–

Onnantól, hogy egy nő teherbe szeretne esni, jobb, ha felkészül arra is, hogy az ártatlan, segítőkész véleményektől a szektaszerű meggyőződésig mindennel találkozni fog. A darázsfészkek száma megszámlálhatatlan: állami vagy magánkórház, hüvelyi vagy császáros szülés, BLW vagy pépes, kisüveges etetés, csatos vagy karikás hordozó, hogy csak a legelsőkörösebb, de vérre menő szembenállásokat említsem meg. A szerencsésebbek csak szakemberekkel találják magukat szemben, sokan a családjuk előtt sem merik vállalni az elképzeléseiket arról, hogyan szeretnék világra hozni, majd életben tartani a saját gyereküket. Valószínűleg abba a kis csoportba tartozom anyaként, aki ebből majdnem mindent megúszott – legalábbis egész hatékonyan sikerült figyelmen kívül hagynom ezeket –, a döntéseimet többnyire tiszteletben tartották. Úgyhogy lehet most én megyek házhoz a pofonért azzal, ha megnyitom a szoptatás vs. bármi más topikot azzal, hogy elmesélem, én miért döntöttem úgy a szülés után néhány nappal, hogy nem fogom szoptatni a gyerekemet. 

Hogy elébe menjek minden szélsőséges véleménynek, szeretném leszögezni, hogy soha senkit egy pillanatig sem akarnék elbizonytalanítani abban, hogy ne tegyen meg minden tőle telhetőt azért, hogy szoptatni tudja a kisbabáját, ha tudja és akarja. Az ilyen döntésekben mindig konzultáljunk szakemberrel, ha szükséges, többel is. De egyvalamire mégis szeretném, ha jobban figyelnénk ebben a teljesen irracionálisan érzékeny időszakban: a saját belső hangukra. Ezért osztom meg a saját történetemet is. 

Alapos felkészülés

Az olyan kontrollmániás embereket, amilyen én is vagyok, némileg megnyugtatja az a kissé hamis illúzió, hogy könyvekből teljesen fel lehet készülni mindenre, ami a szüléssel és a csecsemőgondozással jár együtt.

Annyit fogadtam meg, hogy a tőlem telhető legnagyobb lazasággal és nyitottsággal próbálok meg mindenféle különböző iskolát a magamévá tenni: az Indonéziában bábaként segítő Robin Lim spirituális könyveitől, a percre pontosan etetést és altatást propagáló, amerikai gyereksuttogó coach-okig bármi jöhetett. 

A szememet a képernyőre tapasztva néztem végig szinte egy szuszra Hadas Kriszta Jön a baba!-sorozatát. Tisztességgel eljártunk a baba elsősegély tanfolyamra, az általunk választott magánklinika többalkalmas szülésfelkészítőjére jegyzetfüzettel jártam, a tananyagot pedig Google-doksiba másoltam át, biztos, ami biztos. Mindezek mellett kéthetente jártam pszichológushoz magzati kapcsolatanalízisre, hogy ne csak kívülről szerezzek meg minden elérhető tudást, de a lehető legelmélyültebben tudjak befelé is figyelni magamra és a kisbabámra. Azt gondoltam, hogy tényleg nem bízok semmit a véletlenre, ettől pedig teljes nyugalomban telt számomra ez a kilenc hónap. Nekem, aki kislánykorom óta irtóztam, rettegtem a szülés gondolatától is.

A csodálatos kórházi napok

Mélyen hálás vagyok, hogy a szülésem is ebben a kiszámíthatóságban zajlott – bárcsak ez lenne az alaptapasztalat itthon. Péntek reggel kilencre volt időpontunk a programozott császárra, mindenki profi és kedves volt, a férjem végig a fejem mellett, az orvos édesapám valahol az üvegajtó túloldalán, a választott orvosom mellett pedig egy régi családi barát szülész-nőgyógyász is jelen volt, aki az egész műtét alatt kedvesen biztatott és narrálta az eseményeket. A kiemelés katartikus volt, a varrás közben pedig éteri nyugalom árasztott el és nagyon örültem neki, hogy bár a testem fele épp szabadságra ment a spinális érzéstelenítőtől, a mellemben egyértelműen éreztem, hogy mocorog az anyatej. 

Fél órával később felvittek a szobánkba, végre kezembe vehettem rendesen azt a kis csomagot, amit eddig növesztettem magamban, és rögtön mellre is tettük. Úgy tűnt, hogy a dolog működik, én ránézek, elönt a szeretet, ő meg kopácsol, mint egy kis harkály, egy nagy cuppanás és már kajál is.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy a szoptatás számomra bármiféle boldogsággal, vagy nyugalommal járt volna együtt. 

A következő napra kiderült, hogy még nem indult be igazán a tejem, a mellbimbóimat viszont úgy szétcsócsálta a kisbabám, hogy csillagokat láttam a fájdalomtól, úgyhogy pár napig szó szerint jegeltük a dolgot, de azt gondoltam, majd belejövünk mindketten. Ehhez pedig minden segítséget meg is kaptunk a klinikán. Életemben nem éreztem olyan odaadó gondoskodást, mint amit az ottani orvosok, ápolók, szülésznők, laktációs tanácsadó biztosított nekünk, hogy családdá váljunk. Úgyhogy talán nem meglepő, hogy az első nehézségek akkor jelentkeztek, amikor haza kellett mennünk és már nem volt velünk a kórházi jelzőgomb, amit addig minden felmerülő kérdésünknél bátran nyomogathattunk. 

Otthon, édes otthon?

A mellbimbóim napról napra gyógyultak, én meg kitartóan fejtem, hátha elindul a tejem is. Úgy a negyedik otthon töltött napon végre valami spriccelni kezdett a műanyag üvegcsékbe, gyorsan odahívtam a férjem és együtt konstatáltuk, hogy ez bizony elindult, ettől pedig mindketten nagyon izgatottak lettünk (bár a közös, éjjeli, fecskendős előtejvadászat emlékétől a mai napig jó kedvem lesz). Büszke voltam a testemre és arra, hogy a fizikai fájdalmak után újra megpróbáljuk a szoptatást, arra pedig egyáltalán nem számítottam, hogy a sok felkészülés, a kiegyensúlyozott terhesség és a szülésélmény után milyen feloldhatatlan szorongások lesznek rajtam úrrá, ha arra gondolok, hogy a mellemből kell megetetnem ezt a védtelen kis emberkezdeményt.