„Végül már a saját melleim látványától is zokogni kezdtem”

–

Onnantól, hogy egy nő teherbe szeretne esni, jobb, ha felkészül arra is, hogy az ártatlan, segítőkész véleményektől a szektaszerű meggyőződésig mindennel találkozni fog. A darázsfészkek száma megszámlálhatatlan: állami vagy magánkórház, hüvelyi vagy császáros szülés, BLW vagy pépes, kisüveges etetés, csatos vagy karikás hordozó, hogy csak a legelsőkörösebb, de vérre menő szembenállásokat említsem meg. A szerencsésebbek csak szakemberekkel találják magukat szemben, sokan a családjuk előtt sem merik vállalni az elképzeléseiket arról, hogyan szeretnék világra hozni, majd életben tartani a saját gyereküket. Valószínűleg abba a kis csoportba tartozom anyaként, aki ebből majdnem mindent megúszott – legalábbis egész hatékonyan sikerült figyelmen kívül hagynom ezeket –, a döntéseimet többnyire tiszteletben tartották. Úgyhogy lehet most én megyek házhoz a pofonért azzal, ha megnyitom a szoptatás vs. bármi más topikot azzal, hogy elmesélem, én miért döntöttem úgy a szülés után néhány nappal, hogy nem fogom szoptatni a gyerekemet. 

Hogy elébe menjek minden szélsőséges véleménynek, szeretném leszögezni, hogy soha senkit egy pillanatig sem akarnék elbizonytalanítani abban, hogy ne tegyen meg minden tőle telhetőt azért, hogy szoptatni tudja a kisbabáját, ha tudja és akarja. Az ilyen döntésekben mindig konzultáljunk szakemberrel, ha szükséges, többel is. De egyvalamire mégis szeretném, ha jobban figyelnénk ebben a teljesen irracionálisan érzékeny időszakban: a saját belső hangukra. Ezért osztom meg a saját történetemet is. 

Alapos felkészülés

Az olyan kontrollmániás embereket, amilyen én is vagyok, némileg megnyugtatja az a kissé hamis illúzió, hogy könyvekből teljesen fel lehet készülni mindenre, ami a szüléssel és a csecsemőgondozással jár együtt.

Annyit fogadtam meg, hogy a tőlem telhető legnagyobb lazasággal és nyitottsággal próbálok meg mindenféle különböző iskolát a magamévá tenni: az Indonéziában bábaként segítő Robin Lim spirituális könyveitől, a percre pontosan etetést és altatást propagáló, amerikai gyereksuttogó coach-okig bármi jöhetett. 

A szememet a képernyőre tapasztva néztem végig szinte egy szuszra Hadas Kriszta Jön a baba!-sorozatát. Tisztességgel eljártunk a baba elsősegély tanfolyamra, az általunk választott magánklinika többalkalmas szülésfelkészítőjére jegyzetfüzettel jártam, a tananyagot pedig Google-doksiba másoltam át, biztos, ami biztos. Mindezek mellett kéthetente jártam pszichológushoz magzati kapcsolatanalízisre, hogy ne csak kívülről szerezzek meg minden elérhető tudást, de a lehető legelmélyültebben tudjak befelé is figyelni magamra és a kisbabámra. Azt gondoltam, hogy tényleg nem bízok semmit a véletlenre, ettől pedig teljes nyugalomban telt számomra ez a kilenc hónap. Nekem, aki kislánykorom óta irtóztam, rettegtem a szülés gondolatától is.

A csodálatos kórházi napok

Mélyen hálás vagyok, hogy a szülésem is ebben a kiszámíthatóságban zajlott – bárcsak ez lenne az alaptapasztalat itthon. Péntek reggel kilencre volt időpontunk a programozott császárra, mindenki profi és kedves volt, a férjem végig a fejem mellett, az orvos édesapám valahol az üvegajtó túloldalán, a választott orvosom mellett pedig egy régi családi barát szülész-nőgyógyász is jelen volt, aki az egész műtét alatt kedvesen biztatott és narrálta az eseményeket. A kiemelés katartikus volt, a varrás közben pedig éteri nyugalom árasztott el és nagyon örültem neki, hogy bár a testem fele épp szabadságra ment a spinális érzéstelenítőtől, a mellemben egyértelműen éreztem, hogy mocorog az anyatej. 

Fél órával később felvittek a szobánkba, végre kezembe vehettem rendesen azt a kis csomagot, amit eddig növesztettem magamban, és rögtön mellre is tettük. Úgy tűnt, hogy a dolog működik, én ránézek, elönt a szeretet, ő meg kopácsol, mint egy kis harkály, egy nagy cuppanás és már kajál is.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy a szoptatás számomra bármiféle boldogsággal, vagy nyugalommal járt volna együtt. 

A következő napra kiderült, hogy még nem indult be igazán a tejem, a mellbimbóimat viszont úgy szétcsócsálta a kisbabám, hogy csillagokat láttam a fájdalomtól, úgyhogy pár napig szó szerint jegeltük a dolgot, de azt gondoltam, majd belejövünk mindketten. Ehhez pedig minden segítséget meg is kaptunk a klinikán. Életemben nem éreztem olyan odaadó gondoskodást, mint amit az ottani orvosok, ápolók, szülésznők, laktációs tanácsadó biztosított nekünk, hogy családdá váljunk. Úgyhogy talán nem meglepő, hogy az első nehézségek akkor jelentkeztek, amikor haza kellett mennünk és már nem volt velünk a kórházi jelzőgomb, amit addig minden felmerülő kérdésünknél bátran nyomogathattunk. 

Otthon, édes otthon?

A mellbimbóim napról napra gyógyultak, én meg kitartóan fejtem, hátha elindul a tejem is. Úgy a negyedik otthon töltött napon végre valami spriccelni kezdett a műanyag üvegcsékbe, gyorsan odahívtam a férjem és együtt konstatáltuk, hogy ez bizony elindult, ettől pedig mindketten nagyon izgatottak lettünk (bár a közös, éjjeli, fecskendős előtejvadászat emlékétől a mai napig jó kedvem lesz). Büszke voltam a testemre és arra, hogy a fizikai fájdalmak után újra megpróbáljuk a szoptatást, arra pedig egyáltalán nem számítottam, hogy a sok felkészülés, a kiegyensúlyozott terhesség és a szülésélmény után milyen feloldhatatlan szorongások lesznek rajtam úrrá, ha arra gondolok, hogy a mellemből kell megetetnem ezt a védtelen kis emberkezdeményt.

A szülés – legyen az traumatikus vagy katartikus – mindenkinél beindít egy lelki folyamatot, ami nem mindig kellemes. A szülőség megtapasztalásával gyakran átértékeljük a saját szüleink döntéseit, szembesülünk a felelősség addig elképzelhetetlen mértékével, és végérvényesen felnőtté válunk, akinek már kötelessége gondoskodnia a babájáról. Ezt sokan a kezdetektől úgy teszik, mint egy anyaoroszlán, én a császáros felépüléstől inkább hasonlítottam egy lában lőtt őzsutára, de a férjem szerencsére már a második napon neonatologósukat és védőnőket lepipálva látta el a kislányunkat.

Az elkerülhetetlen szembenézés saját magammal

Azt gyerekkorom óta tudtam, hogy a saját anyámmal való diszfunkcionális kapcsolatom miatt nincs használható anyaképem, felnőttkoromban pedig az is egyértelművé vált, hogy ezt magamnak kell helyre tennem és megteremtenem, ha szeretnék egészséges mintákat továbbörökíteni. Ez pedig az életem egyik legfontosabb projektévé is vált:

elég jó anyának lenni, jó példa nélkül. 

A programozott császár után viszont azt éreztem, hogy nem állok túl jól az ősanyapontjaimmal, amitől még inkább frusztrálni kezdett, hogy valami nem működik bennem megfelelően. A nagykönyv és a házhoz kihívott szoptatási tanácsadó egybehangzó véleménye szerint már az etetés gondolatától is oxitocin és endorfin kellett volna, hogy átjárja a testemet, aminek a végső beteljesedése, hogy én és a kisbabám egymás szemébe nézve úszunk a boldogságban.

Velem viszont mindennek a szöges ellentéte történt. Ha csak szóba került, hogy nemsokára mellre kéne tennem a lányomat, elöntött a félelem, a düh, a szomorúság és a szorongás. Mikor mégis megpróbáltam, a férjem vette észre, hogy a szoba legtávolibb pontjára függesztem az üveges tekintetem. Mintha kiléptem volna a testemből és ott sem lennék. Belőlem pedig kitört a sírás. Nem mertem bevallani, hogy agyban milyen messze menekültem már a helyzet elől. Talán az jelentett némi megnyugvást, hogy kiderült, az általam érzett tünetegyüttesnek legalább neve van:

szoptatási averzió.

Az elég jó anya

A fenti jelenetet több alkalommal is végigcsináltuk, a szégyen pedig egyre mélyebbre lökött amiatt, hogy nem tudok erőt venni magamon. Pedig a gyerekem gyönyörű, egészséges, minden más pillanatunkban ott a meghittség és a boldogság, hogy itt van velünk. Egy idő után nem tudtam már elterelni sem a gondolataimat, a szemem előtt folyamatosan anyám melleit kezdtem látni, ahogy a tükörben nézi a meztelen testét, ahogy a családi nyaralásokon monokinizik, amíg én apámmal homokvárat építek, a férfiakra gondoltam, akikkel a szemem előtt flörtölt és mindeközben láttam magamat is kívülről, kislányként, aki szeretne máshova nézni, szeretne máshol lenni, de nem tud. Végül már a saját melleim látványától is zokogni kezdtem, ami nagyjából lehetetlenné tette a szoptatást. 

Az egész életemen át cipelt terhek és emlékek átvették az irányítást, én pedig azt éreztem, hogy robotpilótába kapcsoltam, míg végül a saját családom mondta, hogy ezt hagyjuk abba és találjunk más megoldást. Ekkor érkezett meg az életembe a kórházi fejőgép, ami egy az egyben úgy nézett ki, mint azok a retro csodakütyük, amiket MZ/X küldött az űrből Mézgáéknak az ablakon keresztül. Napi hatszor fél órát kötöttem rá magam erre a szerkezetre, amitől instant empatizálni kezdtem a nagyüzemi állattartás tejelő teheneivel, mégis feloldozásként éltem meg.

Ez azt is lehetővé tette, hogy elkezdjem élvezni, hogy anyaként születhettem újjá. 

Bár ez az időszak sem tartott sokáig, másfél hónap múlva teljesen elment a tejem, mégis büszkeséggel a szívemben fejezhettem be az anyatejes táplálást. Természetesen komoly útravalót hagyott nekem ez az élmény: van még mivel foglalkoznom a saját gyerekénem teljes gyógyulásáért, de az „elég jó anya”-projekt végre folytatódhatott, és hálás vagyok, hogy most is tart. Mert nem, nem szuperhős minden anya, én például csak annyit szeretnék, hogy a saját gyerekem előtt minden döntésem vállalható legyen majd, és hogy másokkal anyaként hallgassuk meg egymást, lehetőleg ítélkezés nélkül.

Boldog második születésnapot, M. 

Rezek Bori