Megélni azt, ahogy szépen lassan ködbe veszel – Az Érintés szívszorító szépséggel mesél a demenciáról

–

Egy csodálatos elme fokozódó homályosodása

Nagypapám élete alkonyán alzheimeres lett. Szívszaggató volt látni, hogyan felejt el szép lassan (majd egyre gyorsabban) mindent. Épp ő, aki egy hihetetlenül vagány és borzasztóan okos ember volt. Fess, sportos férfi volt világéletében, fiatalemberként bokszolt, lovagolt, és még hetven pluszosan is lejárt kajakozni a Dunára. És bármikor fejen állt, ha kértem. Az egyetemen építészetet tanított, méghozzá angolul, munkásságáért pedig Herder-díjjal jutalmazták. Nekiállt megtanulni hajlott kora ellenére kínaiul, szorgalmasan írogatva a szavakat. És nagyon büszkén bemutatta a tudományát annak ellenére, hogy egy kukkot nem értettünk belőle. Csodálatosan tudott rajzolni, pillanatok alatt felskiccelt egy ugrató lovat vagy egy emberi portrét az emlékkönyvembe.

Az egészsége is, mint a makk, egyetlen aprócska dolgot leszámítva: ahogy az anyukájának, úgy neki is elkezdett megromlani a hallása idősebb korára. Mivel mindig igen szűkszavú pasas volt (akitől a legnagyobb bók az volt, ha elismerően hümmögött egyet) eleinte nehezen vettük észre, hogy valami nem stimmel vele. Aztán egyre nyilvánvalóbb lett, hogy zavar keletkezett a szellemi erejében.

Egyik nap, miután meglátogattam a nagyszüleimet, és láttam, ez az egykor briliáns elme az erkélyen üldögél, és mint egy házimacska, az elröppenő galambokat nézegeti naphosszat, otthon egy órán keresztül bömböltem.

Gyászoltam őt, aki egykor volt… és aki soha nem lesz már többé. Pedig hol volt még a vége, amikor összetévesztette a fülét a lábával, a mosdót az erkély muskátlijaival, pocakot eresztett ez a világ életében hiú ember, mert örökösen elfelejtette, hogy egyszer már ebédelt, vagy amikor már a feleségét sem ismerte meg, pedig együtt éltek hét évtizede.

A betegség nem válogat. A demencia pedig egy végtelenül aljas kórság. Úgy rabol el az életből, hogy a testedet benne hagyja. Úgy veszi el az emlékezetedet, a szellemedet, hogy azért hagy időnként egy-egy tiszta pillanatot (eleinte mindenképp), hogy ráláss a homokórádra, amiből kíméletlenül peregnek ki a szemek.

Elhalványuló emlékezetű szülők

Öt évvel ezelőtt mutatták be Sir Anthony Hopkins főszereplésével Az apa című francia-brit filmdrámát, amelyben a főhős, egy nyolcvan körüli férfi egyre mélyebbre süllyed a demenciában. (Hopkins az alakításáért több díjban is részesült, így ő lett a valaha volt legidősebb Oscar-nyertes színész.) Most, október 16-tól pedig ennek az alkotásnak a pandantját nézhetjük meg: az Érintés (eredeti címén: Familiar Touch, azaz: ismerős érintés) című film főhőse egy demenciával küzdő idős hölgy.

A „coming of old age” film főhőse Ruth Goldman (Kathleen Chalfant) szakács volt, a mozdulataiban még benne van a régi rutin, ahogy elkészíti a „signature fogását” a hozzá ebédelni érkező fiának. A fiát azonban már nem ismeri meg, csalódott, amikor megtudja, az házas, de azért kicsit udvarol neki ennek ellenére is. Amikor az asztal alatt Steve (H. Jon Benjamin) térdére teszi a kezét, a férfi megdermed.

Ez az ebéd más szempontból is mérföldkő: a bőrönd már ott van összekészítve a lakásban valahol, Ruth – bár valószínűleg nem tudja – az utolsó perceit tölti otthonában. Még korábban ő maga választotta ki a Bella Vista nevezetű luxus idősek otthonát, ahová majd bevonul, ha már odáig sodorja a betegség. A nap óhatatlanul elérkezett, és Ruth – aki egyáltalán nem emlékszik a még tiszta tudattal meghozott döntésére – dezorientáltan próbál alkalmazkodni az új helyhez, amiről úgy hiszi jó darabig: az egy szálloda, az ápolók pincérek, az orvos pedig valójában teszi neki a szépet, amikor a pulzusát méri. 

Ruth próbálja felvenni az új élete ritmusát, persze, a maga módján: nem sokkal a beköltözése után kora reggel a konyhán köt ki, magára ölti a séf kötényét és máris odaáll reggelit készíteni, gyümölcsöt szeletelni. Aznap az otthon lakói fine dining stílusban kapják meg a pirítósukat. 

Amikor az elme cserben hagyja a szívet

A demencia nemcsak egy embernek, de a környezetének is a tragédiája. Hiszen hamarább veszíted el a szerettedet, mint hogy fizikai valójában is utolérné az elmúlás. Szívszorító jelenet, amikor Steve anyának szólítja őt, és elmondja: ő a fia. Mire Ruth döbbenten néz vissza rá: hogy lenne ő bárkinek az anyja?! Hiszen ő soha nem akart gyereket!

Rettentő ijesztő lehet – és ezt a lassan építkező, hosszú, festői snittekkel operáló film igencsak plasztikussá teszi – megélni ezt az elveszettséget. Amikor semmi kapaszkodód nincsen abban a világban, ahol nem is olyan rég még otthonosan mozogtál.

Villanásnyi időre ráébredni az előtted álló veszteségekre, megélni a tudatát annak, hogy hamarosan azt sem fogod tudni, ami pedig a szívedbe van vésve: van egy gyereked. 

Igaz történetek

Az Érintés személyes hangvétele nem véletlen, az elsőfilmes író-rendező Sarah Friedland (aki eredetileg tánckoreográfus) maga is dolgozott idősekkel, mely során megtapasztalhatta, milyen a demenciával küzdők élete. Ezekből az élményekből táplálkozik a film is, aminek külön érdekessége, hogy a profi színészek között amatőrök is feltűnnek, a filmet ugyanis egy valódi, Los Angeles-i otthonban forgatták az ott lakókkal és a személyzettel szorosan együttműködve. 

Friedlandot a saját nagymamájának története is inspirálta. De a főszerepet játszó Kathleen Chalfantnak is volt személyes kapcsolódása a témához: a legjobb barátnője lett demens.

Az Érintést október 16-ától vetítik idehaza országszerte, magyar felirattal. A film a tavalyi Velencei Filmfesztiválon debütált, majd közel egy évig szinte csak további fesztiválok programjaiban volt látható, Magyarországra az elsők között jutott el nem limitált megjelenéssel.

Fiala Borcsa