–

Az első emlékem az unalomról olyan négyéves koromból való: épp a templomban álltam, a két és fél órás ortodox nagymise nagyjából tizedik percében járhattunk, amikor belém hasított az érzés, hogy sosem lesz vége.

A róla elmondottak alapján nem néztem volna ki Istenből, hogy azt akarná, négyéves gyerekek unják magukat halálra a saját házában, ugyanakkor jogosan merült fel bennem a kérdés: ha tényleg nem ez volt a szándéka, miért dugta el a játékait? Nos, erre sosem találtam választ, azt viszont egy idő után megelégedéssel konstatáltam, hogy szükség esetén a képzeletem is épp olyan szórakoztató tud lenni, mint a legizgalmasabb Disney-mesék, sőt... Így lett az előttem álló néni fejkendőjén mászkáló büdösbogárból utasszállító, az ikonokon szereplő szentekből pedig óriáscsalád, akik a büdösbogár-utasszállítóra vadásznak.

Unatkozni tilos

Míg gyerekként teljesen elfogadott dolog, felnőttkorban egyszerűen nem illik unatkozni. Főleg, mert könnyen megbélyegezhetik miatta az embert: cselekvésképtelennek, érdektelennek, dologtalannak titulálhatják. Pláne manapság, amikor mindenki óriási fordulatszámon pörög, és még egy karantént sem lehet anélkül végigélni, hogy az emberre ne helyeznének óriási nyomást arra vonatkozóan, hogy most kell megváltania a világot, és benne önmagát: kívánatos testet varázsolnia, elsajátítania valamilyen új tudást, kiolvasnia az összes elmaradt klasszikust a gimi óta.

Számomra iszonyúan frusztráló, hogy még ebben a megváltozott helyzetben is óriási tevékenységkényszer uralkodott rajtunk, az meg pláne, hogy mindenből összehasonlítási alapot generálunk: kinek a kenyere, karanténteste, lefelé néző kutyapóza, kovásza, és úgy egyáltalán, karanténja a legjobb, legszebb.

Ha pedig az ember nem ül fel erre a hájpra, ha, ne adj’ Isten egy percre is rátör az unalom, úgy tűnhet, mintha elfecsérelné az időt, amit kapott.

Az időt, amit valójában mindenre használ, csak arra nem, amire valóban hasznos lenne

Az állandó tevékenységkényszerrel ugyanis nem adunk magunknak lehetőséget arra, hogy egy kicsit befelé figyeljünk, átgondoljuk a helyzetünket, érzéseinket – persze nem véletlenül. Sok esetben, az unalomban sem maga az unalom érzése a legfrusztrálóbb. Hanem az, hogy nem jár egyedül: vele jön az összes aggasztó gondolat saját magunkról és az életünkről, amiket kényszeresen igyekszünk elhessegetni.

Ezért unaloműzés címszó alatt inkább látszattevékenységekbe kezdünk, hogy rövid időre elűzzük a szorongásunkat és eltoljuk magunktól a kérdést, hogy hol is tart valójában az életünk. Holott James Danckert és John D. Eastwood pszichológusok szerint, akik egy teljes kötetet szenteltek az unalomnak Out of My Skull: The Psychology of Boredom címmel, ez az állapot lehetőség arra, hogy rendezzük a gondolatainkat, hasznos lehet az önreflexióra és arra, hogy a saját belső iránytűnkre figyelhessünk. Ilyen értelemben pedig tovább lendíthet, segíthet kilépni azokból a helyzetekből, amikben már nem érezzük jól magunkat.

Bocs, de a porszívó és a plüssmackó nem háziállat! – Koronanaplók

WMN Life – 2020. május 30. – WMN

Az unalom tehát önmagában nem haszontalan dolog

Csupán mi tehetjük azzá úgy, hogy nem aknázzuk ki a benne rejlő lehetőségeket – állítja a már említett kutatópáros. Szerintük a hiba abban van, hogy mindenáron menekülni akarunk a helyzetből, ahelyett, hogy megfigyelnénk, milyen útmutatásokat tud adni számunkra. Az unalommal az elménk ugyanis legtöbbször azt üzeni, hogy valami mást kellene csinálnunk, mert a tevékenység, amit éppen végzünk, nem képes kielégíteni az alapvető pszichológiai igényeinket, nem elég ahhoz, hogy lelkesek maradjunk és hatékonyan működjünk.

Ilyen szempontból pedig motiváló ereje van, hiszen segít felismerni, ha változásra van szükségünk. Persze ez nem feltétlenül jelenti például azt, hogy egy órákon át tartó munkamegbeszélés közepén ott kellene hagynunk csapot-papot, sok esetben ugyanis a körülmények helyett elég a saját hozzáállásunkon változtatni, és megtalálni az adott helyzetben azt, ami kihívást jelent, motivál vagy csak egyszerűen örömmel tölt el. Az unalom ebben az értelemben jótékony hatással lehet a kreativitásra is, ösztönözhet bennünket és segíthet megtalálni, valamint kiaknázni a bennünk rejlő lehetőségeket.

Épp úgy, mint annak idején, négyévesen a templomban, amikor rájöttem, mindegy, mi történik körülöttem, a legizgalmasabb dolgok úgyis bennem játszódnak.

Filákovity Radojka

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images