„Háborúban senki sem nevet Istenen” – Ilyen (is) volt az elmúlt három hónap Olaszországban

–

Olasz vagyok. Magyar vagyok. Svéd vagyok. Német vagyok.

Elmagyarázom: svéd a keresztnevem, mert ott születtem, magyar a vezetéknevem, mert a szüleim Budapestről menekültek, német az agyam, mert az életem legnagyobb részét ott éltem, és Olaszország a választott hazám, mert ilyen tarka múlttal az embernek igenis legyen joga szabadon választani!

Pár év után még csak „kezdő olasz” vagyok; már megyeget a nyelv, már egy kicsit mutogatok is beszéd közben, de még van hova fejlődnöm. Lelkesedésem az ország iránt viszont a kezdetek óta töretlen, és talán azért is csapott arcon a múltkori cikk, amelyben egy szintén itt élő olvasó azt fejtegette, hogy mennyire balek módon reagált választott hazám és kormánya a koronavírus-járványra. Nem szeretném szó nélkül hagyni – ezért, de persze nem csak ezért írok. 

Egy szállodát üzemeltetünk a toszkán tengerparton, és gasztrotúrákat szervezek (szintén magyar) párommal, tehát – előrebocsátom – nem vagyok se virológus, se járványügyi szakértő. De mert minden történetnek számtalan oldala van, ahány ember, annyi tapasztalás. Azok az ő tapasztalatai voltak, ezek pedig az enyémek.

Az olaszok Európában elsőként kapták nyakukba a járványt. És nem is akárhogyan: rögtön telibe és villámgyorsan.

Bergamóban és Lombardiában százával haltak meg az emberek, már alig néhány nappal azután, hogy a közvélemény egyáltalán észbe kapott: itt valami nagy baj lesz. A kormánynak azonnal kellett intézkednie egy súlyos helyzetben, amelyben egyrészt rettentően kevés információ állt rendelkezésre „az ellenségről”, másrészt nagyon kevés idő. És a mai szemszögből visszatekintve azt kell mondjam, szerintem a legjobbat tették: lezártak mindent.

Persze, kezdetben hitetlenkedtek az emberek, és sokan nem is azonnal követték az utasításokat, de végül összekapta magát az ország ebben a tényleg példátlan helyzetben, így március közepén a tavaszi ébredezés kellős közepén hirtelen minden leállt. Nem „kicsit kezdett leállogatni”, hanem egy óriási vészfékezéssel, csikorgó gumikkal megálljt parancsolt magának.

Az olaszok szinte hagyományosan, majd’ évente váltanak kormányt. A második világháború óta több mint hatvan (!) kormányuk volt – miközben például Németországban Merkel csak a nyolcadik kancellár ugyanennyi idő alatt.

A mostani helyzetet nehezítette, hogy nem politikus, nem is pártkatona, hanem egy kompromisszumként megválasztott, addig szinte ismeretlen jogászprofesszor, Giuseppe Conte lett a miniszterelnök. Borítékolhatta volna mindenki, hogy ebben a szenvedélyes országban (amelyben a politikai kommunikáció is szenvedélyes) a nagy pártok egymást túlkiabálva fogják majd kritizálni a védekezésnek minden lépését. De nem ez történt. Conte az ő száraz, kompetenciát sugalló nyelvezetével és emberi arcával elérte, hogy az olaszok többsége és az összes amúgy nagyszájú ellenzéki is beállt mögé (még ha ideiglenesen is). A miniszterelnök nagyjából megértette a néppel hogy ez egy olyan kemény helyzet, amelyben menet közben kell kitalálni a védekezés módját. Vállalta, hogy „hibázni fogunk, néha értelmetlennek tűnhet amit csinálunk, de együtt le fogjuk győzni a láthatatlan ellenségünket”.

Hogy ezután mi történt, az már-már legendás: az erkélyeken éneklő és tapsoló emberek, a rengeteg kitűzött zászló, a gyerekek szivárványrajzai az ablakokban az #andratuttobene mondással, miszerint „(meglátod) minden rendben lesz”. És az ápolók, az orvosok, a rendőrök és a katonaság emberfeletti munkája, áldozatai eredményeként úgy néz ki, hogy végül tényleg majdnem minden „rendben lett”. Természetesen nem megfeledkezve a járvány áldozatairól, akiket ez a szenvedélyes ország egy emberként gyászol.

A karantént a lányommal kettesben éltük, éljük meg. A sors úgy hozta, hogy elvált apukaként, március közepe óta „behozhattam” a sok évet, amelyet nem tölthettem a gyerekemmel.

Sok ismerős aggódott, hogy a nemsokára 15 éves tinédzser lánnyal hogy fogom túlélni a bezártságot, de tudjátok, mit? Életem egyik legnyugodtabb és lelkileg legkiegyensúlyozottabb időszakaként vonulnak be ezek a hónapok a családunk történetébe. És sok mindent hiányolni fogok belőle, amikor ennek vége lesz. Rengeteg beszélgetést, közös filmnézést (felváltva választottuk ki a filmeket), és közös főzést tudunk magunk mögött.

A március és április tényleg szürreális volt: nemhiába emlegették sokan Will Smith Legenda vagyok című filmjét… Teljesen üres utcák, lezárt közterek, parkok, és a karantén elején hangszórókkal, majd „csak” kék fénnyel cirkáló rendőrautók minden utcában. Számomra Hunczut kutyánk jelentette a szabadság kulcsát, mert vele le lehetett menni az utcára, de csak 200, majd később 400 méterre az otthonunktól. És tíz napból nyolcszor megállított a rendőr, hogy hol lakom, miért itt sétálok, és akkor legyen mára elég… Nem tudom, hogy Rómában vagy Milánóban hogy néztek ki ezek a hetek, de itt, ebben a hatvanezres kisvárosban a Toszkán tengerparton, szinte száz százalékos volt a zárlat.

És senki sem morgott, nem tüntettünk, nem akartunk „szabad emberek” lenni. Mert (igen!) féltünk, és beláttuk, hogy most ezt kell tennünk. Üresek maradtak az utcák.

Hetente egyszer mentem bevásárolni. A szupermarket parkolójának a mínusz második szintjén állt a sor – mindenki három méterre egymás mögött – és szép lassan kacskaringóztunk felfelé, míg lázmérés, kézfertőtlenítés, kesztyűhúzás, és végül a „most beléphet” következett. A boltban a zöldség, gyümölcs előre lemérve sorakozott, szépen logikusan: egyalmás csomag, kétalmás csomag, három… és hatalmás csomag a nagyobb családoknak, kinek mekkora volt az igénye. A kasszák mind nyitva, és legföljebb egy ember előtted a sorban (bárcsak mindig így maradna). 

Észrevettem magamon, hogy a látóköröm teljesen megváltozott. Nem mondom, hogy beszűkült, hanem átalakult valahogy: a sok zaj, a zavaró elem eltűnt, az autók helyett a sirályok voltak a leghangosabbak. A hullámokat mindig lehetett hallani, nem csak vihar után, és olyan messzire elláttunk, mint még soha, mert a kilátást nem zavarta semmi. Séta közben megfigyelhettük a majd két kilométerre levő (autók hiányában teljesen dologtalan) forgalmi lámpa ritmusát, mert nem állta útját se busz, se kamion. Ilyen apró dolgok hirtelen teret nyertek az ember agyában, mert nem volt rohanás, munka, forgalom, határidő. A vírus viszont mindig ott volt. És ezzel együtt, természetesen, az aggodalom is az egészségünkért, a munkánkért, az életünkért.

Regina Spektornak van egy dala, amelyben arról énekel, hogy kórházban vagy háborúban senki sem nevet Istenen. Itt mindannyian egyszerre voltunk kórházban is és háborúban is, úgyhogy nem nevetett senki.

A más országokban élő ismerősök  posztjai arról, hogy „olyan, mint egy influenza”, vagy „csak az idősekre veszélyes”, vagy „hagyjuk már a médiahisztit” az első pár ezer olasz halott után kimondottan rosszulestek. De közben azt is megmutatták, hogy milyen könnyű embereket manipulálni, elhitetni velük bármit, amiben hinni akarnak. 

Most május közepe van. Nyitunk. Az ország, a szálloda, az emberek. Szerintem továbbra is nagy itt az odafigyelés. Úgy látom, megtanultuk a leckét. Nem rohanják meg a bárokat, vendéglőket a sétálók; az üzletekben sincs tolongás, mindenki kivár, figyel, távolságot tart, maszkot visel, és abban reménykedik, hogy a közösség fegyelme oda vezet, hogy hosszú távon is lapos marad a görbe – egy kifejezés, amit ebben az évben, gondolom, mindannyian megismertünk.

Egy kéréssel zárnék. Ne szidjuk Olaszországot!

Itt mindaz megtörtént, amit máshol hiányoltunk: higgadt vezetés, amely a kezdeti, szerintem egy ilyen helyzetben természetes bizonytalanság után, nem ígérgetett vagy fenyegetett, hanem kért és magyarázott.

Egy elhivatott egészségügyi rendszer, amely messze túlnőtt önmagán, amikor kellett, és egy társadalom, amely nem csak profilképek és szalagcímek szintjén, hanem ténylegesen összefogott. Például a boltokban – nagy halmokban – élelmiszert gyűjtve a rászorulóknak, azoknak, akik elvesztették munkájukat a járvány miatt.

Olaszország – én így szeretlek!

#andratuttobene

Szabó Mikael

A fotók a szerző tulajdonát képezik