, ahogy átjárja és belengi a lakást. Az első korty íze a számban. Ez maga a mindennapi ébredés csodája! A következő reggeli ébredésem azonban ízetlen volt. 

Az illatmentes kávészemekkel kezdődött minden, amit a gépbe szórtam.

Miután lefőtt a kávé, rágyújtottam. Hat évig nem dohányoztam. Amikor anyám beteg lett, letettem, egyik napról a másikra. Nem okozott gondot. Újra kézbe venni sem. Mostanában néha rágyújtok. A reggeli kávé mellé főleg. Ilyenkor ő jut eszembe. Ezen a reggelen a meggyújtott cigarettámnak égettkaramell-íze volt. Gyűlölöm a karamellt!

Elnyomtam. 

A kávét kiöntöttem. 

Ennek tíz napja. Még mindig semmit nem érzek. Azóta ízetlenek és illatmentesek a reggeli kávéim. Rám tört a felismerés: se ízek, se imák, csak szerelmek.

Először lettem igazán dühös a vírusra, az elmúlt hónapokra, a bezártságra, a hat hónapnyi otthonlétre, az utazásmentes időkre, a maszkmentes emberekre és az embertelen maszkokra. 

A tüneteim egyre erősödtek, esténként főleg. Már köhögtem is. Szárazon, úgy, ahogy a hivatalos leírás szerint „kell”. A lázon kívül mindent produkáltam, bár azt nem mértem.

Beestem az ágyba. A testem olyan súllyal zuhant a matracra, hogy éreztem a fájó bordáimban a rugók vonyítását.

Mellettem feküdt, megöleltem, a hajába fúrtam az orrom. Bár ne tettem volna. 

Ez az ízetlen nap, és a mellettem fekvő illat nélküli szerelem ébresztett rá, hogy megfertőződtem.

Nem volt több kérdésem. 

Nem volt több kétségem. 

Ahogy a filmben is volt: „Attraversiamo – Keljünk át” – adtam meg magam.

Petrík Noémi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images