Húsz éve dolgozom a sajtóban, húsz éve nem mentem el úgy „szabira”, hogy ne írtam volna az utolsó éjjel konzervcikket (és azt hiszem, alig volt olyan év, hogy ne csúszott volna át a pihenőnapokra valami megírandó vagy legalább letelefonálandó dolog, hogy késlekedés nélkül lehessen felvenni a fonalat abban a másodpercben, ahogy hazaértem, de inkább korábban).

Biztos vagyok benne, hogy sok más szakmában is hasonló a helyzet.

Sokaknak a szabadság ugyanúgy nem azt jelenti, hogy van egy-két szabad hetük, hanem azt, hogy van egy-két hét, amit ledolgozhatnak máskor, részletekben.

Egyszer egy pszichiáter hívott fel, emlékszem, kétségbeesve, a lakása mellett volt az enyém, amelyet éppen felújítottunk. A doktor könyörgött, hogy hagyjuk abba a fúrást, mert így nem tud analizálni, páciens van nála. Emlékszem, kétszer is elmondta, hogy értsem meg, muszáj dolgozni, ez eg-zisz-ten-ci-á-lis kérdés, nemsokára nyaralni megy a családjával. (Úgyhogy a jólelkű melós srácok benyelték, hogy fölöslegesen keltek hajnalban, és lementek a sarki krimóba burkolni, Józsihoz, a saját terapeutájukhoz, amíg a beteg távozott.)     

Nemcsak a rendelőből és az irodából, otthonról sem lehet ám csak úgy felszívódni egyik pillanatról a másikra. Millió dologra kell gondolni, ha az ember úgymond a maga ura, és saját döntése alapján elhagyja egy időre a bázist.

Mi lesz az állatokkal, ki eteti őket, ki vigyáz rájuk, amíg távol a gazda? Kibírják-e öntözés nélkül a virágok? Levelek, csekkek, szemétszállítás, határidők, befizetések, fontos telefonok, mi romlik meg, mi nem, mit kell megenni addig, mi az, ami bírja… Millió ragacsos pókfonál, amit húzol magad után, amikor nekivágsz. Aztán fél szemed mindig a hálón, rezeg-e, nincs baj, bonyodalom, nem szól a riasztó?

Az út soha nem sárga téglával van kirakva, mindig csak kérdésekkel. Nincs szabadulás. Elmehetsz a világ végére is, elevenedbe vágó kérdések ott is lesznek. (Persze strandolni vagy hegyet mászni attól még jó móka.)

Mint a társasjátékban, ha egy új mezőre érsz, válaszolnod kell egy új kérdésre.

Most például szerencsére csak olyasféle piszlicsáréságokra, minthogy van-e az útra naptej, szúnyogriasztó, bogrács, strandtörülköző, túrabakancs, sátor, polifóm, lázcsillapító, hasfogó, hálózsák, papucs, fürdőruha, annak is, aki kinőtte a tavalyit? Repjegy, szállásfoglalás, biztosítás, iratok, bankkártya biztos rendben vannak? (Ez utóbbi kérdéskör idén legtöbbünknek biztosan kimarad.)

És mikor lesz idő becsomagolni egyáltalán a kofferbe? Aminek tavaly leszakadt a füle, de ez sajnos csak az utolsó éjszakán fog eszünkbe jutni. Millió egyéb bosszantó apróság mellett.

Szabadságra megyünk, és annak, ugye, mindig ára van.

Szabadságra megyünk. De tudjuk-e majd szabadnak érezni magunkat egy helyen, amit nem ismerünk, ahonnan, pont mire akklimatizálódunk, már jönni is kell haza? (Tessék, egy újabb kérdés! Mondtam!)

Ez a tény, mármint a hazajövés kényszere sokszor megkönnyebbülés is különben, de közben meg frusztráció is, hogy épp mikor élvezni kezdtük talán azt a hetet, két hetet – amiért egész évben güriztünk – már véget is ért a vakáció. Picit talán bosszankodunk is, hogy idén sem sikerült kipihenni magunkat, és/vagy megint nem találtuk meg a legtökéletesebb helyet a világon, ahol úgy mosolyogtunk volna napestig, mint az Insta-fotókon, amelyeken nem látszik az ételmérgezés, a háj a combon a jó szög miatt, meg a szúnyog, ami szétcsípett éjjel.

Néha eszembe jut, hogy jópofa volna úgy utazni, ahogy Dorothy Gale tette, akinek felkapta a házát egy hurrikán, és letette Óz birodalmában. Nem kellene csomagolni, készülni a két hétre legalább két hétig, foglalni hónapokkal előbb repülőjegyet, szállást, szervizbe vinni a kocsit, hogy tuti, ne robbanjon le sok száz kilométerre hazulról és sok száz kilométerre Bélától, az autószerelőtől, aki nélkül már elképzelhetetlen az élet. És nem kellene nélkülözni a sok év alatt felhalmozott otthoni komforteszközöket sem (szúnyogháló!!!), amelyek boldogabbá nem tesznek minket, de legalább megnyugtatóan kiszolgálják a rigolyáinkat.  

Mindenütt jó, de a legjobb otthon, döbben rá Dorothy Smaragdvárosban. Persze, ha nem jut el oda, egész életében a szürke Kansasből bámulta volna sóhajtozva a szivárványt, arról ábrándozva, milyen lenne máshol lenni, ami nem a szürke Kansas.

Mi is azért utazgatunk vajon, mert utána olyan jó hazatérni?

Vagy olyanok vagyunk, mint a gyerekek, amikor megszöknek otthonról, de tíz perc múlva hazasomfordálnak, mert eszükbe jut, hogy otthon van kalács többek közt, mert anya volt a péknél délután? (*igaz történet)

Anya, jut eszembe, tőled is csak távolodna az ember állandóan, mint a Deltában a hóviharba került fickó, úgy vonszolja magát egyre messzebb, hogy aztán rohanjon vissza taknyos orral, kétségbeesetten, és mondja, hogy csak vicceltem, hol a kalács, hol vagy, anya?

És belenéz egy nap a tükörbe, és ott találja meg az anyját, aki a saját lánya is egyben.  

Matrjoska-baba, a végtelen az befelé nyílik vagy kifelé?

És meddig tart?

A gyerekemnek nyár végéig, iskolától iskoláig.

A férjemnek meg faltól-falig húzódik a szabadsága.

Mint egy anyaméhben, úgy lebeg a szobájában, nem hat rá a gravitáció se, a lába az asztalon, háton úszva nem is lehet ülni, szerintem. De ő tud, ha békén hagyja mindenki, pár kegyelmi órán át nem csenget a postás, nem hívják telefonon, és én sem vakkantok fel ötpercenként a dolgozószobájába valami praktikus információt. Ír, a plafon az égbolt, mint színes papírsárkányok, lebegnek a szavak alatta.

A lányomnak a szabadság az, ha kinyílik a kertkapu, és csavargunk. Illetve, ha csavarog, és közben vigyázunk rá azért látótávolságból. Na, nem mintha félne, rettenthetetlen, de tudja, hogy mi félünk helyette, és még hagyja.

Felnőttek közt is ismerek sok kalandvágyót, csodálom őket, és próbálom ellesni, hogyan lehet lazább az ember, rugalmasabb. Olyan, aki csak úgy nekiindul, ha hívja valami, ha menni van kedve. Aki nem vesz halálosan komolyan minden kötelmet. Akinek játszótér az egész világ, lehetőségek háza, nem potenciális aknamező.

Nagyanyámnak az volt a szabadság, ha kiülhetett egy cigarettát elszívni a teraszra nyugodtan.

Igaz, azt mesélte, fiatal korában motorozott és evezett a Dunán.

Szép lassan körbesző minket az idő, és elnehezedünk? Egyre tétovábban rebben a test, marad nekünk a holtjátéka a képzeletnek?

Nézek ki az autóból, forróság van és dugó, az egész várost lebénította a trombózis, fémdarabok akadtak el a körutak ütőereiben. Egy térre látok az ablakból, egy fiatal lány vár valakit, jobbra-balra tekintget, izgatott. Aztán meglátja az emberét, szalad felé, mint egy kisgyerek, ha jön az anyja érte az óvodába. (Emlékeztek erre az érzésre? A „jöttek értem”-re? Van ennél nagyobb szabadság vajon? Nem tudom.)

Egy új szerelem lendülete viszi a lányt egy srác karjaiba, ezt nem lehet félreérteni, ordít róluk.

Mozgékonyak még.

Vajon hány óra, hány nap, hány hét kell ahhoz, hogy ez a lány berozsdásodjon, mint a bádogember? Hogy már ne rohanjon a fiú felé, csak álljon meredten, mint a szigorú tekintetű szobor mögötte, és mutogassa vörös arccal az órája számlapját, hogy idekövült a betonra a késő miatt?

Mikor ugrik a mutató az értedről a miattadra?

Mikor lesz a másik ember úti célból zsákfalu?

És mikor jön el az a pont, amikor már csak pusztulnak ki sorra a lakók ebből a zsákfaluból, és nem költözik be több fiatal, aki még rohan kitárt karral bárhová?

Az új szerelem talán a szabadság, gondolom a lány helyett, aki nem gondol semmire, csak ölel, mert szabad.

De béklyó is az új szerelem, ezt is gondolom a lány helyett, amelyet te választasz, mint a jegygyűrűt az ékszerésznél. Nem a másik ember, te húzod az ujjadra a gyűrűt. Viseled büszkén, aztán egy idő múlva azt veszed észre, hogy már nem jön le. Szappannal se. Beléd nőtt. Veled moccan. Veled moccan a másik ember, aki már nem is a másik, hanem az egyik, akkor is szinkronban vagytok, ha ezer kilométer választ el épp egymástól, és nincs térerő. Közösek már a szavaitok, azok is, amelyeket valamelyikőtök korábban nevetségesnek talált, közösek a szokásaitok, a reggelitek, még a sejtek is ide-oda épülnek, beléd, belé, sőt, ha úgy adódik, új embert formáznak, na, az maga a transzcendencia.

Nem tudod immár, hol kezdődsz, és hol végződsz, olyan lesz az öreged egy nap, amilyen volt a kicsi gyereked.

Soha nem leszel egyedül.

Soha nem leszel magadban.

Ha nincs ott, beszélsz majd hozzá.

Ha ott van, hallgatsz, mert úgyis tudja, mit akarnál mondani.

Ha haragszol rá, magadra haragszol.

Ha magadra haragszol, ráöntöd a dühöd.

Minden percben, tettben, mondatban kalkulált lesz a léte.

Vagy a hiánya.

Élt az utcánkban egy házaspár, öregek voltak, maguk voltak, ketten voltak. A néni sokszor panaszkodott, amikor arra jártam, mondta, hogy nagyon nehéz a bácsival. Sok bogara volt, morgott, nem tartotta a cukordiétát. A nénire maradt a munka a kertben, a házban. Sírdogált, hogy már nem bírja. Aztán egy nap elvitte a mentő a bácsit, és nem hozta haza többé.

A nénit még láttam párszor az utcán, már nem volt nehéz neki a bácsival, már könnyű volt, már átsütött rajta a nap, átfújt rajta a szél, üres szatyorral ment a boltba, és üres szatyorral jött hazafelé. Olyan volt a virágos otthonkában, mint egy mozgó ravatal, a halott férje lassan párolgó emléke a világban. Mostanában, ha a házuk felé sétáltatom a kutyát, mindig látom a lakatot a kapun. A redőnyök leszakadva, nem húzta fel őket senki évek óta.

Nemrég olvastam, hogy a szabadság nem más, mint a vadásztól való távolság.

A pillanatnyi kegyelem.

Nem a száguldás. A nyugvópont.

Kurucz Adrienn

 

Forrás: „A szabadság nem más, mint a vadásztól való távolság” – idézet Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című könyvéből való (Európa kiadó), a szerző egy Bel Dao költeményt idéz.