Az egyik barátnőm szintén krihál, de velem ellentétben ő be is lázasodott. Mivel felelősnek érzik magukat a többi emberért, ezért otthon maradt az egész család, várták a mentőt, amit a háziorvos megrendelt két hete, szerdán. És várták, és várták, és várták… Péntek délután érkeztek meg, pár perccel azután, hogy mondták, igyon nyugodtan, csak este jönnek (reggel óta étlen-szomjan volt a barátnőm). A (negatív) teszt hétfőre lett meg, a második másfél héttel később: ekkor térhetett vissza mindenki a munkahelyre, iskolába az előírásnak megfelelően. (A barátnőmnek akkor már napok óta nem fájt a torka, de dekkoltak otthon türelmesen.)

Talán ha magánúton tesztelnek, akkor hamarabb kiszabadultak volna az önkéntes karanténból. De ez sem biztos, ismerőseim beszámolói alapján most már akkor is napokat kell várni, ha kipengeted a beugrót. Egy négytagú család esetében 120-160 ezer forintból ki is jött volna egy tesztkör, de sok intézményben, cégnél két negatívat kérnek (meg akkor is, ha külföldről jössz például).

Ha nem tudod vagy nem akarod kifizetni ezt az összeget (pontosabban tegnaptól a 19 500 forintra limitált hatósági árat PCR-tesztenként), és nem felelsz meg a szigorú ingyenesteszt-kritériumoknak (lázas betegség + kontakt igazoltan covidossal), akkor maradj szépen otthon, és ne firtasd, mi bajod van voltaképp.

Mennyit viccelődtünk régen a tévés távgyógyításon!

No, most megkaptuk mindannyian, csak telefonos verzióban. A viccek vicce a távdiagnózis mellett az „egészségesigazolás”, amit az orvos ad ki úgy, hogy betegnek se látta nagy eséllyel a gyereket, és íme, a koronafejlemény: most már a szülőnek is alá kell írnia az igazolást, nem csak a dokinak. Hogy ez a szülői nagykorúsítás jele-e, vagy a nálunk minden területen jellemző „lepapírozásé”, annak eldöntését rátok bízom…

A vázolt történetek eddig jobbára az állampolgár dekkolós attitűdjét mutatták be.

Van ehhez képest a sumákolós verzió is.

Mert vannak, bizonyára nem kevesen az országban, akik azért „oda még elmennek” (biztos csak egy kis torokfájás, ősz van), meg különben is „minek parázni”, vagy egyszerűen túl nagy kockázat számukra egzisztenciális okokból az otthon maradás. (Az enni adok a gyerekeimnek jövő hónapban vs. megfertőzök-e másokat dilemmára gondolok, ami, nézzünk szembe vele, rengeteg olyan embert érinthet, akit nem terít le a vírus, de azért hordozza, esetleg tünetei is vannak.)

Tudok olyan családról, ahol anya-gyerek covidos, a férj meg jár mellőlük dolgozni, nincsenek tünetei, nem csináltat tesztet, és nem is kötelezik erre.

A hatóság, mindenki tudja, látja, hallja, rég elvesztette a fonalat, annyi a beteg, nemigen törődnek már a kontaktszemélyekkel.

A Facebookon nap mint nap olvasok olyasféle történeteket, hogy „X nap telt el, amióta pozitív lett a tesztem, azóta senki nem keresett meg minket, nincs piros papír az ajtónkon, nincs határozat. […] Lehet, hogy be sem kerültem a rendszerbe?”

Azok pedig, akik jelenleg várnak a tesztre, még bizonytalanabbak.

Egy barátomat hívta egy ismerőse, akivel előző nap tárgyalt, hogy „elnézést, pozitív lett a tesztem, és tüneteim is vannak”. Azt most hagyjuk, hogy ha tesztelték, nyilván azért tesztelték, mert felmerült a fertőzés lehetősége, és akkor azért felvehetett volna egy maszkot legalább, ha már emberek közé megy, ráadásul egy szűk irodában csevegni…

Viszont a barátomat, hiába adta le a nevét a beteg mint kontaktszemélyét, a mai napig nem kereste senki, hogy menjen be egy tesztre: ha elkapta a betegséget, legalább ne adja tovább.

Úgyhogy teszteltetett magánúton, de arra is napokat kellett várnia. Addig dekkolt. Nem sumákolós fajta ő se.

Hány ilyen történetet meséljek?

Te is hallottál egy csomót, gondolom.

Felfoghatatlan számomra, hogy ha tényleg felkészült az ország a járvány második hullámára, ha most karantén helyett védekezünk és reszkírozunk a svéd modellt emlegetve – abszurd következetlenségekkel (engedélyekkel és tiltásokkal) megspékelve azt –, akkor mi ez a tökölés a tesztekkel?

A Lauder Javne Iskola példája jól tükrözi, hogy aki keres, az talál, ha eleget tesztelnek egy közösségben, kellő időben ki tudják emelni a potenciálisan fertőző (olykor teljesen tünetmentes) egyéneket.

Tavasszal itthon maradt, aki csak tudott, bezártunk, amit csak lehetett, hogy lassítsuk a járványt.

Most nem zárunk, most vigyázunk.

Oké.

És az ország felkészült a következményekre, ha mégsem elég a vigyázás, mondják a döntéshozók.

De hogy a gyakorlatban mit jelent ez a felkészültség, azt ragyogóan megvilágítja Máté-Horváth Nóri aneszteziológus-intenzívterápiás orvos (a WMN korábbi szerzője) Facebookon (és most már a sajtóban is) keringő nyilatkozata arról, hogy valójában csak egy lózung ez a felkészülés, az, hogy meg fognak mindenkit gyógyítani, ők a kórházban inkább csak azt érzékelik, hogy ellenük fordult a közhangulat, ami tavasszal hősként ünnepelte az egészségügyi dolgozókat.

Mindenkit meggyógyítani pedig egyszerűen nem lehetséges.

Például azért sem, mert hiába van egy csomó új lélegeztetőgép, ha nincs elég szakápoló, aki tudná kezelni őket.

Összesen kétezer beosztható ember van per pillanat!

És ez nem az a szakma, amire pillanatok alatt toborozható gárda. Ahhoz, hogy egy súlyos állapotú covidos beteget életben tartsanak, komoly szaktudású, rutinos személyzet kell éjjel-nappal.

Igen, igen, sokszor elmondják, hogy most a fiatalabb korosztály érintett elsősorban, a tavaszi hullámhoz képest kevesebb a súlyos szövődmény egyelőre. De azért nem hiszem, hogy ez olyan nagyon megnyugtatna bárkit. (Még a vírustagadókat sem, mert ők ugye eleve nem aggódnak – amíg betegek nem lesznek.)

Nézem a statisztikákat, görbéket és grafikonokat napok óta.

Olvasom irigykedve, hogy tőlünk nyugatabbra létezik ingyenes „Walk-in” és „Drive-in” tesztelés is, ha bizonytalan vagy, hogy megfertőződhettél-e, mehetsz-e közösségbe, vagy sem, odaugrasz valamelyik tesztpontra, és két nap alatt kezedben az eredmény, nem kell dekkolni, nem kell sumákolni, és ingyen is jár.

Nálunk pillanatok alatt kifulladt a mentőszolgálat, már nem tudja teljesíteni a napi sok ezer mintavételt, amire igény lenne, úgyhogy épp tizenhét ambuláns mintavételi pont felállításáról döntött a kormány, ahová tünet- és panaszmentes emberek mehetnek – ha a háziorvosuk kérvényezi a tesztet. (A tünetesekhez továbbra is a mentő megy, ha megy.) Egyelőre ennyi a fejlemény. 

Lakosságarányosan egyébként Horvátországban tesztelnek a legkevesebbet, és Magyarország a második ezen a listán. Míg Luxemburgban ezer emberből hatszázötvenet teszteltek már, nálunk még mindig csak ötvenötöt! A pozitív tesztek aránya pedig (nálunk) immár huzamosan öt százaléknál magasabb, ami az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint azt jelenti, hogy nincs pontos képünk a járványról, mert keveset tesztelünk, kicsúszott a gyeplő a kezünkből.

Vagy inkább a lovak közé dobtuk?

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT